1969. VII. 14. Legboldogabb akkor voltam, amikor még tilos volt, ami eltelt. Egy kutya ősbemutatója. Megugatja mellszobrainkat. Bolondul meg a tobzódó ingerektől: mindenki „kutyául” beszél. (Eladdig Viktor kutya azt hitte, hogy a Duna-deltában élő nagybátyám csak vele beszél magyarul, azaz kutyául).

Kétszersült ízű ropogós morzsál a vihar előtti csendbe, terepszínű egyenruhák fölé unottan hajolnak a lombsátrak, s minden tilalom ellenére öngyújtó lángja lobban a száraz avar felett. Erdőszéli leshelyen pufók arcú katona hasal sovány társa mellett, bokornak álcázva. A várakozás percei lassan gördülnek, akár a homlokukon gyülekező izzadságcseppek.

Egyre többször jut eszembe a velem egykorú apám a tengeren, a hegyekben és Kolozsváron. Amint mondjuk rosszul lett Konstancán(,) egy cukrászdában, ahol valami ritmusos zenét bőgettek — valóban fölösleges hangerővel. Én vettem észre ötvenhét éves apám színeváltozását, és kikísértem a bömbölő helyiségből.

Egy A nyár elolvadt a csendben. Lecsordult a házak falán és elfolyt a járda tövében. Az eső és a szél röpdösött a felhők hátán a város fölött.

Nagytakarítás Békésen heverésztünk a fûben. Hajni fűszálat rágcsált (nem mintha éhes lett volna). Fejét a mellemre hajtotta, néha bizonytalanul hozzáértem az arcához, mintha meg akarnám simogatni, s közben meggondoltam volna magam.

Valakit meglátogattam abban a kórházban, ahol születtem. Visszafelé jövet eltévedtem, és egy önálló, kisebb épület felé kanyarodtam. Nyitva voltak az ablakai, és láttam, hogy valami targoncán várakozó betegek mennyire mozdulatlanok. Nem fogtam gyanút, csak amikor megláttam, hogy minden második ember a hasán fekszik…

Öncélúan merengek egy napon. A nyár közepén túl várakoztunk a postán, talán a nyaraláshoz szükséges összeget kiváltani. Nekem semmi dolgom sem volt; leültem, és — az akkori szokás szerint előkészített mártogatós tollal, kék tintával — rácirkalmaztam a nevem, és számmal, betűvel, hivatalos nyelven — rávezettem, hogy egymillió lej.

Nem az 1985. augusztus 23-i sétahajói esetről beszélek, hanem arról, amely talán 1994. szeptember 4-én történt. Kolléganőim megkívánták a görögdinnyét, magam is; összedobtuk a pénzt, és átugrottam a legközelebbi zöldségeshez. Vettem egy dinnyét,

2012. május 9-én hajnali 5 óra 20 perckor egy sok éve elhunyt kedves nőismerősömmel álmodtam. Díjat neveztek el róla „de én még életében kitüntettem figyelmemmel”. Ehhez a gondolathoz két verssor tapad: „Ó, mért szerzek én is aranyat egy mit sem sejtő délelőttön?”

Azon töpreng, hogy mi a gyávaság, ki a gyáva. Az értelmező szótár agyoncsapja két szóval: aki fél, de hát a földrengéstől mindenki fél… Kire mondjuk, hogy gyáva? Általában arra az emberre, aki óvatosságból nem átall másoknak ártani, vagyis a besúgó félékre.

Kislány Nyuszi ült a lépcsőn, közel a nyúlánk Paszuly Fiúhoz, és mesét mondott neki egy Kicsi Bogárról, aki sötétségben született, és félt, aztán összetette két cingár mellső lábát, és akkor hirtelen halványzöldes fény áramlott belőle, mint az ébresztőórából, mert a Kicsi Bogár bizony SzentJánosBogár volt.

Fiatalember, ifjú hölgy, nyugodtan átülhetnek ide, engem nem zavar, ha ilyen jóízűen ropogtatják a kakast. Frissen vásárolták? Ne csodálkozzanak, hogy kakast mondok, mifelénk ez a neve a pattogatott kukoricának. Talán azért, mert mikor sütik, nagyokat ugrik, vagyis pattog, na.

Sz., a könyves ember betért hozzánk. Apám nem volt otthon, Sz. tehát nem tudott kereskedni, ezért a konyhában ügyködő anyámtól kért valami aprópénzt, hogy úgymond megköszönné. Míg elidőzőtt még pár percig és szóba hozott ezt-azt,

Szivacs már három napja nem járt haza. Felesége, aki aggodalmas háziasszony, rosszra gondolva szaladt ki a postára, és telefonált férje szüleinek, majd sorban az összes rokonnak, hogy Szivacs feldobta a talpát. Valahol… Nagy volt a gyász, minden hozzátartozója bánatosan siratta, dicsérték, milyen áldott mesterember volt, mennyire szeretett másokat boldoggá tenni, stb…

Belemarkolok a gömbölyített háromszög alapú színes ceruzáimba, majd tompa felükre állítom őket, míg csak az egészet egy síkba nem hozom. Ránézek a készlet visszájára, és valami miatt rögtön egy egész stilizációs iskola, egy egész korszak jut eszembe.

A halak télen nem ismerik fel a tavaszi csalétket –, egyszerűen elúsznak mellette. Gyermekkoromban felálltam a rekamié ágyneműtartójára, hogy elérjek egy nagy kartondobozt piros FRAGILE felirattal. Kopott polgári angyalok voltak benne neofita, fémes csillogású gömbök társaságában.

Virginica tizennnyolc éves korában találkozott először Fănică Theodorescuval, amikor kényszerűségből a nagynénjeinél lakott Ada Kaleh szigetén. A férfi magasocska volt, de nem túl magas, kövérkés, de az arca aggasztóan sötétbőrű a Şocaraciuban született leány igényeihez és félelmeihez képest. Miután az anyja meghalt, Virginicát az apai nagynénjei vették magukhoz.

Osztályfőnöki látogatás…? Anyámmal vagyok az állomás környéki bérházak valamelyikének világítóudvarra nyíló körfolyosóján. Késő ősz lehet, az első évharmad vége felé. Esteledik.

A ’60-as évek második felének átmeneti fellazulásai általában üdvösek voltak, de akadtak köztük az erdélyi magyarok számára nyugtalanító hajtásai is. Ilyen volt számunkra, hogy hatodikban feloldották a királyi Románia néhány, a sztálini időkben reakciósnak ítélt román hazafias dal tilalmát. Ami pedig a hazafiságban nem tilos, az előbb-utóbb kötelezővé válik, és természetesen a magyar kiskamaszoknak is […]

Eszembe jut egy színes karton-hengerpalást alatt egy alul fedett ón-hengerpalást, abban valami maró, csirizszerű péppel, s egy abból kiálló rézsapkás szénrúddal, amelyet sima szurokréteg rögzített a felül nyitott ónhengerhez, illetve tartott a maró massza közepén.

Ma lenne Zoltika hetvenkét éves. Apám gyermekkora óta ismerte, így csak Zoltikának szólítottuk vállalati jogtanácsos korában is. Kedveltük, s ő is kedvelt minket, és szeretettel idézte rég elnémult gyermekszájamat.

Apám a fogságban egyszer elgondolkodott, és arra rezzent fel, hogy egy bajtársa megérinti a kezét. Keze ugyanis belekövült egy félbemaradt mozdulatba.

— Három kartács repül a levegőben. Egyikük lemarad. Melyik az? — Kovács kartács. Budapest, 2012. I. 14.

Szép nagyra nőtt a pálmafa a váróteremben. Csodájára jártak a betegek. Az orvos különc ember volt, és amikor Arábiába küldték tapasztalatcserére, elintézte, hogy hajón utána szállítsák a pálmafáját is. Át is vette, s megfelelő helyen, egy pálmafákkal szegélyezett oázisban, el is ültette a várótermi csodát.

Egy amatőr tollforgató elmélkedései a fürdőkádban Igen, fürdőkádban, és igenis elmélkedek, mert nem mindenki áriázik ám a habokban. Van, aki telefonál, szeretkezik (persze ehhez már nagyobbacska kád szükséges), továbbá: felvágja az ereit, zenét hallgat, iszogat. Én pillanatnyilag elmélkedek, amiből akár novella is lehet, ha úgy alakul. Mindenesetre kikészítettem a tollamat, tudniillik engem gyakran éppen ilyenkor […]