A szobor Görgey egykori segédtisztje, Reményi Éde összehegedülte hangversenykörútjain a szoborra való pénzt. A szobor, a bronzba öntött gondolat ott állott már a Duna-parton, nemzetiszín leple alatt. Égy ország készült a leleplezés ünnepségéire. És a szabadság költője, aki megjárta a poklot is, harmadnapra feltámadott halottaiból, mint a testet öltött Ige. Versei bronznál maradandóbban hirdették: Exegi […]

A harmadik Petőfi A birtokunkba került naplórészletek itt megszakadnak. Nem tudjuk, hány oldalt tépett ki az elnyűtt füzetből valaki, a lapok nincsenek megszámozva. Még kevésbé tudjuk, miért tépte ki az illető, és ki lett légyen a füzet megcsonkítója. Csak annyi bizonyos, hogy a feljegyzések öt év múlva folytatódnak. Szó szerint adjuk őket közre, és az […]

Ibrányi naplója Lapozgatunk Ibrányi Kázmér naplójegyzeteiben, amelyek sajnos, csak igen hiányos és megrongált állapotban jutottak kezünkbe. 1850. január 10. Felletár Józsi, úgy látszik, egészen jól fordít. Legalábbis a verseknek a foglyok közt igen szép sikere van, Józsinak több példányban kell lemásoltatni a verseket, mert elnyüvik őket. Egy örménynek támadt az a gyakorlati ötlete, hogy áruljuk […]

Magyardellő leggazdagabb hadiözvegye, Zelma asszony kérte őt meg minden óesztendő végén, férfiszolgálatra kérte. Így nevezték azt a cselekedetet, ami abból állt, hogy újév hajnalán elsőként kellett bekopognia a hadiözvegy csipkefüggönyös ajtaján, hisz a keringő fáma szerint, ha „az egyedül való nő” küszöbét újesztendő hajnalán férfi lépi át elsőként, a ház lakóját szerencse éri. A fehérnép-vendég […]

Felbukkan Petőfi A fogolytábor tizenhat emeletes barakkot és egy kőházat ölek körül másfél ölnyi magas palánkkerítéssel. A kőházban a parancsnok lakott segédtisztjével és más három alárendeltjével. A hatalmas fenyőszálakból összerótt barakkokban a deportáltak, részben politikai száműzöttek, részben mindenféle gonosztevők, a hatalmas birodalom minden részéből.

Katorga A deportáltak tábora közel volt a bányához és mintegy két óra járásnyira a várostól. Ide már szánokon érkeztek a fogoly magyarok és a kormányzó jóvoltából birkabőr subákban, halinacsizmásan, báránykucsmásan. A fogolytábor parancsnoka, egy kis köpcös őrnagy meg külön levelet kapott a kormányzótól, amelyben az meghagyta neki, hogy emberségesen bánjék a magyar hadifoglyokkal.

Manyilov tábornok A másfél ezres fogolytranszportból alig háromszázan jutottak el Tobolszkig. Sokan már az út elején kidőltek, de legtöbben a hidegben pusztultak el, mert amúgy is elnyűtt ruházatuk nem a szibériai tél számára készült. A transzport parancsnokai, a kozáktisztek nem sokat törődtek ezekkel az egyéni tragédiákkal. Amikor a legközelebbi helyőrségnek átadták a transzportot, röviden számolták […]

A két Petrovics Ibrányit történetesen két testvérrel láncolják ősze. Az egyiket Petrovics Eleknek hívták, a másikat Arzénnak. Ha külsőre volt is köztük úgynevezett családi hasonlatosság, természetükre nézve meglehetősen különböztek egymástól. Elek szelíd volt és költői lelkületű, Arzén indulatos, szeszélyes és lobbanékony. Így persze ő viselte hármuk közt legnehezebben a rabság nehéz jármát, és Kázmér hasztalanul […]

Kacskaringós utak Ettől az időponttól kezdve csak igen kevés adat jutott birtokomba Ibrányi további pályafutásáról. Csak annyit tudok, hogy volt pápai diáktársai, Petrovics, Jókai és Orlai Petrics több ízben találkoztak vele az ország legkülönbözőbb pontjain, és mindjárt hozzá is tehetem: a legkülönbözőbb helyzetekben.

Ibrányi, a kalandor Voltak közöttük mindenfélék. Jurátusok, parasztok, felszabadult jobbágyok, polgárok és mesteremberek, katonák és papok, színészek és kóborló szegénylegények. Voltak köztük magyarok és székelyek, bácskai szerbek és bánáti svábok, meg bolgárok, meg bécsi diákok, a halálfejes légióból. Még olasz is akadt, a Don Miguel és Zanoni ezredekből.

A HÁROM PETŐFI Felbukkan a főhős   A fogolytranszport bizony nagy utat tett meg. Ha az ember így messziről, száz év madártávlatából tekint le másfél ezer szerencsétlenre, mint vánszorog a forró erdélyi nyárból a kegyetlen szibériai télbe, hegyszorosokon, hágókon, roppant síkságokon, széles folyamokon, végtelenbe kanyargó országutakon át, olybá tűnik az egész, mint egy elkárhozott hangyamenet, […]

Nyolczadik este. Olyan sötét, csillagtalan éj volt; a szél süvöltött; tombolt a vihar. De benn a szobácskámban, szelíd fényt vetett a lámpa öreg órám barátságos külsejére s kis ágyam oly puha, oly meleg volt. «Elvégzed-e ma Flóra történetét?» kérdém búsan az órától.

Ülök a vonaton valahol Pest és Szolnok között. Purpárlé a velem szemben elhelyezkedő úrral. Mondja nekem: tetszik ám neki, ahogy beszélek, olyan érdekesen ejtem a szavakat. Születésemkor Magyarországnak mely táján írták be nevemet az anyakönyvbe? Mondom neki: nem Magyarországon, hanem Székelyföldön történt az eset. Homlokát ráncolja, töpreng, mondja nekem: mintha már hallott volna eme helyről, […]

Hetedik este. «Ma szép mesét fogsz hallani,» mondá az óra vasárnap este, «egy olyan mesét, melyet a nagymama beszélt el kis unokáinak. Magam is elmulattam rajta, a villiknek arra az édes dalaira emlékeztetett, melyet Boldogság utolsó látogatásakor énekeltek.» Tik-tak.

Hatodik este. Úgy örültem, midőn az én kedves órám a hetet elütötte, mert akkor lefekhettem. Hála Istennek. Borcsának dolga volt, s nem untatott meséivel. Mihelyt ágyamban feküdtem, az óra elkezdett mesélni: «Midőn akkor felébredtem, körülöttem minden megváltozott. Körülnéztem a szobában; kis bölcső állt benne, a bölcsőn zöld függöny, piczi fehér párnák.

Ötödik este. Ma este egész nyolcz óráig mesélt nekem az öreg Borcsa. De én már úgy megúntam boszor­kányait, tündér Ilonáit s királyfiait. Az óra meséje sokkal szebb és azon felül igaz történet volt, milyet eddig még alig hallottam életemben. Hogy Borcsa elmenjen, úgy tettem, mintha aludnám, s miután betette maga után az ajtót, nagy kiváncsian […]

Negyedik este. «Siess, én édes órám, már úgy szeretném tudni, mi lesz Flórából», mondám az órának csütörtökön este, midőn lefeküdtem. «Az a szép barna bácsi elveszi-e feleségül és férj és feleség lesz-e belőlük, mint az én mamám és atyácskám?» «Majd meglátod idővel, tik-tak, nem szabad kiváncsinak lenned, mert ez nem áll jól a kis lányoknak.»

Harmadik este. «Jó estét óra, ma jó korán van az idő, sokat mesélhetsz.» Tik-tak, igen kis lánykám, csakhogy rosszul húztak fel s egy kicsit rekedt vagyok. Ha jobban nem vigyáznak rám, tüdővészbe esem és meghalok. De most hagyjuk ezt s hallgass rám inkább, érzem, hogy sietnem kell.

Ez a Sanyi, hát ez is mindenre emlékszik. Nem pesti kerítés, kiáltja a fülembe. Hanem testi fenyítés! Mintha nem hallanék rendesen. De aztán elmeséli, miért kaptunk ki. Mi igen, de ő azért valahogy mégsem. Nem ő, nem. Mert ő soha. Mindig valaki más. Pedig jól emlékszem, hogy egyszer őt is elkapta a gépszíj. Utólag könnyű […]

Mostanában, de valószínűleg így történt ez a kezdetek óta, sokszor úgy reagálnak a kérdésekre, mint tó felszíne a reá hajított kőre. Elnyelik, és elkápráztatnak a semmibe gyűrűző hullámokkal. Melyiket lovagolja meg az ember? Kis idő múlva elfelejtődik a kérdés és a válaszok is, mint ahogy a tófelszín végül kisimul, és a kő ott marad a […]

Esznek és isznak a színpadon. Rendben van, tudjuk, hogy nem mindig azt, amiről szó esik. Leves helyett például vizet kanalaznak. A pálinkát is a víz helyettesíti. A bort, más italt a tea. De van, ami mégis azonos önmagával. Az, ami. A habzó sör, az – habzó sör, nem pedig tea vagy színes víz. A szalonna […]

A CSINTALAN FIÚ Volt egyszer egy öreg költő, egy olyan igazán jó öreg költő. – Egy este, midőn otthon üldögélt, künn iszonyú rosz idő volt, csak ugy szakadt az eső; az öreg költő azonban kedélyesen üldögélt kandallója mellett, melyben élénk tűz lobogott, és rajta sült alma sistergett.

Nyár volt. Az égen szál felhő sem tompította a nap ragyogását. Három férfi ült egy koronkai panzió félárnyékos teraszán. Egy író, egy festő és egy költő. A települést kettéhasító aszfaltúton járművek suhantak el mindkét irányban, de a kődobásnyi távolság, mutatós deszkakerítés és a bor a tűrhetőség határai közé szorították a decibeleket.

LÁNGBA REPÜLŐ LEPKÉK A nyári este szép. Csöndes. És a szomszédban harmonikán játszanak a fésűs legények. A huzómuzsikából hiányzik egynéhány sip, némely hangot pedig egyáltalán nem lehetséges rajta kiadni. E zene tehát lapos és unalmas. Meleg van ez estén és én kinyitom szobám ajtaját. Az ablakokat is. Hadd szellőzzék az odú, ahol a szomorú mesék […]

KIS EMBEREK – 887. frt 11 kr. – 872. frt 11 kr. Hiába minden. Tizenöt forint hiányzik. Ismét előlkezdi. A rovatokban a hosszú számoszlopok már tánczolnak szemei előtt, az erős, intenziv villanyfénytől szemei kápráznak, s szegény öreg fejében még most is viszhangzik a vonatok zakatolása, éles fütyölése, az indóházak folytonos zaja, lármája, s a jegyet […]