Az újszövetségi történésekhez, mindenekelőtt Szűz Máriához kötődő alkotások a magyar katolikus hitvilág egy különleges hordozójához a csángókhoz kötődnek. Az onnan származó, immár Magyarországon élő és alkotó művész munkásságának esztétikai középpontjában a rájuk jellemző érintetlen, romlatlan hitnek a megjelenítése áll. Petrás Mária a nehéz, kemény és érdes samottból formálja meg azokat a finom és gyengéd érzelmekkel teli szobrait, ahol Mária nemcsak mint anya, nemcsak mint vallási jelkép, hanem mint egyetemes emberi példa és értékhordozó jelenik meg előttünk. Petrás Mária szerint: „Úgy érzem, Istentül kapott feladatom az, hogy azt a szépséget, amit a mi kicsi népünk jelent, elmondjam, főként a kerámián és énekhangon keresztül, mert a moldvai csángóság megőrizte a természetes ösztöneit, tudását, hordozza az ősi hitét, egészen a teremtésig visszamenően.”

Tovább »

Az embert olykor megrázza
A körötte élők hagymáza.
Ilyenkor
Úgy nyúlunk magunkhoz
Mint utolsó mentsvár
Ha elhagy a minden
S gondoljuk, hátha-hátha
Elvisz majd egyszer a nátha
Mikor még nem volt oltás
Farokhoz műanyag toldás
Mellbevarrt szilikon ikon
Feltöltött lufiszáj
harap a harmadikon
Barázda bőrrázda
Nyakonló hasonló
Halott
galopp.

Cseke Péter Pro Literatura-díja laudációjában mondta Pécsi Györgyi: „Életműve szinte észrevétlen vált az erdélyi szellemi élet meghatározó részévé. Szociográfus, szerkesztő, sajtó-, eszme- és irodalomtörténész, esszéíró és filológus, művelődés- és egyetemszervező egy személyben, ám e sokféle látás- és gondolkodásmód, valóságismeret és széles horizontú tudás életművében arányosan kiegészíti és megerősíti egymást; a romániai magyarság mindennapi életének mély ismerete az ő esetében nem papírízű tudományt eredményez, hanem életszerű következtetésekhez segíti.”

Hadd következzen itt egy interjú, készítette Botházi Mária, az írói munkásságára visszatekintõ Cseke Péterrel:

– Még a legmozgalmasabb egyetem-építési korszakodban is írással kezdted a napot. Most, immár tíz éve nyugdíjasként, azzal is fejezed be. Honnan e hajtóerő benned?

Két emberöltővel ezelőtt tíz szociográfiai riportot tartalmazó Forrás-kötetem hátsó borítójára ezt írtam: „Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? Az enyémeket és amiket elém raknak? Jegyezzem meg jól: aki így indul, annak egész életében bizonyítania kell…” Hát kellett, de ez nem vált hátrányomra. Pályám kezdetén egyik szülőföld-vallomásomban így fogalmaztam: megrakott szekérderékkal szeretnék otthon lenni a múló időben. Közel a nyolcvanhoz úgy látom: minden nehézség ellenére sokkal könnyebb elindítani egy írói pályát, mint befejezni azt. Lehangoltan veszem tudomásul: az a bizonyos szekérderék sosem lesz megtelve…

Tovább »

(olvasok)

krimit olvasok –
ijedt vöröshangya fut
végig egy soron

A pécsi Zsolnay porcelángyár a magyar ipar egyik világmárkája, amit egykoron Zsolnay Miklós (1800. február 16. – 1880. június 7.) kereskedő alapított 1852-ben a tönkrement lukafai keménycserép manufaktúra berendezéseiből. Nagyobbik fia Zsolnay Ignác (Pécs, 1826. július 17.- Bukarest, 1900) a szabadságharc idején Bem apó hadsegédje volt, de a világosi fegyverletétel óta nagyon nem tudott mit kezdeni magával. 1854-ben átvette apjától a kőedénygyárat mint közgazdász, de 12 év alatt csődbe juttatta. Öccse Zsolnay Vilmos (1828. április 19. – 1900. március 23.) felvásárolta, és lassan ő fejlesztette világhírű gyárrá. 1873-ban a bécsi világkiállításon Ferenc József-renddel tüntették ki a gyárat, Vilmost pedig bronzérmmel. Amerikától Japánig kapták a megrendeléséket. Az 1878-as párizsi világkiállításon elnyerte az aranyérmet, a Grand Prix-t, és Zsolnay Vilmos megkapta a Francia Becsületrendet.

Tovább »

Már van vagy három éve, hogy egy édes macskát befogadtunk. Csak úgy bejött a kertbe, feloldalgott a teraszra és elfogadta az ennivalót. Eleinte minden nap csak enni jött, később ott is maradt. Ott aludt a széken, s bámulta az őszbe hajló kertet. Nézte az esőt, pont mint egy öregember, olyan csendesen és bölcsen tekintett a világra. Sokszor úgy éreztem, mondani akar valamit. Felemelte a fejét, egy picit oldalra biccentette és a szemében olyan mélység volt, ami szinte megbűvölt. Biztos tudatában volt annak, hogy a hatása alá kerültem, vagyis megszerettem. A kis piszoknak még neve sem volt, nekem nem jutott eszembe más, mint Cirmi. Természetesen elfogadta.

Amikor már minden nap nálunk aludt, nappal besomfordált puha léptekkel a konyhába, s a hátát magasra görbítve dörgölőzött a lábamhoz. Mit mondjak, a hízelgés jól esett. Tovább »

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem.

Érdekes, nincs bennem kényszer, hogy a naptári idő jelzőpontjai szerint összegezzem vagy rendezzem el a gondolataimat, vagy a reményeimet. Kicsit mindig is mesterkéltnek éreztem, hogy egyfajta menetrend szerint év végén tekintsek vissza, az új évben tekintsek előre, születésnapomkor tekintsek magamba, és így tovább. Ami talán mégis mentheti a naptári fordulópontokhoz kapcsolódó efféle társadalmi rituálékat, az az, hogy azt hiszem, annak a korszaknak, amelyben élünk, az egyik fontos sajátossága a valamennyire koherens időtapasztalat teljes összeomlása, és egy ilyen állapotban talán mégiscsak jelenthet valamilyen minimális tagoltságot, viszonyítási lehetőséget, rendet az, hogy – még ha kissé mechanikus módon is – tartjuk magunkat a naptári időhöz. Szóval, kedves Tamás, beadom a derekam, és megköszönve kérdésed, kicsit töprengek most az időről, vagy ahogyan a kérdésed javasolja: az előttem vagy az előttünk álló időről. Tovább »

Cseke Gabinak sokat köszönhetek. A Szatmár megyei Túrterebesen tanárkodtam éppen, amikor Gabi fejléces levele megérkezett, benne a kérdéssel: mennék-e újságírónak az Ifjúmunkáshoz, amelyiknek ő abban az időben főszerkesztője volt. Akartam természetesen. Első riportutam után behívott a főszerkesztői szobába – ma is emlékszem a megilletődöttségemre. Véleményezése szerint a cikk jól sikerült, ”csak így tovább!”

Aztán őt az élet egy másik szerkesztőségbe szólította el, de munkahelyünk, a Scînteia ház előtt találkoztunk néha. Fogalmazzak így: távolról követtük egymás életének alakulását. Mígnem…

…bejött a képbe a Káfé. Már a ’89-es fordulat után. Együttműködésünk előtt az internetes lapnak különböző variánsai léteztek, viszont szerkesztőként magamra maradva felkértem, tegye színesebbé a lapot fotókkal. Mert tudtam, láttam – az internetet Gabi is már a kezdetektől fogva használta – láttam, hogy maga nem fényképez ugyan, de tájékozott a fotók világában.

Igent mondott, Tovább »

Így számol be róla a jan 23-i Hargita népe (Kovács Andrea):

Közelebb kerülhettünk Cseke Gábor személyéhez

A tavaly elhunyt Cseke Gábor író, szerkesztő, költő, műfordító tiszteletére szerveztek emlékestet a magyar kultúra napján, hétfő délután, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. A résztvevők személyes történetein keresztül jobban megismerhettük és közelebb kerülhettünk Cseke Gábor személyéhez.

Cseke Gábor kolozsvári születésű újságíró, költő, író, szerkesztő, műfordító közel két évtizeden át volt Csíkszereda kulturális életének egyik meghatározó személyisége. Tavaly, 82 éves korában hunyt el, emlékére a magyar kultúra napján emlékestet szerveztek, ahol pályatársai és barátai tisztelegtek személye előtt. Az eseményt – melyen Cseke Gábor gyermekei, Anna, Péter és Attila is jelen voltak – a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében szervezték meg, nem véletlenül. Mint Gyulai Arthur, az intézmény vezetője megnyitóbeszédében elmondta: Székedi Ferenc újságíró, publicista javaslatára és több mint félszáz csíkszeredai polgár beadványának eleget téve a könyvtár előadóterme mától Cseke Gábor nevét viseli, így hétfő este az előadóterem falán elhelyezett portréját is leleplezték. Tovább »

Én vagyok a szabadon kóborló macska, aki ideiglenesen gazdát választok. Legutóbbi gazdim Cirmosnak hívott, hagytam, hadd higgye azt, elfogadtam az akaratát. Ez a taktikám: hagyni, hogy azt higgyék rólam, amit akarnak, én meg azt teszem, amit én akarok. Sok testvérem volt, anyám mellőzött. Legalább is így éreztem. Naponta az utca túloldalán, a szomszéd ablakpárkányán napoztunk. Elaludtam, nem vettem észre, hogy egyedül maradtam. Amikor felébredtem, egy óriás gügyögött hozzám. Kislány állt mellette, ő óvatosan nyúlt felém, hagytam hadd simogasson. Az óriás keksszel kínált, éhes voltam, elfogadtam. Aztán felmásztam a kislány vállára. Nagyon boldog lett. Elindultak, velük maradtam. Szép nagy udvarba érkeztünk. Hatalmas barna kutya élt az udvarban, ahogy megjöttünk bezárták. Nagyon dühös volt, megígérte, hogy megesz. Nem ijedtem meg, még anyától tanultam, ő úgy élt, ahogy tanított: a macska legnagyobb ellensége a kutya, de barátságban is élhetsz vele, ha okos vagy. Én sem reagáltam túl a Barna fenyegetését. Szép szőlőlugas volt az udvaron, kipróbáltam, seperc alatt felfuthatok olyan magasra, hogy Barna ne érhessen el. Itt nőttem, növekedtem. Megtanultam, hogy gazdim az óriás, meg a kislány. Állandóan csak az óriás élt a házban, ő adott enni, a kislány meg egy kisfiú gyakran ott aludt. Ők viszont foglalkoztak is velem. Volt egy nő is, aki csak időnként jelent meg, hozta, vagy vitte a gyerekeket. Úgy éreztem nem szeret. Hallottam, amikor a kislány vádjára, hogy nem szereti a cicáját, azt mondta: hányszor ismételjen még kislányom, hogy allergiás vagyok a macskaszőrre! Nem tudom, mi lehet az allergia, de meg nem érintett volna, a világ minden egeréért sem. Hamar megtanultam, hozzá ne dörgölőzzek. Tovább »

Örülök ennek a dolgozatnak. Hogy írjunk a kedvenceinkről. Nem könnyű eldönteni, melyik az. Nekem már volt libám, japán tyúkom, kutyám, cicám. Elfelejtettem említeni, kertes házban lakunk. Ja és tengerimalacom is van. És apával közösen aranyhalam. Vagyis az akvárium közös, apa kezeli, de az aranyhal benne az enyém. Persze ő ezt nem tudja, mármint a vízi szépség, elég, ha én tudom. Cicám kettő is volt. Az elsőt széttépte valami, szerintem a korábbi kutyánk, amelyik már szintén elkutyagolt az élők sorából. A mostani meg fogta magát és eltűnt. Nem először. Igaza lenne Nagytatinak, hogy a macska hűtlen és állhatatlan?

Kezdjem az elején. Volt egy kanárim, a Nagymami vette születésnapomra, kalitkástól. Azért kértem, mert a Nagytati mesélte, hogy fiatalkorában volt egy Phoenix nevű banda, s ők énekeltek egy kanáriról, amelyik szabad akart lenni, de nem vette észre, hogy rácsok között él, nekirepült, és meghalt. Egyszer előkereste a lemezt, meg az öreg pickupot is, és lejátszotta. Nem értettem, de szép volt. Nem tudom hány hetet élt nálunk Főnix, nem számoltam, nem sokat. Egy reggel ott találtam holtan. Talán ő is szabad akart lenni? Nagyon megsirattam. Eltemettem, meggyászoltam. Aztán a legjobb barátnőm elment a szüleivel Ausztriába. Nagyon búsultam mert nem vagyok az a barátnő váltogatós fajta. Vigasztalásul apa vett egy aranyhörcsögöt. Persze, tudja, mondta is, az embert nem lehet állattal helyettesíteni, de hátha picit segít. Sajnos ő sem élt sokáig, őt is megsirattam, eltemettem. Már három sír van a kertünk sarkában a kedvenceimmel. Minitemető. Szoktam virágot vinni a sírokra, ha el nem felejtem. Egyik csapás a másik után. Nem könnyű az élet! Tovább »

B.Tomos Hajnal rovata

Négyfaluban immár harmadik alkalommal kerül sor a szövő-, varró-, hímző műhelymunka beindítására, kezdők és haladók számára. A Barcasági Csángó Kézműves Egyesület szervezésében kezdeményezett tanfolyam két hétvégén zajlik, (összesen 9 napon át), a Népi Alkotóműhely türkösi székhelyén.

A résztvevők népi motívumokkal díszített ruhákat, használati-és szuvenírtárgyakat készíthetnek Vargyasi Melinda sepsiszentgyörgyi népi iparművész-ruhatervező, valamint Czimbor Izabella és Magdó Gyöngyi népi alkotók útmutatása alapján.  A műhelymunka házigazdája Sipos Emese, anyagi támogatója a magyarországi Csoóri Sándor Alap.

Kiállítás után, a kész alkotások a résztvevők tulajdonába kerülnek.

Kálmán Atya igazán megható misét adott. Nagyon szerették. A pap anyjával élt együtt. Kálmánnak nem volt kedve elköltözni otthonról, pedig ötven éves volt. És olyan sok fizetést sem kapott. Valéria az anyja mindenben, amiben lehetett – támogatta a fiát. Ám Kálmán Atya szerette a bort. Néha felöntött a garatra. De persze nem vizet prédikált. A vörös és a fehér bort egyaránt szerette. Nem utálta a kommunistákat és szocialistákat. Sok mindenben nem értett egyet velük, de sokkal jobban rokonszenvezett velük, mint az átlag papok… Jól értett tehát a politikához is… Sok pap különcnek tartotta. Művelt volt. Imádta Tolsztojt, Shakespeare-t és Puccinit… Tovább »

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem. Mellékeld szöveged a Facebook-leveledhez vagy küldd a gergely90@hotmail.com címre. Köszönettel: Gergely Tamás

Legyőzhető az aktuális Leviathan, avagy benne vagyunk a végső örvényben?

Magyari Nándor László

Optimistának, különösen felhőtlenül optimistának lenni kétezerhuszonnégyben (is) abszurdum, nem naivitás, hanem már-már őrület így új év kezdetén, vagy bármikor annak folyamán, úgyhogy nem is próbálkozom ilyesmit előadni.

Forrás: Internet

Veszélyes esztendő a ‘24-es, és bár alig lehet biztosat tudni/mondani, könnyen megeshet, hogy év végére (mondjuk az USA-beli elnökválasztást követően) az derül ki, hogy menthetetlenül benne vagyunk a végső örvényben, hogy nincs visszaút csak az újabb (meglehet végső) világégés. Tovább »

(villanások)

kinn karácsonyi
hóhullás – benn valami
végvillanások

Hajdú Mónika fotókompozíciója

B.Tomos Hajnal rovata

Idén a magyar kultúra napját  két nagy érdeklődésre számító rendezvénnyel üdvözlik a brassói művelődésszervezők és közönség.

Január 22-én a Redut Kulturális Központban Bogdán Zsolt kolozsvári színművész viszi színre a Bartis Attila műveit megidéző pódiumműsorát. A Reménység Házában pedig Nagy B. Sándor beszélgetőkönyvét mutatják be, melyet Nemes Leventével, a Tamási Áron Színház színművészével készített. A január 24-én, 18 órai kezdettel sorra kerülő bemutatón  Nagy B. Sándor beszélget a Pro Urbe-díjas színművésszel, a sepsiszentgyörgyi színház szolgálatában töltött fél évszázad tanulságairól, élményeiről.

Van egy ismétlődő rémálmom.

Hosszú oszlopokban állnak sorba, nők, férfiak, gyerekek reggeltől-estig.

Nem értem, mi történhetett, egy darabig inkább elkerülöm a tényt, ahogy arra némely tanárom tanított: ha boldog akarsz lenni, ne ragadj le a tényszerű valóságnál. Hagyd szárnyalni vágyaidat! Remélni merem, nem tértek vissza azok a sorvasztó kelet-európai idők, amikor a puszta túlélést biztosító alapvető élelmiszerekért kellett sorban állni. Mindenkinek. Kivéve az egyenlőbbeket. Reményem azonban szertefoszlott, mert egyik rémálmomban nyugat-európai körúton ütközöm ugyanabba a jelenségbe. Sorok és sorok Rómától Oslóig, Londontól Bécsig mindenütt. De nem ám a globális áruházláncok valamelyike előtt, mégcsak a kiskereskedelmi boltok, vagy a termelői piacok eladópultjai előtt sem. A feliratok szerint pártszékházak bejáratánál képződik a sorbanállás. Feliratot is látni vélek: Csak hozott tölcsérrel dolgozunk! Tovább »

Gyermekkorom fái, füvek közül magasra törők,

fejcsóválva kérdik: mi lett belőled?

Nyílt szemrehányás oszlopsoruk: méltatlan, mit sétálgatsz közöttünk!

Gyermek vagy, mindentudó is volnál,

betegséged béklyói miért tartanak hát fogva?

Emberi lénnyé váltál, mi förtelmes, idegen.

Míg gyermek voltál, velünk hosszasan társalogtál,

tekinteted bölcsességet sugárzott.

Életed rejtélyét most ím megoldjuk:

a titkok nyitja a málnás fűszálai között.

Szunnyadó lény, megkoppantjuk homlokod,

álmodból felrázunk, te holt.

(1922. június)

Angolból fordította: Boda Edit

Boda Edit egy, a Káféban korábban közölt Södergran-fordítása

Edith Södergranról

Gergely Tamás: A Miklós könyvei

* Óbudai származású stockholmi magyar író. (1938 – 2013) Könyvtárosként a stockholmi városi könyvtárban dolgozott. Magyar nyelvű szépirodalmi alkotásai: Hazatérés; Találkozások és Búcsú; Óbudai utcák; Gyülevész történetek; Nagytakarítás.

Megjelent a Lenolaj.hu irodalmi magazinban

(csend)

halotti csend van –
csak egy varjú zuhan rá
a temetőre