Miért van az, hogy nekem a vajaskenyerem mindig az élére esik? Angyalom azt mondja, mert túl vastagra vágom a szeletet. („Mint egy kaszás”. Hm.) Néha tényleg úgy érzem, vajaskenyér-élen táncolok.
Volt egy nagybátyám, aki a családi legendárium szerint gyermekkorában grófinas akart lenni, mert azt hitte, ahogy a pékinasból pék, a suszterinasból suszter, a lakatosinasból lakatos, úgy a grófinasból gróf lesz, amikor felszabadul. Meghalt szegény az orosz fronton, még mielőtt grófot talált volna, hogy inasául szegődjék, s még mielőtt én megszülettem volna; a „felszabadulást” sem érte meg. Anyám azt mondja, ehhez a nagybátyámhoz hasonlítok a legjobban. A másik ágról, nyilván, az apámhoz. Aki igazi német, nem „határon túli”.
Neveltetésemről nem is beszélve, gondolom életemnek ezek az előzményei elégségesen indokolják, hogy Bukarestben miért nem érzem jól magam. Nem a lakóiban találok in general kivetnivalót, úgy általában semmiben és mindenben – de nem meghitt. Ezért nem tudok úgy írni róla, mint Joyce Dublinról, Hrabal Prágáról vagy Mándy Iván Budapestről. (Persze nem csak ezért nem tudok úgy írni…)
Különben is, az ember egy városhoz nem úgy viszonyul, mint egy személyhez. A hazaimádók úgy szeretik az országukat-államukat-népüket, mint az édes anyukájukat, holott nyilván rengeteg különbség van egy földrajzi-társadalmi-politikai entitás és egy ember között, arról nem is beszélve, hogy a patriotizmus szó „pater”-ből való eredése miatt inkább úgy kellene hogy szeressék, mint az apjukat (aki viszont – olykor – incertus). Gustav Heinemann is, amikor megkérdezték tőle, hogy szereti-e hazáját, ugye, azt válaszolta elpirulva: „De kérem, én a feleségemet szeretem!”
Tehát a „szeretem” helyett, jobb lenne azt mondani „jól érzem magam benne”. De, sajnos, én ezt Bukarestről nem mondhatom el.
Ennek fő oka az, hogy az időmet rabolja. Bukarest időrabló város, mint a keleti városok általában, ahol az emberek ráérősebbek, másképp viszonyulnak az időhöz, mint a nyugatiak. (Lásd a protestantizmus szerepét a modern tudomány és időgazdálkodás kialakulásában.) Nehéz lesz megmagyaráznom, hogy miközben ráérősek, főleg az utóbbi években egyszersmind sietősek is. Még nem gondoltam át kellően ezt a dolgot. Maradjunk abban: általánosan sietősek, amikor a saját idejükről van szó, ráérősek, amikor a máséról. Az enyémről.
Az én időm az otthonom és a szerkesztőség között telik el. Naponta, amikor bemegyek – egy óra oda, egy óra vissza. Mi mindent lehetne csinálni két óra alatt! Házimunkát végezni (mosogatni, takarítani, mosni, vasalni, főzni, csapot javítani), bevásárolni. Olvasni és írni. Rádiót hallgatni, tévét nézni. Enni vagy nem enni. Moziba menni, sétálni, cukrászdában ülni.
Néha az az érzésem, mindezeket – és egyebeket – azért nem tudom megcsinálni, mert buszozom. Ebben merül ki a fővárosiságom: a napi két óra buszozásban. Hát például ezért nem szeretem Bukarestet, nap mint nap. (1997. szeptember 11. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001

Az eddigi fejezetek: 

Fekete betűkkel / A Parlamentben – Könyvkaland / Javítják az utcát / Divatbemutató

A kutya vörös / Húsz éve már /  Kórházi képeslapok / Találkoztam Dumnyezóval /

Kis éji zene / A könyvvásáron / Lágytojás, elkésett látomás / Culianu a fővárosban / 

Clinton / Budaresti ecset sajtólibával / Koldus és királyfi / Elössze / Baleset / 

1. Gergely Tamás:
   2017. február 13. 12:15

   Mester, magát a 131-es busz közönsége nem ihlette meg?