(Kultikus sci-fi regény)

Körkapcsolás percről percre

A közleményre Zsó férje hosszú, fájdalmas üvöltéssel reagált.
– Gyilkos! Megöllek, te briganti! Nem elég, hogy elszalasztottuk a legutolsó esélyünket, még ezzel az égi borzalommal is szembe kell néznünk miattad.
– Ne üvölts, hé, ne üvölts! – elégelte meg veje siránkozását apám is. – Ez az égi borzalom egy teljesen megszokott, időszakonként megismétlődő jelenség. Amúgy ártalmatlan, és inkább szép, mint borzalmas.
– Én nem látok egyetlen meteort sem – siettem vissza az ablakhoz.
– Mert túl messze vannak még, de majd mi is meglátjuk, amint 120 km-re lesznek az É–2-től. Egy dolgot azért nem értek: miért ez a pánik pár szilánk miatt. Remélem, a média, illetve hatóság nem titkol el semmit előlünk.
– Például?
– Hogy nem is olyan parányiak azok a szilánkok, ugyanis ha csak egy is meghaladja közülük a 10 métert, akár 300 km átmérőjű krátert is vághat a talajban, amit föld- és tengerrengések sorozata követhet, az atmoszféra globálisan felizzik, utána tornádó erejű, tüzes léglökés söpör végig az É–2 egész felszínen…
– Stb. Fölösleges folytatnod, ugyanis ezek a repeszek már a légkörben elégnek – hunyorogtam apámra, hogy ne fesse már falra az ördögöt.
– Ez biztos? – dadogta Zsó férje.
– Abszolút. De egy meteorraj akkor is meteorraj, és senkinek sem ajánlom, hogy pont ilyenkor kívánjon repülni.
– Én sem – engedett ezen a ponton édesapám. – Ami azonban Krisztiánvárost és az űrhajót illeti, akárhogy is alakul, oda sem most, sem ezután nem engedünk be akárkit. Érthető? Néhány barát, ismerős még megjárja, de ennél több szóba sem jöhet, hacsak nem akarunk úgy járni, ahogy Egyeske jósolta. Vagy ti másként látjátok, mert ha igen, szavazzunk! – kapott észbe, hogy nem éppen demokratikus stílusban szövegel.
Nem látták. Dzsamillán kívül, aki továbbra is kitartott mellettem.
– Köszönöm. Akkor megegyeztünk. Amíg nincs nagyobb baj, maradunk. Ha szorul a hurok, lelépünk, de csak akkor és nem hamarabb anélkül, hogy bárkit is vigyünk magunkkal – ült vissza apám a tévé elé, és izgatott figyelemmel kísérte, mikor jelennek meg az első meteorok.
– Megjelentek! Itt vannak! – jelezte az éj kellős közepén 30-as.
Erre mindnyájan kirobbantunk a szabadba.
– Hát nem csodásak! – gyönyörködött bennük édesapám. – Különösen a tűzgömbök és bo­lidák.
– Ja, legalábbis addig, amíg egyik sem pottyan a fejemre – tértem vissza ásítozva aludni.
Alig horpasztottam pár órát, amikor apró durranások rezegtették meg a levegőt. Felszöktem az ágyból, és ismét odarohantam az ablakhoz. Semmi változás, csak a tegnapi, ártalmatlan tűzijáték fogadott. No, majd a tévé részletesebben értesít.
Tisztelt nézők, Édenkert lakói, röviden megismételjük hajnali közleményünket: egy órával ezelőtt néhány, fél méter átmérőjű meteorit csapódott a talajba. Anyagi kár nem keletkezett, és emberi áldozatokról sem tudunk, ezért mindenkit felkérünk, őrizze meg a nyugalmát, annál is inkább, mert a Világtanács és minden idők legdicsőbb császára, Bonaparte Napóleon teljesen ura a helyzetnek.
A következő napok folyamán egy percre sem kapcsoltuk ki a holografikus tévéket, és növekvő aggodalommal szemléltük, milyen katasztrófát okoznak a földre hullt szilánkok. Az egyik városban földrengés, a másikban szökőár és szélvihar pusztított. Ebből kiindulva nyilván akadhatott a repeszek közt fél méternél nagyobb hullócsillag is, melyekről persze bölcsen hallgattak. Az emberek egy része hanyatt-homlok menekült, a kevésbé érintettek megrohanták a templomokat vagy énekelve, egyházi zászlókat lobogtatva masíroztak az utcákon. Egy nyitott autón kámzsás, álarcos alak, l. Ali szónokolt:
– Bánjátok meg bűneitek, és térjetek vissza az Atyához!
A kocsi mellett vonuló papok, szerzetesek kórusban ismételték szavait.
– Bánjátok meg bűneitek, és térjetek vissza az Atyához!
– Tudom, hogy egyesek szerint hiábavaló, mert nem is létezik. Mások szerint ha létezik, sem hallgat meg többé, mert kegyvesztettek lettünk a szemében. Nem igaz! Sem ez, sem az, testvérek! Isten igenis létezik, és irántunk érzett szeretete sem változott. Bízzatok hát meg ben­ne, és állítsuk vissza közösen a régi rendet, nyugalmat, ahol egyetlen Napóleon és Hitler-féle megtévedt lélek sem uralkodhat felettünk. Ezért mindenkit felkérek dobja el a mundérját, fegy­verét! Nem harcolni kell itt, hanem könyörögni a mindenható Atyához, csak most az egyszer segítsen meg bennünket, mert nagy, nagyon nagy bajban vagyunk, testvérek.
– Látjátok, amit én látok? l. Ali feltámadt, és vissza akarja terelni barikáit az akolba.
– Bárcsak el sem kószáltunk volna onnan egy percre sem! – sóhajtotta édesanyám.
– Különben? Ugyan bizony mi történt volna, ha istenfélők maradunk? Akkor nem árasztanak el a meteorok? Mellesleg honnan tudja Ali vagy bárki más, mit érez Isten irántunk? Beszélt vele, a barátja vagy apostola az Atyának? – igyekeztem a valóság talaján maradni.
– Beszélj vele te, aztán áruld el nekünk is! – gúnyolódott Zsó férje.
– Látod, ez nem is olyan szamárság. Csakhogy nem Istennel, hanem Alival kellene itt beszélni, hadd magyarázza el végre, miért nem működik az É–2-t védő sugárpajzs, továbbá miért kell elhitetni még mindig a világgal, hogy az Édenben, és nem egy jobbára mesterséges bolygón haldoklunk.
– Nos, szerintem sem ártana. Annál is inkább, mert vannak dolgok, amikről csak a xanaxi­ak, legfőképp pedig Ali meg a Világtanács tudhatnak – értett velem egyet édesapám.
Ali szózata isteni kinyilatkoztatásként hatott a tömegre, és fegyverét, mundérját eldobva egyre többen csatlakoztak Alihoz.
– Látom, felfogtátok, mit kell tennünk ahhoz, hogy újból visszajussunk az akolba. Meggyőződésem, vissza is kerülünk, amint bevonulunk Xanaxba, mely az egyetlen pont az Édenben, ahol még működik a… védőpajzs – jelentette be l. Ali diadalmas mosollyal.
– Éljen l. Ali őszentsége! Irány Xanax, legutolsó mentsvárunk! – ölelkeztek össze az édeniek.
Már nem számított, ki kicsoda: albínó, űrvándor, púpos vagy muzulmán, hiszen valamennyi­ünket ugyanaz a cipő szorított.

Erős vár a mi Istenünk,
Jó fegyverünk és pajzsunk.
Ha ő velünk, ki ellenünk?
Az Úr a mi oltalmunk.

– Hát nem felemelő? – hatódott meg édesapám. – Valahányszor eltávolodunk egymástól vagy Istentől, előbb-utóbb mindig vissza akarunk térni, és vissza is térünk az akolba, ami újfent azt bizonyítja…
– Hogy van Isten – mondta édesanyám.
– Ja! Ha meg nincs, kitalálunk mi egyet magunknak – gondoltam én, de ezt nem mondtam.
– Nem kellene nekünk is velük tartanunk? – morfondírozott Dzsamilla.
– Fölösleges. Ahogy elnézem, azért még mindig nem akkora a baj, mint amilyennek ezek a helyszíni közvetítések mutatják. Bolygónk nagy része sértetlen, és a technikai berendezéseink is hibátlanul működnek, egyszóval nagyobb a füst, mint a láng momentán – érveltem higgadtan.
– Alleluja! – tapsolt Dzsamilla, Zsó és Zsú egyszerre.
– Tényleg? – fintorgott Zsó férje. – Tehát semmi ok az aggodalomra. Amit itt láttunk, és látunk most is egyfolytában olyan izé… kacsa, valami olyasmi, mint a H. G. Wells Világok harca műve volt egy Or­son Welles nevű muki rendezésében43.
– Más szempontból arra már aligha adnám a voksomat, hogy minket, vagy bárkit is beengednének Xanaxba – néztem át a sógor feje fölött hidegen. – Igaz, édesapám?
– Nono, azért ne hasonlítsd össze Krisztiánvárost Xanaxszal. Xanax, az más, az… az óriási terület, ahol több ezer, millió menekült is elférhet – magyarázkodott apa zavartan. – Másrészt az sem éppen mellékes, elsősorban kinek a feladata megvédeni az É–2-t. Nekünk, neked vagy a császárnak?
– Elsősorban? Hát… ezen még nem töprengtem. Viszont miért mennénk Xanaxba, amikor a Terra 144 pajzsa is kifogástalanul működik?
– Akkor meg pláne nem értem, miért akar apa „lelépni” – értetlenkedett Dzsamilla.
– Nem akarok, de muszáj, és csakis akkor, ha eljön az ideje.
– Akkor meg mit hallgatsz a fiadra? Utasítsd a kapitányt, szedje fel a horgonyt azonnal! – kapta fel a fejét Zsó férje. – Vagy szerinted még mindig nem jött el az ideje?
– Nézzétek! Úgy látszik, bevált a jóslatom: senkit sem engednek a városba – szakítottam félbe izgatottan Zsó férjét.
Családom megdöbbenve tekintett a láthatatlan védőpajzs előtt toporgó tömegre.
– Szerencsétlen emberek – szánakozott Zsú húgom. – Vajon hogyan reagál erre majd a szentatya?
– Egyszerű: szétlöveti a pajzsot, és már be is fészkelték magukat Xanaxba – válaszolta agresszív természetű sógorom, és mint mindig, valahányszor begurult, hátrarántotta sötétkék ba­seballsapkáját. – És ez igazságos is egyúttal, elvégre Xanax éppúgy az övék, mint Napóleoné.
– Nem – cáfolt rá édesapám. – Az övéknek övék, de hogy fegyverrel támadjon reájuk? Hát ezt nem hiszem. Egy pap, egy ilyen szent ember sosem tenne ilyesmit, hiszen épp nemrégen szólított fel mindenkit, dobja el a fegyverét.
– Hacsak azért nem, mert nincs is olyan eszköze, amivel nekimehetne Xanax szupermodern pajzsának – találgattam én, mert milyen fegyverrel rendelkezhet egy szerzetessé degradálódott expápa.
Hogy ezért vagy nem ezért, nem tudom, de tény az, hogy valóban nem ostromolta meg Xa­naxot, csupán környezeti menekültstátuszt kért a császártál. Ezt a kérést támogatta Hitler is, aki időközben szintén csatlakozott Alihoz.
– Tündéri! Már csak ő hiányzott! – vesztettem el minden reményem. – Ez az őrült még ha mellőzte is mindeddig, most biztosan beveti a Dolfikát, ha Napóleon véletlenül nemet mond, azzal acta est fabula44.
– Körülbelül. Mindezt leszámítva, amúgy sem megy semmire, ugyanis ha befuccsol a védőpajzs, az már senkinek, tehát neki sem nyújt védelmet.
– Hopp, erre nem is gondoltam! Akkor lehet, hogy kizárólag szép szóval, Isten áldásával, ajándékokkal stb. igyekszik célt érni?
– Miért, te mit tennél a helyében? Föltéve, hogy időd is volna rá? – dőlt hátra a székén apám fáradtan.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész  22. rész , 23. rész, 24. rész, 25. rész, 26. rész,  27. rész,  28. rész, 29. rész, 30. rész, 31. rész, 32. rész, 33. rész,