Fátyolka, az örökség része

Tücsök felpillantott a magasba. Rétit, a beszélő madarat próbálta megkeresni, de a sötétben semmit nem látott. Fáradt is volt, és mindenekelőtt rettenetesen éhes. Fura sejtelmei támadtak. Bár magának sem merte bevallani, nemhogy beszéljen róla, kezdte azt hinni, hogy itt semmi nem véletlen. Talán éppen a Kő, ami a manónál van, mindennek az okozója. Micsoda egy Kő… Vajon miért annyira fontos ez a koboldoknak? Mit akarnak vele?
– Te magasságos cserefa! – kiáltott bele Réti a fekete csöndbe.
– Mi az? Mi az? – kérdezte Picur és Tücsök egyszerre. Mielőtt azonban Réti válaszolhatott volna, motoszkálás, majd csikorgás, recsegés zaja hallatszott, aztán nyílott a kéregkunyhó ajtaja.
A Nagy Fehér Föld fénye volt az, ami először benyomult rajta. A fényben egy alak állt, kezében hosszú, hegyes tövisdárda. Egy kobold… Háta mögött még két társa állt, előre szegzett, hegyes tövisdobókkal.
– A varázskőért jöttünk, Zöld Manó! – mondta a fényben álló alak. – Nem menekülhetsz többé, ezúttal megtaláltunk. Ha adod, ha nem, mi elvesszük azt, ami kell nekünk!
Picur összerezzent, ösztönösen hátrálni kezdett.
– Nem adhatom oda. – mondta színtelen, de határozott hangon.
– Neem? – mordult föl az egyik alak.
– Nem! – mondta ismét Picur. – Ha megteszem, a régi jóslat beteljesül, s akkor vége mindennek. Ti nem tudjátok, mit akartok, mivel játszotok.
A fényben álló alak közelebb hajolt Picurhoz.
– Add át nekünk a Követ! Megértettél? – sziszegte a manó arcába szemtelenül.
Ekkor suhogás hallatszott. A koboldok ösztönösen hátraléptek. Gyorsan történt az egész. Odabent Réti, aki eddig a leshelyén volt, most leugrott, és mielőtt bárki tehetett volna ellene, karmaival megmarkolta Tücsköt és Picurt, aztán huss, ki az éjszakába. A koboldok csak álltak ott földbegyökerezett lábbal, nem hittek a szemüknek. Réti messze fent repült már, karmai közt két apró barátjával, amikor lent dühödt ordítás reszkettette meg a környéket.
Az apró fénypöttyös, kis szárnyas népek serege menekült az erdőbe. Nem tudták, mi történik, mi történt, és miért. A koboldok eszeveszett ordítása megzavarta őket, s a riadt összevisszaságban egyvalaki lemaradt a menekülő seregből.
Apró kis lény volt ő is, fűszálnyival kisebb, mint Picur. Az egekbe távozók után nézett meglepetten, amikor egy pici csillagfény-pontocskát vett észre, amint az lefelé zuhan, és a fényes pontocska pontosan elébe, virágszirom saruja elé esett. De amikor megbotlott egy gyökérben és elesett, átlátszó, selymes kis zöld szárnya beszorult a konok és erős fagyökerek közé. Ijedtében társai után sem tudott kiáltani, amit jól is tett, hiszen a közelében levő koboldok, ha meghallották volna, csak az Erdei Lepke tudja, mire lettek volna képesek azok után, hogy kiszabadultak a foglyok… A kis szárnyas lény gyorsan felkapta a földről azt a fénylő valamit. Sokáig lapult csöndesen a gyökerek között. Arra várt, hogy minden félelmet keltő, gyanús nesz végre megszűnjön.
Ez a kis szárnyas lény manóféle volt. A zöldszárnyúak nemzetségéhez tartozott és Fátyolka volt a
De ne vágjunk a dolgok elébe.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész,