Újra otthon

De egyáltalában, van-e otthonom? A házamban idegenek vannak. Hol van most a családom? Merre induljak? Hol találom meg őket? Kinél, melyik barátnál, rokonnál húzták meg magukat? És vajon, teljes biztonságban vagyok-e már? Innen is visszatoloncolhatnak. A távolság nem számit. Én hivatalosan protivíni lakos vagyok. Cseléd egy Režábek Alojz nevű gazdánál, akitől elszöktem.
Az állomást megkerülve mentem ki az utcára.
A forgalmasabb helyeket kikerültem. Gyalog nekivágtam a Turóc völgyének. A sajógömöri elágazásnál eszembe jutott Mátyás király. Nagy királyunk kapás szobra ott áll a falu közepén. A mi oltalmazónk lenne, ha élne. Ki véd meg most bennünket? Meghalt Mátyás király, oda az igazság.
Dél felé járt, amikor megpillantottam kis falum templomának tornyát. Nagyot dobbant a szívem…
Nepomuki Szent János szobránál levettem a kalapomat. Az Úr Jézus keresztjét öleli magához egy kis téglafülkében századok óta a falu helynévtáblája mellett. A mi magyar falunknak magyar ember nyelvének kimondhatatlan szlovák neve van. Nem is nevezte így még soha senki. Nekünk örökké Lévárt marad.
…A Jani komáék háza előtt halkan füttyentettem, és suttogva mondtam, hogy Bobi.
A csűr mögül, mintha puskából lőtték volna ki, szinte repülve megjelent az én hűséges kutyám. Átszökkent a zárt kapu tetején és lehuppant a lábamnál. Nyüszített, ujjongott, körbe-körbe szaladgált, nyakamba ugrott boldogságában, hogy újra láthatja gazdáját. Két lábát mellemre tette. Magamhoz öleltem. Nyöszörögve sírt…
Csak édesanyámat találtam otthon. A feleségem a két gyermekkel nem mert hazajönni. Félt, hogy Rejdovjánék megverik őket, és elzavarják. Édesanyám idős asszony volt, az ő jelenlétébe beletörődtek, de a családom visszaérkezése már nagy baj forrása lehetett volna. így arra vártak, hogy én is hazajöjjek. Addig hol Deresken, hol Licén, hol meg Nandrázsban a rokonainknál, barátoknál húzták meg magukat.
A mi portánk új tulajdonosa, minden birtokunkhoz ingyen jutó Rejdovján feleségével, négy lányával, fiával és annak feleségével lakott a házunkban…
Rejdovján jól beszélt magyarul. Amikor meglátott, alig tudott megszólalni, szinte csak hebegett, teljesen megzavarodott. Arra számítottam, hogy kiabálni fog és szalad a csendőrségre. Felkészültem, ha így történne, akkor eltűnök, nehogy megint elkapjanak. Valahol megleszek addig, míg a helyzet jóra fordul. Szerencsére, Rejdovján tudomásul vette, hogy megérkeztem. Bizonyára nem sejtette, hogy szökevény vagyok. Közöltem vele, hogy a családom is itt lesz egy-két nap múlva. Hozzuk a bútorokat és beköltözünk a házunkba. Én nem haragszom rá. Ő nem hibás azért, hogy az én házamba telepítették. De én sem vagyok bűnös azért, mert magyar vagyok. Együtt kell laknunk, amíg lehet és amíg tudunk.
A visszaköltözést Rejdovján tudomásul vette. Megállapodtunk, hogy a kis szobán kívül, amiben már édesanyám egyébként is lakott, a konyhát is mi használhatjuk, ők pedig a többi helyiséget lakják.
Nagy volt az örömünk, hogy újra együtt van a család.
A körülmény, amelyben élnünk kell, elszomorító ugyan, de nem hasonlítható a protivíni helyzetünkhöz. Ott egy disznóólban laktunk, cselédek voltunk, itt a saját egészséges házunkban, bár nincs szinte semmink, de már nem parancsol senki, és ha nem üldöznek el újra, itt az ősi földünkön még szegényként is boldogabb az életünk.
A lovaimat más hajtja, a tehenemet más feji, élelmünk nincs, de idehaza vagyunk, mindnyájan együtt, és ez a legfontosabb.
Akkoriban jegyrendszer volt. Kenyeret, lisztet, cukrot jegyre adtak. Elmentem Tornaljára a járási hivatalba. A járási főnök egy Suhánsky nevű
szlovák volt. Ügy mondtam neki, hogy hivatalosan tértünk vissza Csehországból. Adjon élelmiszerjegyeket a családom részére. Be se fejezhettem a mondatot, ahogy meghallotta, hogy visszatelepülő vagyok, elkezdett ordítani, hogy disznó magyar, menjek Ázsiába, ha nem volt jó Csehországban.
A kukorica meg a krumpli ki sem kelt. Azon a tavaszon és nyáron olyan nagy volt a szárazság, hogy teljesen kopasz lett az egész lévárti határ. A nap leperzselt mindent, még a rét is kiszáradt a Turóc-patak mentén.
A jövő évi termés is veszélyben van. A betelepített szlovákok nem végezték el az őszi szántást, nem vetettek, minden parlagon maradt.
Megrettentek, hogy jönnek vissza a magyarok, nekik meg innen menni kell.
A faluban maradt magyarok meg azért hanyagolták el a szántást-vetést, mert ők az elhurcolástól féltek. Így azután gaz és bogáncs verte fel a lévárti határt.
A földemet nem művelhettem. Az hivatalosan Rejdovjáné volt. Nekem csak akkor lesz újra gazdaságom, ha ő elkotródik innen. Van ugyan egy tehenem, amit az elhurcolások előtt egy Bruszik nevű dereski embernek adtam oda, hogy ha egy évig nem térnék vissza, akkor az övé lesz. Az egy év még nem telt el. Most még nem kérem vissza, hadd legyen nála az idő lejártáig. Nem gondoltam, hogy bírósági ügy lesz belőle. Azt állította, hogy megvette tőlem az állatot. De bizonyítani nem tudta és én visszakaptam a tehénkémet. Addig barátságban voltam Bruszik Marcival…
Elmentem segédmunkásnak az útépítéshez. Kezdték építeni Ratkó-Nyustya között az országutat. Szeptember már a burdai hegyek alatt talált. Ott törtem a követ sok földönfutó társammal. Főleg magyarok és cigányok végezték a nehéz földmunkát és kőtörést. Ott voltak azok a kövi cigányok is, akik egyszer falumunkán az én kezem alatt dolgoztak. Nem is csodálkoztak, amikor megláttak, csak annyit mondtak, hogy no, itt a gazda.
Fabarakkokban volt a szállásunk. A Burda-patakban tisztálkodtunk, úgy-ahogy, egy váltás ingem volt, az izzadságtól szinte lerohadt rólam a hónap végére, pedig minden este kilögyböltem a patak vizében…
Otthon, amíg távol voltam, a családom a szlovákjaimmal összebékült. Azok is szerencsétlen szegények. Nem tehettek arról, hogy őket a mi házunkba tették. A két kisebb lányka mindig ott téblábolt a feleségem körül a konyhában. Már magyarul beszéltek, mintha magyarnak születtek volna. Egy tető alatt éltünk, magyarok és szlovákok.
Közben nagyot fordult a politika. A kommunizmus került uralomra.
Az pedig nem szereti a gazdagokat. A magyargyűlölő Blaskót, a fürdőtulajdonost sem.
Az állam elvette a fürdőt. Blaskót meg a feleségét kitették az országútra.
Odajutottak, ahová mi, magyarok. Nincstelenek lettek. Csak éppen nem hurcolták el őket. Öregek voltak és tehetetlenek. Az országúton föl vánszorogtak a faluba. Kecső bácsiék befogadták a két öreget.
Amikor hazakerültem, gyakran láttam Blaskó
Jánost az udvaron a nagy eperfa alatt üldögélni. Vajon eszébe jutott-e neki, hogy mit mondott nekem. Magyarok, ki innen, ez itt az igazság.
Azután vele is elbánt a saját fajtája.
De megkönyörült rajta a jó Isten. Elküldte érte a halált. A sírját a falunk temetőjében ásták meg. Az első szlovák halott a magyar halottak között. Azokkal nyugossza örök álmát, akiket gyűlölt életében.
Nem gondolt arra, hogy a sírban és az Isten színe előtt minden ember egyenlő.
Amikorra az első hó lehullott, a falubeli elhurcoltak már csaknem mindnyájan hazaszöktek Csehországból.
Megszűnt a retorzió. Nem toloncoltak vissza senkit. Ez bennünket megnyugtatott.

* Részletek

(Befejezése következik)

Előzmények: Bevezetés / 1. rész  / 2. rész / 3. rész /  4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész / 15. rész / 16. rész /