Rózsika néni kapál a kertben. Beköszönök. Visszaköszön, és egy pillanatra abbahagyja. „Most volt elsőáldozó a kis dédunokám. Torinóban. A drága kicsi angyal! – mondja, pedig nem is kérdeztem. Ő ilyen, egyébként Kotkot Rózsi a „mellékneve”. Hogy tartják a kapcsolatot? – kérdem, mert tudom, hogy a veje román ember, s a néni nem nagyon beszéli ezt […]

Színes, lidérces álmaim voltak, főleg piros-sárga-kékek, mint József Attilának. R., aki tetszett nekem, performance-okat ad elő Kolozsváron. Ájulás környékez. Látom R.t a levegőben, mellette az ő akttorzóját, amellett pedig ruhás felsőtestét idegenlégiós csákóval, amelynek porvédő lebernyegén tőlem idéz nagy betűkkel, megjelölve a forrást, aztán külföldre távozik; a repülőtéren is előadja a performance-át; ekkor is környékez […]

37. 38. 39. 40. Ezek nem a nankingi mészárlás kezdete, az államalapító királyunk halála, a vitéz avatás, Aba Novák Vilmos halálának évfordulói. Nem, ezek az előrejelzett hőmérsékleti értékek. A sárga, citromsárga, narancssárga, vörös, nem színek, hanem kódok. Erről beszél mindenki. Sokan siránkoznak – oda a termés, robban szét az agyam…

Barátok, fényképésznél „Dzsony, Bill és Mimi szoros barátsága.” Ezt a szöveget írták ezek a barátok meleg ujjukkal a vonatablak jégvirágába. Úton voltak, zötyögött velük a vonat a kicsi mezőváros felé. Mentek a fényképészhez. „Foto salon Cordial”, ez volt a műterem neve. Dzsony a tükör elé állt, s tincseit lassú, óvatos mozdulatokkal irányította a homlokába. Aztán […]

Tihamér örökölt pénzével Mócvidékre ment, s megvásárolt egy nyaralót. Gyönyörű volt a hely, a hegyek között egy kis platón, friss volt a levegő, a csönd végtelen. Nem zavarta az sem, hogy körülötte szinte senki nem beszélt magyarul, de azért megértették egymást. Segítőkészek voltak.

Melinda csinos volt, feszes, nagy mellekkel. Egy évvel az egyetem befejezése után még nem talált munkát. Otthon ült s írogatott vagy éppen rajzolgatott. Munkanélküli volt ugyan, de soha nem unatkozott. Valéria volt mérges amiatt hogy nem talált még munkát. A jogi egyetemet végezte el.

Cétén voltam ma, Cété, a szót ma tanultam, a té, az a tomográfiából származik s az is valami, sőt: összetett szó, a cé, a computerből, számítógép magyarul, egészen megnyugszik az idegrendszerem, amikor az ismert magyar szót leírom. Szóval benyomnak egy ”tepsibe”, majd ”tepsistől” betolnak egy alagútba, s közben fényképeznek, az én esetemben a csontvázamat. Szemem […]

Besötétedett Pozsonyban, mire a belőle kivezető utat keressük, és semmiféle eligazító táblát nem találunk. Járókelőktől kérdezzük, merre Prága, de egyrészt igen gyéren vannak, másrészt egy kukkot nem értenek angolul. “Ná Práhu”, úgy halljuk, ezt ismétlik egymás közt. Aztán bizonytalanul mutatnak valamilyen irányba, bizonytalanul, mintha mindannyian idegenek volnának.

Pillanatfelvételek LOLI Barátom, a kalandor eloltotta a lámpást s ledűlt a fülke plüsspamlagára. Cigarettája világított, mint egy tüzes skarabeus, ő pedig beszélni kezdett. Oh Loli! — sóhajtott. Mikor tizennégy éves volt, felvette mamája budoárjának kecses lábú asztalkájáról Faublas lovag memoárjait. Megsimogatta a gyönyörű könyvet és szent áhítattal bámulta a címlapján szerelemtől ájultan fekvő nő arcát. […]

Nem tudod, hol szerezhetnék egy jó kis pisztolyt? Lelövöm. A Rózsák terén lövöm le, a virágóra mellett. Megyek az utcán, járókelő, lógatok cekkert, hátha valahol adnak valamit, hetvenes-nyolcvanas évek, sokoldalúan fejlett szocializmus.

Hazatértem. Jobb mellényzsebemből kivettem a három golyóstollat, de nem találtam a négyrét hajtott sárga lapot, a „segédnaplólapot”, a „puskát”, a „törzslapot”, azaz az aznapi naplóm vázlatát. Nem először tettem meg visszafelé az utat. Egy alkalommal esőben ázva találtam rá a járdán, máskor meg visszautaztam érte, s hát ott volt a segédnaplólap az ellenőr háta mögött, […]

Ignác Iván hétköznapi ember volt, és mérnök. Ment a kettő együtt. A város egyik legnagyobb lakónegyedének a szélén lakott, ami jól is jött neki. Gyalog járhatott a melóba, ahol bár nem dicsérték, de sose szidták.

Szüleim öt éves koromban vittek el először a tengerre. Elképesztően csodás volt minden: a nagy víz, a színes, felfújható labdák, a plázs nyüzsgő tumultusa. De legpompásabb a nők napszemüvege volt. Észrevettem, ha valaki feltesz egy csinos napszemüveget, egész lénye megváltozik. Néz valamerre, de nem tudod pontosan kit-mit figyel.

Bevégeztetett – ahogyan a régiek mondták, amikor mellükön végső imára kulcsolták össze ujjaikat, úgy, mintha egy hosszú szöveg után kitennék az legutolsó pontot. Nem gondolatjelt, vesszőt, kérdőjelt még csak pontosvesszőt sem, hanem azt a fekete pöttyöt, mely mindig a mondanivaló befejezését jelenti.

Hol, ki Mintha most nem a fotózás ideje volna. Valamiért úgy hisszük, a fotónak közvetlen köze van a tényekhez, s mert a tényeket – régi reflexszel – megnyugodva azonosítjuk a valósággal, ezért a fotót különös becsben tartjuk, mint valami előőrsöt, mely hírt ad nekünk a világról.

Izabellát mindenki Izukának hívta a faluban. Takarékos székely menyecske volt. Az ősei törvényei szerint élt. A húgát korán veszítette el. Rákos volt, az orvosok kivizsgálták, megállapították, mennyit és mit várhat az élettől. Neki nem mondták, de megtudta, s hívta nővérét: – Izuka figyelj rám, nem tudom mi lesz velem, de ígérd meg, hogy bármi is […]

Az áll, hogy büntetnék. A nem is hülyéket. Mert hát azok nem azok, nem mi lehetünk azok, lehet hogy ők is, de talán mi is normálisak volnánk.

Miután apám harminckét éves korában félszegen maradt, számára kifordult sarkából a világ. Úgy tűnt, mindenkit gyűlöl, jelentéktelen dolgokon is hamar felpaprikázódott s ilyenkor veszettül ordított és káromkodott , semmivel sem lehetett kedvébe járni. Ráadásul elég gyakran nézett a pohár fenekére is.

Ül a bolond a járdaszegélyen és röhög. A járókelők épp csak nyugtázzák egy pillantással, hogy nincs ki az összes kereke, aztán sietnek útjukra. Az eszement már csak ilyen: roppant murisan fogja fel a dolgokat, azon is képes vihogni, hogy horgas a kisujja. De ez a bolond már úgy kacag, hogy csorog a könnye és csapkodja […]

Modern Európánk embere már nem az a Toldit, János Vitézt csemegéző türelmes irodalommoly, akinek az a valódi élmény, ha a költő érzékletes jelzőkkel körülírja szereplőit, tájait, sziporkázó nyelvezetével varázsolja elevenné az eseményeket. Egy ilyen szerzeményt ma undorral lökne félre a közolvasó: tudja ő, nem kell szájába rágni milyen az esti táj vagy egy női lábikra. […]

Botos Botondot Bobonak hívták. Mindenki. Csak ő nem becézte így saját magát, mert sokáig tudomása sem volt erről. Süketnémaként született. Amíg a jelbeszédet meg nem tanulta, nem tudta a becenevét.

Régi munkatársammal futottam össze a minap, épp a patika előtt. Alig ismertem rá. Teljesen megőszült, botra támaszkodva járt, de még így is jócskán sántított a jobb lábára, bár ha jól emlékszem, négy-öt évvel is fiatalabb nálam. Kérdem, mi történt vele. – Gúnyt űzött belőlem a demokrácia – felelte keserűen.

Épp akkor állt ki az ajtaja elé, amikor én megérkeztem a bevásárlásból. Tudta mikor jövök, mert mindig ott motoszkál a nézőke mögött és engem spionál: mikor megyek el, mikor jövök, mit viselek aznap, voltam-e fodrásznál… .Szóval állt a rengő tokájával és csípőre tett kézzel várta, hogy felérjek a kettesre. Még le sem tettem a szatyraimat, […]

Két fénykép – Találtunk két képet – mondja a burkoló segédje. Hetek óta dobálom ki a cuccokat a lakásból; az ágyneműtartókról eszerint megfeledkeztem. Nejlonlepedőbe vannak csomagolva a bekeretezett képek. A kisebbik képen színiakadémista anyám néz csábosan és fiatalon még az orrműtétje előtt. A nagyobbikon anyám és apám néz a jövőbe bizakodva. Kétéves voltam, amikor készült, […]

Langyos nyári éjszaka volt, az ég olyan tiszta, mintha frissen mosott abrosszal terítették volna le s rajta a hold nagy, párolgó puliszka lenne. B. éjféltájt szokott kiülni az erkélyre, hogy megírja az aznapi penzumot. Férje már javában hortyogott, a lakónegyed kezdett elcsendesedni. Teát főzött magának és kényelmesen elhelyezkedett a fonott karszékben.