(Kisregény) Alacsony ház, nagy udvar, deszkakerítés. Nem látja, de tudja, hogy van. Valahol. El akar oda menni, de nem tud elindulni. Megbénult. Csak fekszik és nézi a mennyezetet. Látja a kis házat. Az öregeket. A férfi a tornácon üldögél, mellette a macskája. Fehér foltos, cirmos macska. A nő csoszogva jön ki a konyhából. Kis pléhtányérban […]

(Kisregény) A ház mögül előjött az öregember. Köszöntötték egymást. – Csak nem dolgozni jöttél? – kérdezte az idősebb nevetve. – Ilyenkor nem szoktál eljönni. – Csak a gyerekekért jöttem. – Már mennek haza? – Mari nem mondta, hogy idén csak egy hónapra jöttek le? – Nem egy hónapra, csak közben meg akarom nézni, hogy mi […]

(Kisregény) Gyorsan besötétedett. A túlparton egy város fényei villantak fel. A faluban itt-ott tehenek bődültek el, birkák bégettek, disznók röfögtek. A baromfik már alhattak. János a túlpartot figyelte. – Nem félsz egyedül? Itt az idegenben? – kérdezte a Láthatatlan. – Nem vagyok idegenben. Itthon vagyok… Itt valamikor otthon voltam. És nem csak én. – Tévedsz. […]

(Kisregény) János értetlenül néz hol erre, hol arra, és hiába ismétli el párszor, hogy még sohasem járt itt, az öregemberek éppoly értetlenül bámulnak rá és összesúgnak: – Szegény. – A rossz levegő, a füst és a nagy zaj tönkretette. “Itt meg a csend, az állatok szaga, a trágya bűze…” – akarná dühösen mondani, de megint […]

(Kisregény) Tovább indult. Libák nyújtogatták feléje a nyakukat átható sziszegéssel. Sietni kezdett, de ebben a pillanatban egy nagy deszkakapu nyílt ki mellett, borzadva nézte a fekete halottas­kocsit, jobban mondva hintót, előkészítve a lószerszámot és a fakeresztet. A nevet nem tudta elolvasni, csak az évszámot: 1953. “Ezerkilencszázötvenhárom? Mi volt akkor?” – töprengett. – “Akkor nem voltam […]

(Kisregény) A felesége a konyhában tett-vett. Nem, nem az ő jelenléte adta Jánosnak a megnyugvást. Az egymástól külön eltöltött néhány hónap alatt szinte meg is feledkezett arról, hogy nős. Valahol az agya mélyén rejtőzött egy kifakult régi családi fénykép, amin ő volt a feleségével meg a gyerekeivel. Sápadt, kopott, elmosódott alakok az időrágta fotón.

(Kisregény) A motoros megvonta a vállát, elmosolyodott, és egy nőhöz fordult, aki éppen akkor lépett le a járdáról. János már nem figyelte őket. Továbbment. Megkerülte a teret és visszaért a templomhoz, de ekkor senkit sem látott. – Elment a busz? – kérdezte hangosan önmagától. – Biztosan el – felelte szintén hangosan. – Akkor mire várok? […]

(Kisregény) “Sötét az ég, mintha nem is lennének csillagok. Vagy én nem látok semmit? Csak az ismeret­lent érzékelem?” – gondolta János, amint a falu főutcáján baktatott. – Jó estét – hallotta valaki hangját. – …stét! – dünnyögte, bár senkit sem ismert. Sohasem járt erre. Véletlenül keveredett ide. “Véletlenül?” – rémlett fel egy ismerős hang. – […]

A reggeli után mindenki szedelőzködött. Tücsök és Réti a nagy nyüzsgésben Picur után kutatott. – Megbocsátasz nekem? – kérdezte Picur, hamiskásan mosolyogva hegedűs barátjára. – Tudod, az ígéretért, hogy veled megyek a Kerek Mezőre! Amikor azt mondtam neked, komolyan is gondoltam. De most sok minden megváltozott az életemben. – Megértelek… Ne is folytasd, barátom. Azt […]

Vidáman cseverészve, nevetgélve menetelt a kis csapat egy ősi, titkos ösvényen, amit csak Fátyolka ismert, és amiről – alkalomadtán éppen Picur szemébe nézve – azt állította, hogy a Tündérek taposták ki, még akkor, amikor a csodák minden fűszál, virág vagy kő alatt ott hevertek. Igy mondta, szó szerint.

Amikor a napsugarak elérték az érett szederszemeket, s egy harmatcsepp csilingelve földre cseppent, Tücsök kinyitotta szemét. Vissza is zárta nyomban, mert úgy hitte, álmodik. Aztán megrázta fejét, és nagyot nézett. Maga előtt egy kis manószerű, zöldszárnyú teremtményt látott. Nem volt más választása, megböködte a mellette mélyen alvó Picurt.

[Fátyolka] Sziszegő, morgó zajra ébredt. Moccanni ugyan alig tudott, de valahogyan a hangok forrása fele fordította arcát. Szörnyűséges dolgot látott. Hirtelen azt kívánta, bárcsak meg sem ébredt volna. Úgy tíz arasznyira tőle hatalmas Imádkozó Sáska-had menetelt, sejtése szerint a saját faluja irányába. Minden egyes teremtmény hátán egy-egy állig felfegyverzett kobold ült. Egyesek bóbiskoltak, mások mereven […]

Hogy össze ne zavarjuk a dolgokat, térjünk vissza egy kicsit oda, amikor Réti beszámolt arról, amit odakint látott. Mi történt akkor, és kik fogták el a három kalandort? Ami a legfontosabb, miért? A zöldszárnyúak az erdő tiszteletére rendezett ünnepségüket tartották éppen, a maguk fura és egyben varázslatos szokásaival, amikor megjelent a három kobold.

Fátyolka, az örökség része Tücsök felpillantott a magasba. Rétit, a beszélő madarat próbálta megkeresni, de a sötétben semmit nem látott. Fáradt is volt, és mindenekelőtt rettenetesen éhes. Fura sejtelmei támadtak. Bár magának sem merte bevallani, nemhogy beszéljen róla, kezdte azt hinni, hogy itt semmi nem véletlen. Talán éppen a Kő, ami a manónál van, mindennek […]

Hideg és nyirkos levegő vette körül őket, amikor magukhoz tértek. Ahogy látni kezdtek, gyorsan felfedezték, hogy egy kéregkunyhóban vannak. Előbb Picur mozdult meg, aki gyorsan megtapogatta belső zsebét, s mert talán megtalálta, amit keresett, nem mozdult többé. A magasban, a kunyhó tetején levő repedésből gyönge fény szitált. A lassacskán halványodó fény jelezte, közeleg az este. […]

– Merre tartanak most a koboldok? És hányan vannak? – Picur hangja megremegett, de igyekezett palástolni izgalmát, nehogy Kurjancs észrevegye. Kurjancs tekintete ekkor a Tücsök mögötti bozótosra tévedt. Picur követte tekintetét. A bozontos növényzet között mozgást vélt látni. Ez pedig nem volt jó jel.

Erdőhon fogságában Gyönge fuvallat söpört végig az erdőn. Itt-ott meglebbentek, összeértek a növények levelei, virágok hajlongtak, mintha a két kis jövevényt köszöntötték volna… Bár a magas égből nem sok látszott, néhány felhőfoltocska járta örökös táncát a nap körül.

A békakirályfit követve csakhamar elérték azt a vastag fát, amiben a méhecskék laktak. Brekinek nem engedték, hogy tovább is velük tartson, mert úgy gondolták, aki olyan jó és igazságos királyfi, mint amilyen ő maga is, annak a népe mellett a helye. Ragyogóan sütött a nap. Széna- és virágillat terjengett a levegőben.

A palota olyan gyönyörű volt, hogy Tücsök és Picur csak ámultak a látványtól. Mesterien felrakott fonott sás emelkedett a magasba, karcsú, zöldes nádból készült tartóoszlopokkal, melyeket kúszónövények fogtak össze. Ámultak-bámultak volna estig is, de Breki karon fogta, s egy szempillantás alatt berántotta őket valami lappancsfélén. Odafönt pedig, amint kitekintettek az egyik ablakon, kéken csillogó tavacskát […]

Csöndesen szemerkélt az eső. Úgy tűnt, nem akar elállni. Merő szürkeség volt az egész ég. Talán a kis manó is akkor nézett hátra, mert meglepetten kiáltott fel: – Nem hittem volna! Tehát eljöttek! – mondta, mintha a koboldhoz beszélt volna. Amint a békakirályfi partot ért, azonnal a sás közé vetette magát, két utasával együtt. Nagyot […]

És megjelennek a koboldok Tücsök a kopogás zajára pattant fel. Óvatosan megbökte Picurt: – Kopogást hallok. Zöld Manó úgy ült fel, mint akit hideg zuhany ért. Kapkodva ugyan, de összeszedte magát gyorsan, aztán a tőle megszokott nyugodtsággal így szólt: – Ha kopog valaki, az nem lehet rossz szándékú. Kérdezd meg, hogy ki az.

– Szóval – folytatta Picur -, a Kő állítólag a Magban van, kezeink között tartjuk… amikor megszületünk. A legkülönlegesebb az, hogy első urunkra a Kő indít el. Ezt úgy képzeld el, hogy születésünkkor már egy olyan tudással, vagy inkább ösztönnel rendelkezünk, ami más népeknek nem adatott meg. Vannak álomlátók, akik meglátják azt is, ami még […]

– Nagyon-nagyon régen, és innen nagyon messze történt. Akkoriban a manónemzetség nem volt ennyire szétszóródva. És ez a világ, amelyet most mi ilyennek ismerünk, egyáltalán nem így nézett ki. Sokkal különösebb volt ennél. Azon a helyen kő volt, jég és rettentő hideg. Sötétség töltötte be a tájat. A fekete földben lyukak voltak. Nagyon sok lyuk. […]

A rönkön kapaszkodva Tücsök észrevett egy odút. Valahogy elérte Picurt, jelezte, mit fedezett fel. Szó nélkül indultak el, kúszva, mászva, de oda legalább szerencsésen megérkeztek. Alighogy beléptek az imbolygó odú belsejébe, Picur megrázta átázott sörényét és felnevetett: – Ej, barátom – mondta -, néhány perce még a veríték csorgott rólunk, most meg a víz. Micsoda […]

A kő A tutaj fölött a nagyra nőtt bokrok, fák lombjain át, meg-megcsillant a tűző napkorong. Habár rövid ideig, de ömlött a veríték a két vállalkozó kedvű kalandorról. A vízre szállás első perceiben semmi különös nem történt, úgy siklott a nádtutaj, mintha összenőtt volna a vízzel. Voltak persze olyan szakaszok, ahol Picurnak és Tücsöknek minden […]