Vidáman cseverészve, nevetgélve menetelt a kis csapat egy ősi, titkos ösvényen, amit csak Fátyolka ismert, és amiről – alkalomadtán éppen Picur szemébe nézve – azt állította, hogy a Tündérek taposták ki, még akkor, amikor a csodák minden fűszál, virág vagy kő alatt ott hevertek. Igy mondta, szó szerint.
Libasorban haladtak, ki ahogy tudott. Tán Rétinek volt a legnehezebb. Hatalmas, fenséges alakja messzi kimagaslott a vadvirágok és az erdő fáitól távolabb elkódorgott, avarlepte gyökerek közül.
Az út nem tartott sokáig. A távolban piciny kis falucska tűnt fel, virágszirmokból épített háztetőivel…

Hazatérés

A kis csapatot már várták a faluban. Olyan nagy volt a tolongás körülöttük, hogy alig jutottak lélegzethez.
Óriási tömeg gyűlt össze fogadtatásukra.
Tücsök persze nem bírta már a koplalást, kerek perec kijelentette, hogy ő bizony éhes! Nem hajlandó semmilyen nézelődésre, ismerkedésre, amíg nem csillapíthatja éhségét, így hát úgy határozott a Zöldszárnyú Öregek Tanácsa, hogy menten nagy lakomát rendeznek.
Szemük, szájuk elállt a csodálkozástól, amikor feltálaltak. Mintha Erdőhon összes finomságát felsorakoztatták volna előttük.
Egyedül Picurt nem érdekelték annyira az étlaphoz fűződő események. Amerre ment a többi, arra ment ő is, ha egy helyben álltak, ő is megállt. Mint egy alvajáró, úgy viselkedett. Ilyenkor Tücsök és Réti össze-összenézett, és jót nevettek… Igen. Picur fülig szerelmes volt. Fátyolka pedig úgy tett, mintha semmit nem értene. Ha rápillantott valaki, hát szemmel láthatóan zavarban volt.
Aznap este, amikor a falu közepén a Világító Bogarak köré gyűlt mindenki, Tücsök elővette a hegedűjét és játszani kezdett. Mindenki énekelt. A dal olyan szép volt, hogy még az Öregek Tanácsa is bekapcsolódott az éneklésbe. Valahonnan dióhéj dobok kerültek elő. Nádsípok, zörgők és csörgők szólaltak meg.
A kalandorok útjáról énekeltek, aztán az álmokról, végül a szerelemről. A hazatérésről, melyről annyit álmodott Tücsök, az utolsó szakaszban szóltak…
A gyönyörű dallam lassan mélyülni kezdett, búgott, mint az üres csigaház, ha szellő lebben át rajta, és bódító volt, mint a fülemüle éneke a reggeli ködben. Halk, akár a távolodó méhek zümmögése. Fenséges, mint a vízesés moraja.
Ekkor előlépett a tömegből a legöregebb zöldszárnyú, akit Borának szólított mindenki, és akinek hangja pontosan simult a halkuló hegedűszóhoz.
– Ez a történet egy Kőről szól… -, mondta és mesélni, énekelni kezdett sosem hallott dolgokról.
– Kezdetben – sustorgott Bora mély hangjával -, amikor a Nagy Fehér Föld Gyermekei, a manók és a koboldok még együtt laktak, a Csillagok Fiai mielőtt visszatértek volna a messzi csillagok közé, elárulták a Titkok Őrzőinek, akik a zöldszárnyú nemzetség ősei voltak, hogy minden manó a Magban születik, ismertetőjelük egy Kő lesz majd, amit ébredésük pillanatában a kezükben tartanak.
Elmondták, hogy a Kő hozzásegíti majd gazdáját ahhoz, ami hozzátartozik az életéhez. Ez pedig az összetartozás, a szeretet. Szeretet nélkül nem látjuk a színes és illatos virágokat, a mosolyt az arcokon, nem figyelnénk a trillázó fülemülére sem. Nem élhetnénk együtt, együtt azokkal, akik mások, mint mi, mások, mert ők átváltoztak. Ők az állatok. Azok a lények, melyeket a Titkok Őrzői beszélni tanítottak. A koboldok is rendelkeztek valamivel, ami nem adatott meg a manóknak… de ők, a koboldok, a Fehér Föld Gyermekei, azt a valamit a szívükben hordták. Nem tudták azonban értékelni a szívük mélyén rejlő érzéseket, ezért akarták megkaparintani a világító Köveket a manóktól. Azokban az időkben a koboldok nagyon sokan voltak. Senki nem mert ellenük szegülni… Mikor úgy tűnt, hogy minden reménynek vége, hogy az ősi békesség megbomlik, és csatatérré változik a világ, a zöldszárnyúak közül valaki, akit Kukkancsnak hívtak, a távoli Üveghegyek gyomrában egy kristályra talált. Öt oldala volt annak a kristálynak, gyönyörű volt, átlátszó oldalaiban rovátkák. Olyan írás volt ez, amit akkor senki nem tudott megfejteni. Száz virágfordulós esztendőt kellett várni, mígnem egy napon az Üveghegyekről egy tündér járt erre. Ő fejtette meg az írást, mely arról szólt, hogy egy idegen fog jönni majd, kinek kalandozása a zöldszárnyúakhoz fogja vezetni a Kő egyik gazdáját. És ez az idegen nem lesz olyan, mint mi… Felismerjük majd arról, hogy hangszeren játszik, és egy zöld manóval jön közénk. A levegőből követi őket egy hatalmas madár. Erről az idegenről mindeddig semmit nem tudtunk, de ma világossá vált előttünk, hogy ez csakis Réti lehet. Aztán a másik Tücsök, a dalnok, az énekes! A zöld manó pedig nem lehet más, mint Picur.
Tücsök szemeit lehunyva hallgatta a történetet, és muzsikált, de most, nevének hallatán, egy pillanatra elhalkult… Leeresztette hangszerét, meghatottságában szólni sem tudott. Maga Picur is fölkapta fejét.
– Hogyan? – kérdezte. – így szólt volna a jóslat? Hát… értem most már, miért nem szakadtunk mi el egymástól. És azt is, hogy amikor a Kő eltűnt, Tücsök volt az, aki által visszakaptam. Mert -magyarázta csillogó szemekkel -, ha Tücsök barátomat nem keresik otthon, és Réti nem jön utána, talán elvesztünk volna… Igaz, ebben egy csöppnyit sem hittem. Valami azt súgta nekem egész úton, hogy a dolgok elrendeződnek.
– A legendák igazat szóltak… – mondta csöndesen Bora. – De vajon ennyi volt-e, ami megtörtént?
Hangját éljenzés visszhangja nyelte el. Már senki nem figyelt rá. Felgyorsultak a dobok, síp hasított a sötétbe. Valaki csillagport szórt a tábortűzbe. Ropogni kezdtek a lángok, mélyükben összeroskadt az üszőkké vált fa. Arrébb rebbentek a Világító Bogarak, nagyobb kört vonva ezzel a tábortűz köré.
Bora a tűzbe bámult. Nézte egy ideig. Talán a lángokból olvasott. Vagy a parázsból. Szája széle föl-le rángott, később összevonta szemöldökét. Elmosolyodott, szájából kivillant fogatlan ínye. Hosszú köntösének egyik vágatából pipát vett elő.
– Legyen hát! Legyen úgy, ahogy az ősök meghirdették! – motyogta maga elé pipáját tömögetve. – Ha ez a dolgok rendje, úgy legyen!
Reggelig, amíg az ünnepség tartott, ő is mulatott. Senki sem tudta miért, de időről-időre újabb marék port hintett a tűzbe. Aztán sokáig turkált a parázs között. Néha föl-föltekintett az ég felé. Ilyenkor azt a pontot bámulta sokáig, amelyikből csak egy sötét folt látszott. Az Üveghegyektől délre. Mormogott valamit, többször is elismételte, mert szája egyformán mozgott mindig, félszemmel pedig a Követ figyelte.
Azt a Követ, amelyik ezúttal szabadon lógott Zöld Manó nyakában.
Napfényes, patyolattiszta hajnalra ébredtek mindannyian. Szokás szerint Tücsök kelt a legkorábban. Hátára csapta hegedűjét, nagyot nyújtózott, lábujjhegyen, hogy senkit fel ne ébresszen, kiosont a szabadba. A kunyhó, amit rendelkezésükre bocsátottak az éjjel, egész közel állt az esti tábortűzhöz.
Most egy kis csapat éppen a tüzet élesztgette. Reggelihez készülődött a falu. Volt, ki terített, volt, ki a reggelihez tartozó finomságokat rakosgatta. Volt ott eper, szeder, málna, mogyoróhéjakban hűvös, reggeli harmat, és még annyi minden, hogy felsorolni is lehetetlen lenne.
Egy másik csapat a levegőben röpdösött. Tücsök nem értette, mit csinálnak ezek ilyen korán. Gondolta, vagy őrszemek, vagy csak jól kitornásszák magukat.
Kecses, átlátszó, selymes kis szárnyak fénylettek az ébredező napfényben. Az erdő fölött fölemelkedett a narancsszínű nap. A kis zöldszárnyúak szinte játszva ugráltak, röpködtek a virágsziromtetős kunyhók fölött. Némelyikük virágról virágra szállt, mások a magas fűszálakon himbálództak.

(Befejezése következik)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész, 22. rész, 23. rész, 24. rész,