[Fátyolka] Sziszegő, morgó zajra ébredt. Moccanni ugyan alig tudott, de valahogyan a hangok forrása fele fordította arcát. Szörnyűséges dolgot látott. Hirtelen azt kívánta, bárcsak meg sem ébredt volna.
Úgy tíz arasznyira tőle hatalmas Imádkozó Sáska-had menetelt, sejtése szerint a saját faluja irányába. Minden egyes teremtmény hátán egy-egy állig felfegyverzett kobold ült. Egyesek bóbiskoltak, mások mereven néztek maguk elé, miközben páncélos kezük tövisdobót vagy hosszú kést szorított magához.
Rettentő és förtelmes látvány volt ez Fátyolka számára. Nem tudta, mitévő legyen; kiáltani nem mert, hiszen azok a szörnyek rögvest felfalták volna.
Nem tudta azt sem, milyen messzire került társaitól. Bajba sodorhatja akaratlanul is a törzset… Nem. Inkább hallgat.
Az Imádkozó Sáskák egyszer-egyszer megtorpantak. Hatalmas fejüket ide-oda forgatták, miközben az úttalan ösvényeken andagoltak. Egyikük, aki éppen elég közel ment el Fátyolka mellett, mintha szagot fogott volna. Kétszer is visszafordult, aztán egy göcsörtös gyökér fölé hajolva szaglászott egy darabig. Megelégelhette ezt hátán a kobold, mert oldalba bökte sarkával, nógatva ezzel, hogy hátasa tovább surranjon. Kegyetlen, mélyről jövő agyarcsattogás volt a válasz. Nagyot rántott rajta a kobold.
Amint elvonult az egész szörnysereg, Fátyolka felszusszant. Akkor vette észre azt is, hogy szorosan összezárt öklében világít a Kő. Ettől még jobban megrémült. Abban reménykedett, hogy ha senki nem fedezte fel a fényt, nem eshet baja már. Aztán ájultan zuhant vissza a gyökerek közé.
Igen. Ő is hallott a manók varázsköveiről, s azt is kezdte sejteni, hogy a koboldok tán éppen azt keresték. Azt a Követ, melyet most a kezében tart! Tehát – állt össze a terjes kép előtte miután felébredt kábultságából -, a koboldok egy zöld manót őriztettek velünk.
– Haza kell jutnom, minél előbb – mondogatta. – Ezt a követ sosem szabad megkaparintsák azok a rusnya koboldok!
Surrogó nesz ütötte meg fülét. Fátyolka mozdulatlanná dermedt. Várt. A hangok közelebb kerültek hozzá. Az égből jött fény nem világított be mindenhová, így nem látta, mi történik a sűrű aljnövényzetben, az indák és gyökerek között. Rettenetes félelmet érzett ismét. Szíve a torkában dobogott, szemeit behunyta egy pillanatra, aztán majdnem elájult, amikor a semmiből feléje ugrott valami.
Ugri volt, a mókus. Régi jó barát.
– Jaj, de megijesztettél! – rezzent össze Fátyolka. – Mit keresel itt ebben a sötétben?
– Ne haragudj – mentegetőzött Ugri -, de az a helyzet, hogy éppen téged kereslek. Szóval, azt is mondhatnám, hogy utánad jöttem.
– Igeen? – csodálkozott Fátyolka, de alig mozdult egyet, fájdalom nyilallt egész testébe.
– A néped rég visszatért falujába. Amikor észrevették, hogy te nem vagy sehol, szalasztottak, hogy keresselek meg… Ó, kedves kicsi Fátyolka, megsérültél? Segítek. Aztán tűnjünk el innét…
– Egyetértek – rázta meg apró, bájos fejecskéjét a zöldszárnyú manó. – Csak a szárnyam szorult be a gyökerek közé. Nem tudom, eltört-e valamim, de az biztos, hogy egész testemben futkos valami. Gyorsan haza kell jutnunk. Hatalmas koboldsereg ment el az éjszaka mellettem. Imádkozó Sáskákon ülnek… ha elérik a falut…
Ugri kisegítette Fátyolkát a gyökerek közül. Miután megvizsgálta, van-e valami komolyabb baja, a hátára ültette Fátyolkát.
– Azt hiszem, nincs törésed – veregette meg a kis zöldszárnyú vállát Ugri. – Azért fájhatott mindened, mert egész éjjel mozdulatlan feküdtél, ráadásul beszorult, kifacsart szárnyákkal. Bátor vagy nagyon. Nem vitás…
– A koboldsereggel elbántak társaid! – mondta ekkor Ugri. – Illetve Bora egyedül. Magam sem értem hogyan, de így van. Mehetünk?
Hazafelé tartottak. Ugri úgy szelte át az erdőt, hogy Fátyolka alig látott valamit a hátáról. Egyszer még szólni is akart, hogy „ lassabban, hékás „, ebben a vágtában forog vele az egész világ! De száját ki sem merte nyitni, attól félt, rosszul lenne… Ugri mókus értette a dolgát. Fáról-fára, ágról-ágra; itt egy ugrás, ott egy surranás, aztán a távolban megcsillant valami gyönyörű, zöldes fény… Hajnalodott éppen.
– Otthon vagyunk, türelem! – szólt a mókus. Aztán máris ereszkedni kezdtek egy hatalmas fenyőfa törzsén, mondanom sem kell: fejjel lefelé.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész, 22. rész,