Amikor a napsugarak elérték az érett szederszemeket, s egy harmatcsepp csilingelve földre cseppent, Tücsök kinyitotta szemét. Vissza is zárta nyomban, mert úgy hitte, álmodik. Aztán megrázta fejét, és nagyot nézett. Maga előtt egy kis manószerű, zöldszárnyú teremtményt látott. Nem volt más választása, megböködte a mellette mélyen alvó Picurt.
– Napfényes jó reggelt! – szólt a kis zöldszárnyú jelenés. – Nem akartalak felébreszteni, ezért álltam csendben. Hozzátok jöttem.
– Ha az esti népséghez tartozol, nem kell, hogy kiábrándítsalak: megtaláltál! – felült, és rámosolygott a kis zöldszárnyúra. – Mondd, mi a neved?
– Fátyolka.
– Szép! – suttogta maga elé Zöld Manó. – Akarom mondani, ööö… bocsánat, Picur a nevem.
– Meg kell hagyni… – motyogta Réti, miközben pompás szárnytollait csutakolta. Akkor pillantott fel először.
– Azt hiszem, tudom ki vagy. Ajándékot hoztam. Bizonyára a tiéd ez, Zöld Manó – kuncogott a kis szépség, eleresztve füle mellett az iménti megjegyzéseket.
– Szólíts csak Picurnak! – mondta szemrebbenés nélkül Zöld Manó, s nem tudta tekintetét levenni Fátyolkáról.
– Jól van, Picur. Ez a tiéd! – nyitotta szét tenyerét Fátyolka. Aprócska, formás kis ujjai között villant a Kő. – A lábam elé pottyant az éjszaka.
Picurnak majd kiugrott a szeme, amikor megpillantotta a varázskövét. A következő mozdulatával a belső zsebéhez kapott, de az üres volt. Elsápadt volna, ha más körülmények között történt volna mindez, de most inkább elvörösödött. Előbb az orra hegyén jelent meg egy kis foltocska, aztán kétoldalt, az arcán.
Tücsök hol egyikre, hol a másikra nézett, majd elnevette magát barátja zavarán. Réti bölcsen félrefordult. Olyan halkan lépett el mellőlük, hogy szinte senki nem vette észre.
– Nahát! – csak ennyit tudott mondani a kis zöld manó. – Ez valóban csodálatos!
Tücsök ekkor úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Persze nyomban rájött, hogy mi történik, és úgy tett, mintha véletlen lenne, mint aki nem fér el egy szűk helyen, taszított egyet vállával Zöld Manón.
– Az az érzésem – mondta -, hogy nemsokára kezembe vehetem a hegedűm. Mulatságot szimatolok.
– Köszönöm! – Ennyit tudott makogni Picur. Arca fénylett a piros foltoktól. Máskor csupa zöld füle most rózsaként virított.
Fátyolka csak mosolygott, úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit. Szelíden, mint egy fáradt, gyönyörűséges pillangó, gyöngéden egymáshoz érintette két apró tenyerét.
– Most pedig… – mondta – , gyertek velem a falunkba. Már várnak titeket. Azt hiszem, népem tartozik egy bocsánatkéréssel azért, ami az éjszaka történt…
– Becsaptak a koboldok – ugrott egyet, szárnyát szélesre tárva Réti. Sötét tollain sziporkázva omlott végig a reggeli napfény. – Ha előbb érkezünk, semmi nem így alakult volna. Mellesleg nem menekülni akartunk,- folytatta némi büszkeséggel hangjában – hanem menteni a Követ.
Picurt azonban már semmi nem érdekelte. Szívét olyan erő szállta meg, amit sosem érzett ezidáig. Egyfajta bizonyosság volt számára ez arról, hogy Fátyolka az ő örökségének része. Ebben most mindennél jobban hitt.
Eltántorítani sem lehetett volna ettől.
Ez a reggel valahogy más volt mint a többi. Mindannyiuknak más.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész, 22. rész, 23. rész,