Ezen az estén Jenei mesélt, az öreg asztalos, aki a hétköznap ellenére sötét ruhában jött le a térre. Nadrágja hajtókájába poros bogáncsok akadtak bele, látszott, hogy valahol kint járt a város szélén: – Ilyenkor augusztus végén szoktam venni egy csokor virágot, és kiviszem egy őrházhoz, túl a Rákosrendező pályaudvaron. Itt halt meg Katika, az unokám […]

Nyári estéken fönt ültünk a pad támláján, szorosan, mint dróton a madarak, lábunkkal harangozva a levegőben, és szájharmonikáztunk. Ahogy megzörrent orrunk előtt a bokor, ledobtuk magunkat a földre, készen arra, hogy elfussunk. De nem a csősz, hanem ő jelent meg, a hazudós. Soha nem használta az utakat.

Nem, akármit is beszéltek, én sohasem hordok többé magamnál revolvert. Pakli kártyát, konyakos butykost, cigarettatárcát, bugyellárist, az élet apróbb fajta gyilkosainak rezervoárjait szívesebben viselem a nadrágom hátulsó zsebében, mint a hatlövetű halált. Ebből elég volt. Pedig az én revolverem bulldog agyában ész is lakozott, amint az mindjárt ki fog derülni.

Harmadnapja esett a hó, előbb csak nagy pelyhekben, ritkásan; fél nap múltán apró szeműre váltva sűrűvé tette a levegőt is. Az öregember hetedik emeleti lakás ablakából nézi a zimankót. Idegenül. Városba költözését követően egy lócán ülve órákig nézett farkasszemet az irdatlan méretű panelházzal. Újabban ablakba állva nézi a világot.

Az aratás első napján találtak a hullára. A szelíden hullámzó búzaföld szélében feküdt, s halálát éppúgy okozhatta rafinált erőszak, miképpen betegség, mely nem hagy feltűnő külsérelmi nyomot. Nem régen heverhetett a búzaföldön, ismeretlen volt, öltözékéből ítélve sem idevalósi.

Írjunk felejtést! Amikor mindenki visszaemlékezést ír, merész tervvel hozakodom elő. Barátaim, írjunk felejtéseket is! Irodalmi felejtést, történelmi felejtést, kortársi, nemzedéki, zenei és filozófiai felejtéseket.

Wassermann-reakció, Tüdőátvilágítás. Ideg- és elmegyógyászati vizsgálat! Ez legalább mulatságos volt. Egy öreg freudista pszichiátert fogtak ki, aki mindenáron ki akart sütni valamit Elemérről. Megkérdezte, nem él-e véletlenül egy unokatestvére a Húsvét-szigeten, szokta-e vakargatni a hónalját, evett-e már életében bálnazsírban pirított articsókát, strucc-nyelvvel, és tudja-e, miben halt meg Napóleon udvari orvosának a dédunokája. Elemér nem tudta, […]

Részlet egy hosszabb ciklusból Kőrösi Cso­ma Sándor a ma­gyar ősha­za felé tart­va Af­ga­nisztán he­gyei között gya­lo­golt, ami­kor egy hegy­szo­ros­ban várat­la­nul két rabló támadt rá. Teli to­rokból ordítoz­tak, kard­juk­kal va­dul ha­donásztak, szer­te­lenül, ide­ge­sen vi­sel­ked­tek. Kőrösi Cso­ma Sándor türel­me­sen várt, hogy le­csen­de­sed­je­nek, ordítozás közben nehéz megérte­ni a sza­va­kat. Ami­kor a rablók látták, mi­lyen nyu­godt, ők is le­hig­gad­tak, […]

Nemrég Koppenhágában meghalt egy öreg hölgy… Egykori táncosnő, gyönyörű alakú, gyönyörű arcú valaki. Dánia leghíresebb szobrásza kőbe faragta. A szobor a rakpart vizének magas talapzatára került, s idegenforgalmi nevezetesség lett. Angol és amerikai turisták meg voltak győződve róla, hogy a szobor antik, legalábbis Michelangelo idejéből való. Talán az ő egyik tanítványa gondolta ki.

A peron legvégére húzódtam, diszkréten elfordulva, hogy senki se vegye észre patakzó könnyeimet. Akkoriban sok megpróbáltatás ért, azokban csalódtam, akiktől segítséget vártam, s úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akivel cudarul elbántak a felnőttek.

Amikor az ikonfestő rájött, hogy a rézmágnese nem működik háztartási árammal, meg akarta csapolni a község mellett húzódó nagyfeszültségű távvezetéket, s a falubeliek döbbenten látták a hatalmas villámlást, a füstöt és azt, ahogy szénné ég. Az összezsugorodott testet megközelíteni sem merték, mert folyamatosan szikrázott körülötte a föld.

Helga éppen mosogatott. Ura, Ernő fáradtan tért haza a munkából. A postán dolgozott. Havi bére csak százezer forint volt. De Helgával kiegészítve azért megéltek édes kettesben. Gyerekük nem volt. Ernő most valami nagyot akart mondani, hiszen író volt. Egy regényt írt. De felesége már unta, hogy kedvese élete csak abból áll, hogy elmegy reggel dolgozni […]

Úgy jött, mint a tolvaj. Aludt az egész ház, senki sem fogadta, belopódzott. Végigosont a tornácon, az ablakom függönyén sunyított el az árnyéka, majd az előszoba tájékáról hallottam szörnyen óvatos macskalépéseit, végül nyílt és csukódott a szalonajtó – sokáig csend, nyilván megtelepült odabent. A szobám – ahol magam is díványon lustultam a nyári délután forróságában […]

A magyar gróf kora reggel óta rendületlenül sakkozott a bécsi diákkal. Egyik játszmát a másik után nyerte meg, viharos gyorsasággal, szilaj lendülettel, azzal a makacs szívóssággal, amely csak nagy mániákusok tulajdonsága. Ott ült öblös karosszékében, hatalmas homlokán a ráncok ideges táncot jártak, bozontos szemöldöke meg-megrándult, nagy, szürke szemei, mint hideg, éles tőrök járták át a […]

Öregurasan sétált végig a margitszigeti promenádon, talpa alól szertefutott a frissen és előzménytelenül elterített kavics, meglepődött, meg is illetődött egy villanásnyira: fejlődünk, fejlődgetünk – mondta magában, s igyekezett lábujjai és sarka csusszantásaival, talpa homorításával elviselhetőbb helyre irányítani a cipőjébe tévedt kődarabot. Már ismét messzebb vannak a tölgyfák, talán a kavics miatt – tűnődött, s hunyorgott […]

Hát hogy is vagyunk ezzel? Legelőször is legyintesz, kedves barátom, és azt mondod: „Á, ez mese, az életben úgysem fordul elő.” De mi? Vezérigazgatók nincsenek vagy gépírólányok? Erre sóhajtasz, kedves barátom, és az unokahúgodról kezdel mesélni, aki havi hatvanért… Hát akkor ne mondj ilyet. Vagy úgy, te arra gondoltál, hogy a vezérigazgató és a gépírólány […]

Tudta, hogy elérkezett a nagy pillanat. Ez az, amikor a fájó lemondásba vegyül egy kesernyés gyűlölet, a ráébredésbe csípős csalódás, és az egésznek olyan förtelmes íze van, amitől hánynia kell. Ilyenkor mindig megkérdezi: mi értelme van a fellángolásnak, a tűzben égésnek, ha a vége egyértelmű csalódás? Erre már nem tudott válaszolni. Nem is akart!

Az első lányom fél órát se élt. Meg se mutatták. Csak annyi maradt belőle, hogy sírt. Nem is keservesen. Hanem inkább nyekergett, egyre halkabban. Azt mondta a bába, hogy gyönge volt a tüdeje meg a kis szíve. Túl korán jött. És valahogy ez a sírás, ez maradt meg. A fiam huszonhat évesen jött haza a […]

Átitatódott félelemízű nyállal a boríték ragasztója. Végérvényesen nyugtázta kilátástalan helyzetét. Öklével, hogy megtapadjon, pecsétet nyomott a levelére, és ez által befejezettnek tekintette semmiértelmű törekvéseit. Elvakult önfejűséggel tartott ki álláspontja mellett, miszerint ebben az országban nem segítik a tehetséges művészeket, inkább visszaszorítják, hogy ne teljesedhessenek ki…

Sokféle honvágy Ezek a Magyariék a mi legrégebbi szomszédaink. Magyariék nélkül el sem tudom képzelni a mi falunkat. A házunkat sem tudom elképzelni nélkülük, se a kertünket, se az udvarunkat. Amikor az utcánkba beérkezem, legelőbb az ő kertjüket, a csűrt, a szénatartót látom meg, s a házukat. Csak egy szempillantás az egész, azonnal föl tudom […]

A paták egyhangú csattogása álomba ringatott volna bennünket, ha a teremtő túl nem tesz minden eddigi bőkezűségén. Forró kátrányszag csapott fel a lassan zötyögő szekérderékba, kókadtan bámultam Ángyél kitakart combjait, ahogy rózsás, füstszagú pendelyét lába közé csavarintva süttette bőrét a nappal.

Édesanyád ebéd után bejött a szobádba. Azt mondta: Fiam, beszélgetnünk kell. Hirtelen végiggondoltad, az elmúlt hetet, nem találtál semmi gyanúsat, de a zabszem nem fért fel a fenekedbe. Nézd, én végiggondoltam mindent, hangod van, de nem lesz belőled egy Koós János, táncolni tudsz, de nem leszel Fred Astaire, kézügyességed édesapádtól örökölted, az sem működik, egy […]

Földközi-tenger, 1930. Az utasok, akikről most szó lesz, valóban sötétek, ők azok, akik munka közben elbújnak a hajófenék valamelyik zugában, és így, sötétben, hosszú-hosszú utakat tesznek meg. Ezek a sötét utasok. Sötét a múltjuk, és sötét a jövőjük, sötét gondolatokat forgatnak az agyukban, és sötét elkeseredés lakozik a szívükben, sötét daccal szorítják össze a fogukat, […]

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat. Bedros Horasangian: Magányos ló az autópályán (Válogatta, fordította és az utószót írta Székedi Ferenc. Az eredetivel egybevetette […]

Az emberek mindig kíváncsian fordulnak a különleges foglalkozások felé. A pályaválasztási nagy fejtörések idején bezzeg nem. Senki sem gyötri a fiát azzal, hogy „Márpedig, Ferkó, búvárruha szabót csinálok belőled, mert ebben a szakmában igazán el kell mélyülni!” Így történik meg, hogy nincsen búvárszabó, és a búvárok pucéron úszkálnak a víz alatt, megfújja őket az őszi […]