Csöngetnek. Az ajtó előtt két prikulics várakozik. Már találkoztunk, mondják, én meg biccentek, és mások számára talán érthetetlen előzékenységgel kitárom előttük az ajtót. Ha valakinél prikulics vár bebocsátásra, az kivételes esemény, vegye megtiszteltetésnek. Amíg visszazárom az ajtót, ezek máris berohannak a lakásba, és elrejtőznek.

Ez a hajléktalan valamikor dolgozott rendesen. Világéletében álmodozó volt. Talán nem ezért jutott erre a sorsra? Ki tudja? Isten se tudná megmondani, mennyit összeszenvedett az életben. És ami lényeg: igazságtalanul. Ő erre nem szolgált rá. Mert szíve mélyén rendes ember volt. Amikor állása volt, normális, tiszta és ápolt ruházatú embernek ismerte mindenki s nem is […]

(Kimentem a huzatos főtérre, ahol megállított egy ember. Azt mondta, mivel magyarázható, hogy maga nem teríti ki írásait az újságokban? Mert ő szeretné látni írásaimat az újságokban. Például a Káféban, amit ő nagyon megszeretett. Mondtam, az az igazság, hogy kissé elhúzódtam az újságoktól, mert sok a szemét bennük…-Ez igaz,- mondta az ember, de amit maga […]

A tűz csiholója A magas, atléta termetű vezér intett a többieknek, tegyék le a tulkot, pihenjenek. Megtörölte arcát, melege volt, és el is fáradt eközben. Fia aggodalmasan mutatott a magasba. – Á, nnnou! – legyintett jelezve, hogy nem kell félni egy kis zuhétól.

Amikor meghallottam, hogy meghalt a perzsa konzul felesége, magamra vettem egyetlen öltönyömet, a viseltes mogyorószínűt, ingem fölé barna nyakkendőt kötöttem. Rálehelgettem cipőm orrára, portörlővel kifényesítettem, aztán keresgélni kezdtem a szanaszét heverő farmernadrágok és lovaglónadrágok zsebében. Egy fehér és lehetőleg tiszta zsebkendőre lett volna szükségem.

– Maga is jól tudja, hogy annak idején a városnak csak egy kisebb bálterme, gyűlésterme létezett. Rég tervbe volt véve egy nagyobb kultúrház, művelődési központ építése. Csakhogy ehhez sok pénz kellett. Pénzhez pedig csak a központon keresztül juthatott a város. Kérvényeztek, fűhöz-fához szaladgáltak, eredménytelenül.

Kályharakással már évek óta csak a repedői mészégető foglalkozott. Téglából bárki megcsinálta magának, az itt meghonosodott formában, de igazi cserépkályha-rakáshoz csak ez a szurtos, mord ember értett. Ezért, amikor a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsi nagy kályhájáról lepattant a drót, ami évek óta összetartotta a rogyadozó csempéket, hamar üzent a mészégetőnek.

A Koporsókő volt a hegygerinc legmagasabb pontja. Fenyves erdő vette körül, de maga a szikla kopaszon meredt az ég felé. Messziről úgy nézett ki, mint egy nagy szürke koporsó. Fentről jó kilátás nyílt az erdőre. Enyhe szellő bujócskázott a fák között, halkan suhogott, meghimbálta a koronákat, a szikla mintha egy nagy zöld tengerben suhogott, úszott […]

Nagyapám nem volt főpincér, ő kocsmatulajdonos volt, mármint tulajdonosa volt egy nagyobbacska pincének, ahol a pult előtt elfért öt asztal, de ahogy öregedett nagyapám, ez a csehó egyre növekedett, és egyre szépült, ez hetven éves korában így hangzott: „és akkor bejött a vendégfogadómba maga Jókai Mór…”,

A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budánjárt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke urral, akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és […]

Som egy délután kihajtott, messze maga mögött hagyta a várost. Szállingózott a hó, de a betonúton s a földeken hamar elolvadt. Az országútról jól látszott a szikes domboldallal határolt lakatlan terület, ahol az északnyugati szélben füstoszlopok dőltek a rétre. Itt égették a város szemetét.

Egyre halkult az utolsó szekér zörgése. Előbb a kerekek nyikorgása maradt el, majd a paták dobbanását nyelte el a távolság, végül csak a saroglyadeszka ütemes kopogása hallatszott, aztán mindent beborított a csend láthatatlan burája.

A pincér, tálcáján egy adag marhabélszínnel és uborkasalátával, már majdnem magányos vendége asztalához ért, hogy az ételt elébe helyezze, amikor minden előkészület nélkül, hirtelen megállt. Úgy nézett ki, mint akit mentében lefényképeztek. Mint egy kivágott filmkocka. Félbeszakadt mozdulatában a tálca arcához közel maradt: fejét oldalra hajtva bámult a két tányérra. Rendesen kisütött marhabélszín volt, rendesen […]

– Ezt tudnia kell – mondta a csatornamester, amikor kinyitotta a folyóra nyíló főcsatorna alagútját elzáró rácsot. Ezt alaposan jegyezze meg magának. Idegeneknek ide tilos a bemenet. Holmi jöttment alak ide nem teheti be a lábát.

Menyhárt doktor, ami nevét illeti, lehet orvos, lehet jogászdoktor, mindenesetre egy hajón teljesít szolgálatot. Azzal, hogy nevét elárultuk, kissé elébe vágtunk az eseményeknek, neve ugyanis a történet vége felé amúgy is kiderül.

A testvérek kora délelőtt elindultak otthonról. Azóta a várost járták, az utcákat és a tereket. Nem jutott eszükbe leülni valahol, vagy hogy valahova, valami helyre elmenjenek. Az utcasarkokon is mindegy volt, hogy merre mennek tovább. Csak arra volt gondjuk, hogy ahol már egyszer jártak, azt a helyet elkerüljék, mert az csak ezt a hiábavaló kóborgást […]

– Álljon már meg egy pillanatra, ha nem siet! Látja, milyen hülyeséget beszélek, maga nem siethet, járni is alig tud. Hogy volt képes ilyen gyorsan így megvénülni? Csupa ránc az egész arca, a képe olyan, mint az aszalt szilva! Amikor utoljára találkoztunk, nem ilyen volt! Cigarettázott abban a füstös bárban és a barátaival vitatkozott. Kértem […]

Amint a Pesti Vigadóban kedden bejelentették, két Kossuth-díjas írót, Bodor Ádámot és Czakó Gábort tüntetnek ki a Nemzet Művésze elismeréssel. Ezzel kapcsolatban az író köszönetet mondott a sorsnak, amiért Erdélyben született és élte le élete felét, mert ez a természeti, történelmi, etnikai és kulturális sokszínűségéről ismert vidék rengeteget adott számára. (Az MTI nyomán) Bodor Ádám: […]

Mostanában gyakran gondolok egy régi versikére. Első két sora így hangzik: Mi a szívben el van rejtve/ Nincs elfelejtve. Nem emlékszem, hol olvastam, talán a Nobel-díjas dán író, Henrik Pontoppidan egyik regényében, mindenesetre helytálló, még ha oly magyartalan is a fordítása. Hiszen maga Freud, a pszichoanalízis atyja is jórészt erre épít, amikor azt állítja, hogy […]

A kocsma tele volt a megszokott barátokkal. Csak Zolit hiányolták. Beszélgettek, iszogattak, de nem értették barátjuk hol késlekedik ennyit. –Te Béla! Hány óra? – kérdezte Norbi –Mindjárt dél! – felelte röviden és gyorsan.

Minden aznap reggel kezdődött, amikor B. kikászálódott az ágyából, és szokása szerint kicsoszogott a fürdőszobába. Az utóbbi időben rosszul aludt, szétszóródott az éjszakája, egészen úgy, mint az elhunyt felesége gyöngyfüzére, amelyre egyszer a fiókban bukkant rá. Amikor a kezébe vette, a foszlott zsineg elszakadt, a megfakult golyóbisok szétszóródtak a padlón. A legtöbbet nem sikerült megtalálnia, […]

Volt egy ember, aki egy óceán feletti, hosszú éjszakai repülés során elmondta nekem, mitől félt éjszaka gyerekkorában. Mindig ugyanazt a rémálmot látta, azután rettegve és sikítozva hívta a szüleit. A hosszú estéken történt, azokban a csendes, rosszul megvilágított, tévémentes időkben, amikor legfeljebb a rádió vartyogása vagy apja újságjának halk zizegése hallatszott, ilyenkor könnyen kicsíráztak a […]

Zoli az ágyon feküdt. Este volt, nyolc óra. Hamarabb bújt ágyba, mint általában szokott. Mária, ki éppen netezett s közbe rejtvényt fejtett, úgy gondolta, megnézi, mi van vele. Feltűnt neki, hogy valami baja lehet. Zoli csak nézett egy irányba s nagyokat sóhajtott. Mária bekopogtatott s melléje ült. – Mi baj van, fiam?

Tiktak, tiktak, tiktak. Milyen hangosan ketyeg ez a vekker. Igaz is, hány óra lehet ilyenkor? Felgyújtotta az éjjeli lámpát, és megnézte: fél kettő. Rettenetes, és még mindig nem alszik. Láza van? – tapogatta meg a homlokát. Nem kifejezetten forró, de akkor sem megy be holnap dolgozni. Holnap felszökhet, ami már, ugye, nem nátha, azt már […]

Egyik napon valami nyim-nyám ügyön úgy felpörögtem, hogy üvölteni lettem volna képes. Éreztem, ha most rögtön le nem lépek, valami a lakásban csúnyán megfizet érte. Így aztán nagy sebbel-lobban kiültem a kapu előtti padra csillapodni. Nyolcvanesztendős szomszédasszonyom, Máriskó, egy darabig kendője csücskét rágcsálva odaátról mustrálgatott, de mivel kíváncsiságát nem tudta tűrtőztetni, egyszer csak látom, hogy […]