Ágoston Hugó: Három szekus, két szekus, egy szekus, haj!
Szeretem ezt a cécót a „doszárok” körül. Hogy lehessen/ne lehesen belenézni az embernek a saját/a másik iratcsomójába, amit annak idején a Securitate állított össze. Azért szeretem, mert sokakat intenzív gondolkodásra serkent. Máris olvastam egy bölcs cikket arról, hogy azért a besúgók nem voltak egyformák. Hát még a nem-besúgók milyen sokfélék, tenném hozzá. (A besúgottak maguk – hogy róluk se feledkezzünk meg – már kevésbé változatosak, könnyebben osztályozhatók.)
Természetesen a magam dossziéjára volnék a legkíváncsibb. Gondolom, olyasmit tartalmazhat, hogy ki mikor miket mondott rólam meg arról, hogy én hol és mikor miket mondtam. Kényelmes dolog: mások vezették – ingyen és bérmentve – az én naplómat. Meg vannak örökítve a napjaim, a gondolataim, a cselekedeteim. Már ha méltónak találtak rá, de feltehetően igen, mert a telefonom biztosan le volt (?) hallgatva.
Amire azonban a legkíváncsibb volnék, nem az, hogy a kollégáim közül kik voltak „rám állítva” (rég megbocsátottam nekik, akármelyikük is lett légyen), hanem az, hogy rekonstruálható-e az én külön bejáratú ügycsomómból a beszervezésemre tett kísérlet története. Az, ahogyan „ők” látták. Tehát a narrációról van szó, különböző nézőpontokból.
1987 végén kerestek meg, ha jól emlékszem. Az első ijedtség után az jutott eszembe: ha ezek csak most jutottak el hozzám, ki lehet a szerkesztőségben az, akinél még nem voltak? Hárman jöttek, a második és a harmadik alkalommal már csak ketten, végül – mint a Tíz kicsi négerben – csak egy maradt, aki még kétszer jött el a lakásunkra. Meg kell mondanom, a hangnem udvarias volt; az ipsék emberfeletti igyekezettel próbáltak kulturáltan viselkedni. Az „én emberem” nagyon szerette a focit, kedvenc csapata a Steaua, kedvenc játékosa Bölöni volt. Én mondtam, hogy kedvenc játékosaim Cioran és Dinescu. Jót nevettünk ezen. Először azt akarták, hogy találkozzunk valahol egy kávéházban, cukrászdában. „Hogyne – gondoltam -, hogy keverjenek valamit az italomba vagy mutassanak meg valakinek, s hitessék el vele, hogy besúgó lettem!”; így hát továbbra is otthon fogadtam őket. Egyszer rejtett kismagnóra fel is vettem a beszélgetésünket, sajnos, akkor csak a fociról volt szó.
De végül is mit akartak? Azt hiszem, harmadik beszélgetéskor derült ki: 1. Hogy úgy általában figyeljek, s ha valami érdekeset, különöset, feltűnőt, gyanúsat látok-hallok, szóljak (s gondolom, leíratták volna velem). 2. Engedjem meg nekik, hogy lakásunkból, dolgozószobámból megfigyelés alatt tarthassák a szomszéd házat.
Pszichológiailag nem volt rosszul felépítve: nem mondták meg kezdettől fogva, hogy mi akarnak, úgyhogy nem utasíthattam vissza őket eleve; amikor meg a fenti két pont ügyében határozott nemet mondtam, könnyen letettek róluk, de ragaszkodtak hozzá, hogy még találkozzunk. Én azonban egyáltalán nem ragaszkodtam ehhez, s minthogy nem volt hova tanácsért fordulnom (…), végül elmentem a körzeti párttitkárhoz, és megkértem, szállítsa le rólam a „kék szemű fiúkat”. (Mellesleg egyiküknek sem volt kék a szeme, az enyém viszont az – ezért is hallgattam le én őket.) Megtette.
Ez hatott. Többé nem jött senki. A szomszédom szerint, aki az ilyen kérdések jó ismerője, legfőképpen tényleg egy „megfigyelőállomást”, egy kis fészket akartak volna a lakásunkban létrehozni. Az is lehet, hogy rólam és családomról akartak valamit/többet megtudni. Hátha kiderül majd ez is az Y aktáimból…
Egy-másfél évvel később, amikor kirúgtak A Héttől és a pártból, tagkönyvleadni elmentem a körzeti pártbizottsághoz. Az elsőtitkár elvtárs nagyon szomorúan nézett rám, valahogy úgy, ahogyan az ember a keblén melengetett valamire néz, amiről kiderül, hogy kígyó.
Mai napig nem tudok szabadulni a benyomástól, hogy a fiúk valahogy nem vették nagyon komolyan a dolgot. Már nem vették komolyan. Bevallom, a legelejét leszámítva – én sem. Nem volt bennem veszélyérzet. Annak ellenére, hogy két kiskorú gyermekem volt, nem féltem a politikai rendőrségtől, és eszembe sem jutott, hogy árthatnak nekem, amiért nemet mondok. Nem féltem. Undorodtam.
1997. október 7. / A Hét
Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001
Az eddigi fejezetek:
Fekete betűkkel / A Parlamentben – Könyvkaland / Javítják az utcát / Divatbemutató
A kutya vörös / Húsz éve már / Kórházi képeslapok / Találkoztam Dumnyezóval /
Kis éji zene / A könyvvásáron / Lágytojás, elkésett látomás / Culianu a fővárosban /
Clinton / Budaresti ecset sajtólibával / Koldus és királyfi / Elössze / Baleset /