(Kultikus sci-fi regény)

Immár teljes egy hete bámulta ő is meg mi is a 3 D-s TV-k holografikus képeit, az egyetlen eszközt, mely összekötött bennünket a külvilággal. Már napok óta nem láttunk mást, mint földrengést, kiáradt folyókat és néhány mérgesen köpködő tűzhányót szépen szóló frázisokkal spékelve: kitartás, testvérek, nyugalom! Még néhány nap és helyreáll az egyensúly. Ezek a mondatok virítottak a plakátokon, ezt zengték a tévék, rádiók, utcai hangszórók, bár érdemben semmi sem változott. És arról sem esett szó egyszer sem, hogyan vélekednek minderről a tudósok, a nemzetbiztonsági és katasztrófaelhárító szerveink. A nyolcadik nap aztán hirtelen kitisztult az ég, és eltűntek a Földet bombázó kő-, vas- és jégdarabok. A bolygó fellélegzett.
– A veszély ezzel ugyan még nem múlt el, bár most már valóban bármikor elhagyhatjuk az É-2-t – nyújtóztattam ki meggémberedett tagjaim. – De, ismétlem, itt még nem tartunk – tettem hozzá gyorsan baseballsapkás sógoromra sandítva.
– Még mindig nem? Akkor miért ragaszkodnak Xanaxhoz továbbra is Hitlerék?
– Ki tudja? Hitleren, de Alin sem könnyű ám elmenni, mert egész más srófra jár az agyuk, sógorkám.
– Pszt, a császár akar beszélni! – intett csendre Zsú húgom.
– Excellenciás uraim, tisztelt édeniek! Most kaptuk a hírt a xanaxi csillagvizsgálóból, miszerint véget ért a meteoreső.
Az emberek akkora üdvrivalgásba törtek ki szerte a világon, hogy Napóleon percekig nem folytathatta a beszédét. Akik netalán kételkedtek benne, most azok is elhitték, hogy amit láttak, nem filmes trükk, sem káprázat, hiszen maga a császár is megerősítette.
– Köszönöm az eddigi türelmet, megértést, de most menjetek haza nyugodtan. A veszély el­múlt, többé nincs mitől félnetek – tévedt Napóleon tekintete Ali magasra tartott kezére. – Felséges testvérem? Úgy látom, szeretnél valamit mondani.
– Igen, szeretnék – engedte le kezét a volt pápa. – Ha nem haragszol.
– Isten őrizz, parancsolj! Tehetek valamit értetek?
– Gloria in excelsis Deo! Dicsőség a magasságban Istennek! Tény, hogy a meteorrajt megúsztuk, de az apokalipszis lovasai még mindig itt dobognak mögöttünk. A föld, nem ijesztgetésként mondom, de még reng, a folyók, sőt, már a tengerek is áradnak.
– Irgalom atyja, ne hagyj el! – vetett keresztet Balambér.
– Hova menekülhetnénk hát, ha nem Xanaxba, mely védőpajzsának köszönhetően mindnyájunknak tökéletes védelmet biztosít.
– Azílum! – kiáltotta egy csuklyás szerzetes.
– De testvérek, higgyétek már el végre, hogy a veszély elhárult, az itt-ott előforduló kisebb természeti csapások pedig igazán nem annyira súlyosak, hogy emiatt menedékjogot kelljen kérnetek. Mellesleg az sem éppen helytálló, miszerint a védőpajzs mindnyájunknak védelmet biztosít. Részben talán, de hogy egy egész bolygónak? Ez nem csak túlzás, abszurdum, sőt, mo­mentán már részben sem, mert egyetlen négyzetméternyi szabad helyünk sincs – feszengett Na­póleon.
– Szóval minden veszély elhárult – ismételte Hitler epésen. – Valószínűleg ezért van bekapcsolva Xanax körül még mindig a védőpajzs.
– Eh, mit, engedjen be, vagy bevetjük a Dolfikát – fenyegetődzött egy IMSZ-karszalagos katona.
– Ugyan, dehogy vetjük be – intette le Ali bosszúsan. – Bocsáss meg neki, nagy császár, ez az atyafi nem tudja, mit beszél. Mi megértjük, hogy… haragszol ránk, és egyetlen négyzetméternyi szabad hely sincs a számunkra, de…
Most következik az ajándék, Isten áldása vagy átka, attól függ.
– De legalább velük tegyél kivételt! – mutatott a Xanax körül dekkoló tömegre.
– Mi az hogy csak velük, meg hogy haragszik ránk? – vágott a szavába Hitler mérgesen. – Nem harag kérdése ez, hanem a Világtanács által szentesített jogszabály, mely minden menekültnek egyforma esélyt biztosít, ennek értelmében követelem, bocsássatok be minket is.
– Én viszont könyörgök, legalább őket ne hagyd elveszni. Emlékezz Jézus szavára: „Kérjetek, és megadatik néktek. Keressetek, és találtok. Zörgessetek, és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap, és aki keres, az talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”
Kissé mellétrafáltam. Ennek esze ágában sincs bárkit is megáldani vagy megvenni, mindazonáltal már az is szép tőle, hogy ilyen szépen könyörög.
– Szép szavak – ismerte el a császár is. – De csak szavak, frázisok, melyek mögött semmi sincs. Téged, testvérem, csak annyira érdekel a nép sorsa, mint a barátodat, Adolfot. Mindössze az a különbség, hogy ő nem is titkolja. Szerencsére rájöttünk, ki rejtőzik e mögött a szerény szerzetesi gönc mögött, úgyhogy, légy szíves, ne példázgass te nekünk itt Jézussal.
– Rejtőzöm? – rezzent össze a szentatya. – Érdekes állítás. Volnál kegyes megmagyarázni, hogy érted, illetve… Hagyjuk a magyarázatot inkább arra az időre, amikor már nem dörög az ég felettünk, és mindnyájan biztonságban hajthatjuk álomra a fejünket.
– Emeld fel a csuklyádat!
– A… a micsodát?
– A csuklyádat. Hadd gyönyörködjünk végre szeplőtlen arcodban, amit eddig, miért, miért nem, évtizedekig takargattál előttünk.
– Kérlek, ha csak ez a baj – nyúlt Ali a bő, háromszögletű csuklyához, mely alól csupán a szája látszott ki; egy pillanatra megtorpant, aztán mégsem vette le.
– Aha! – bazsalygott Napóleon. – Ragyás az arcod, megértem.
– Szó sincs róla, csak…
– Vedd le a csuklyád, látni akarom az arcodat! – rikoltotta egy kerekes székben ülő mozgássérült.
– Én is – furakodott közelebb Alihoz egy kék burkába öltözött muszlim nő.
– Ám legyen – hajolt Ali kegyesen feléjük, és egy hirtelen mozdulattal lerántotta fejéről a kapucnit.
A csuklya alatt nemes vonású, tiszteletet parancsoló arc sugárzott.
– Nem csúf maszk – pattintott az ujjával Napóleon odabent. – Levennéd azt is a kedvemért?
– Miből gondolod, hogy maszkot viselek?
– Nem viselsz?
– És ha igen, kit irritál? Kinek burka, kinek álarc tetszik. Én a maszkot szeretem. Tessék!
– Egy űrvándor! – kiáltottak fel meglepetésükben a menekültek.
– Úgy van, egy űrvándor, egy mutáns, hölgyeim és uraim, akinek a kezét olyan hadvezérek csókolgatták, mint Adolf Hitler például.
– Az eszed tokja csókolgatta! – fisztulázott a Harmadik Birodalom hírhedt Führere. – És, biztosítalak, félrevezetni sem vezetett félre egy percig sem. Ahhoz hamarabb kellett volna felkelnie, mint ahogy neked is, ha velem húzol ujjat, Kis Káplár – tajtékzott a másik Kis Káplár, illetőleg Tizedes, s tán még Dolfikát is előkapja mérgében, ha tekintete nem téved a Xanaxtól 10 kilométernyire hömpölygő tengerre.
Cunami! – figyelt fel mindenki irtózva a kb. 100 m magas hullámra, noha ezt még csak virtuálisan, a televíziók körkapcsolása révén láthatták. De ami virtuális most, nemsokára valóság, mert mi az a 10 km távolság egy 500-1000 km/óra sebességgel haladó szökőárnak?

– Szerencsétlen emberek – sajnálkozott édesanyám. – Alinak, Hitlernek mindegyiknek ko­nyec, ha a császár továbbra is köti az ebet a karóhoz.
– Hátha mégse. Csak egy percet várjunk még! – bizakodtam, de hiába: Napóleon nem tágított. – Sajnos nincs más megoldás, minthogy mi fogadjuk be őket. – Egyeske – határoztam el magam -, felszállunk! Irány az É-2 fővárosa!
– Márpedig nem szállunk – fogta rám ekkor sugárpisztolyát Zsó férje, Balambér. – Pontosabban, felszállunk, de az űrbe, kisapám.
– Hé, ne vacakolj azzal az izével! – siettem hozzá meggondolatlanul, de egy lábam elé lőtt fénycsóva meggyőzött arról, hogy komolyan vegyem a kis sógort.
– Még egy lépés, és lelőlek. Meg téged is – vette célba Egyest is.
– Balikám, ne bomolj! Te most nagyon fáradt vagy. Mostanában alig aludtál valamit. Ajánlom, feküdj le, és aludd szépen ki magad. Meglátod, mire felébredsz, kitisztul az ég, csiripelnek a madarak.
– Hogyne, a másvilágon. Csakhogy én jobban kedvelem a miénket, és ha te nem utasítod a kapitányt, utasítom én, mit tegyen.
– Bali, Bali, dobd el, kérlek, azt a revolvert! – rimánkodott a neje is.. – Ha mennünk kell, hát elmegyünk, ám attól még nem kell lelőnöd a sógorod. Felszállunk mi e nélkül is, igaz, Krisz­tián?
– Okvetlenül, megígérem – hazudtam, amit kezdtem lassan én is megszokni. – Ideadnád a stukkered!
Balambér tekintete szinte átfúrta az agyamat.
– Nem, nem hiszek neked! Mars a pilótafülkébe!
Mit tehettünk, bemarsoltunk.
– Foglaljanak helyet, uraim! Úgy, úgy, nagyon helyes! Most pedig, sógorkám, bírd rá ezt a pléhdobozt, aktiválja a teknődet, különben lelőlek – rántotta hátra baseballsapkáját.
Nem is vontam kétségbe, ugyanis akkor már senki sem tarthatta volna vissza Egyeskét, hogy engedelmeskedjen Balinak.
– Kapitány…
Hirtelen vakító vörös fény árasztotta el az űrhajót. Először villámcsapásra tippeltem, de nem az volt. A műszerek mutatói elkezdtek előre-hátra mozogni, és furcsa, sziszegő hangokat hallottam. Aztán megrendült a föld alattunk, s a következő percben már csúsztunk, zuhantunk is lefelé.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész  22. rész , 23. rész, 24. rész, 25. rész, 26. rész,  27. rész,  28. rész, 29. rész, 30. rész, 31. rész, 32. rész, 33. rész, 34. rész