1987. június 12. (I)

Ma reggel megtettem a negyven perces sétát a zöldségüzletbe, és hazafelé menet a kitűnő kanadai csokoládét harapdáltam, mely minden jó íze mellett úgy fogadja a fogak nyomását, minta ezüstpapír volna. Ott, útközben ért a déja vu élménye. Hirtelen észrevettem, hogy hiányzik a pénztárcám, a következő hetekre szóló, minden pénzemmel együtt.

Utoljára ugyanez Észak-Itáliában esett meg velem, közel negyed századdal ezelőtt. Feleségem rákos volt és azt hitte, hogy a magas hegyek közt, ha meg nem is gyógyul, de ideiglenesen jobban lesz. Ezért mentem vele Oberbozenbe, magasan fel a hegyekbe, hová akkor még csak a fogaskerekű vasút és autók számára járhatatlan út vezetett. Orvosaink megmondták, hogy Zsuzskának néhány napja maradt csak. Fenn hagytam a szállodában és a fogaskerekűn lementem Bozenbe, hogy orvosságot és sokféle, szükséges holmit vásároljak. A pénztárcámat hátsó nadrágzsebemben hordtam; egyszerre csak észrevettem, hogy nem érzem a tárca szorítását. Több mint ötszáz font volt benne, akkoriban óriási összeg, K. Zoltán barátom ajándéka, aki ismerte helyzetünket. A pénz nemcsak szállodára és étkezésre kellett, hanem orvosra és esetleg temetésre is.

A főutcán egy ház falának támaszkodtam és kivert a verejték. Egyszer életemben éreztem még így: mikor Recskre érkezésünkkor meztelenre kellett vetkőznünk és az árok legszélén felsorakoztattak bennünket. Akkor hónomból úgy csöpögött az izzadság, mint a rosszul elzárt vízcsapból. Bozen főútján is. Pár pillanat múlva középkorú férfi tűnt fel: a kiszolgáló az utolsó boltból, ahol jártam. „A padlón feküdt, amikor kiment tőlünk” – mondta lihegve és átnyújtotta pénztárcámat. Jutalmat akartam néki adni, de visszautasította. „Nem jár. Kötelességemet teljesítem” – magyarázta olaszos németséggel.

Ma kevésbé ijedtem meg. A közelben nem is láttam falat, melynek nekitámaszkodhattam volna, csak út menti cserjéket. Majdnem biztos, hogy megtalálják a tárcát, és visszakapom. Elvégre Kanadában vagyok. Ha nem – sok jó barátomnak telefonálhatok Victoriába, Vancouverbe, Torontóba, Ottawába. A kellemetlenség csak engem ért; ki lehet bírni, ha pénz nélkül maradnék is. További gondolkodásra nem jutott időm, mert Mrs. McN. tizenöt-tizenhat éves fia fékezte biciklijét mellettem és széles mosollyal átnyújtotta pénztárcámat. A jutalmat felkínálni sem maradt időm, mert villámgyorsan elpedálozott az ösvényen.

Az ember, évei és emlékei súlyával vállán már-már megállapodott abban, hogy ez a világ komisz és lelketlen. Aztán megjelenik valaki elveszett pénzemmel és boldog, hogy boldoggá tehet. És ez még semmi azokhoz képest, akik üldözötteket bújtattak, amiért azonnali agyonlövés járt, vagy politikai okokból halálra ítélteket szöktettek a börtönből, ruháztak fel és rejtegettek.

Előzmények:  1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész / 15. rész / 16. rész / 17. rész / 18. rész / 19. rész /