Az õsök fejezet:

B. Tomos Hajnal az erdélyi magyarság, és ezen belül a barcasági csángóság kiemelkedő költője, írója, újságírója, a Brassói Lapok, az egykori Romániai Magyar Szó, a Káfé Főnix és számtalan más folyóirat, elektromos irodalmi lap munkatársa. Versei más nyelveken is közlik a nagyvilággal értékeinket, népünk lelki- és szellemi világát. Zajzoni Rab István, Tóthpál Dániel és Lendvay Éva által kitaposott úton haladva, a 17 megjelent kötetével beírta nevét a történelembe.

Bencze Mihály: Elődök nélkül mi sem születtünk volna meg. Őseink életében sok olyan megnyilvánulás, cselekvésforma fedezhető fel, amit mi is néha végigélünk. A genetikát, mint egy filmtekercset, az utódok életükkel hívják elő. Kérlek mesélj apai és anyai nagyszüleidről, hogyan éltek, mivel foglalkoztak?

B. Tomos Hajnal: Amint a “Családfám és árnyéka” című jegyzetkötetemben is említettem, minden elődöm négyfalusi csángó ember volt, egyetlen kivétellel: Tompa Róza, anyai dédanyám (aki szegről-végről Tompa Mihály költő kései rokona volt) a székelyföldi Tamásfalváról származott. Pesztraként került 14 évesen egy brassói bankárcsaládhoz és itt ismerte meg dédapámat. Házasságukból egy lány, a későbbi Parsche Irén és nagyapám, Jónás Gyula született, 1905-ben. Nagyapám előbb a négyfalusi polgári fiúiskolában, majd a brassói kereskedelmi gimnáziumban (ma a Hosszú utcában székelő, Andrei Bǎrseanu főgimnázium) szerzett diplomát. Egy Brassóban elvégzett klasszikus tánctanfolyamon ismerte meg nagy szerelmét, egy türkösi származású, későbbi óvónőt. A házasságot azonban szülei nem engedélyezték, mivel a lány szegény, sok gyermekes családból származott. Igy aztán Bencze Annát, a későbbi nagyanyámat vette feleségül, aki a Bukarestben meggazdagodott Bencze Mihály egyetlen lánya volt. Tovább »

PUSZTAI PÉTER Erdélyből Kanadába elszármazott képzőművész, az egykori bukaresti Ifjúmunkás grafikusa volt, 2023-ban meghalt

Száz kiló kávé levét én ittam meg… Hogyan is történt?
Jóval a történelmi változások előtti Romániában a nagyobbik húgom „társat váltott” és Temesvár mellé költözött egy Kornél nevű fiatalemberhez. Ez az ember büntetett előéletű volt ugyan, de később született két fiukat: Kornélt és Romit jól nevelte. Aztán a forradalom után a Sepsiszentgyörgy melletti Kőröspatakra költöztek. A férj régi szokását sajnos ott is megtartotta. A lopást. A húgom pedig állandóan fenyegetve érezte magát a a helyi „nemzeti kissebbségiek” civilizálatlan viselkedése miatt. Ezeket megtudván Romániába utaztam, hogy segítsek rajta. Akkor találkoztam először Kornéllel. Ő akkor már pár napja a csűrben lakott. Behívtam a házba egy kávéra, amit szívesen el is fogadott. Elmondtam a a panaszaimat, és amit tudtam róla. Aztán kiment a hálóágyába a szénába. Még másnap új házat vásároltam húgomnak Sepsiszentgyörgyön, és a nevére írattam. Tovább »

HORVÁTH SZ. ISTVÁN (Moshu) webguru, ő mentett meg bennünket(Régi Káfé) a cyberhaláltól. Kanadában él.

Itt (Kanadában) nincsenek igazi kávéházak. Olyan helyekre csak utazásaink során jutok el, pl. Buenos Aires vagy Budapest… A Starbucks nevű lánc megpróbálta, és még mindig próbálja szerintem, valamelyest betölteni ezt a szerepet, és egy bizonyos társadalmi kategória – a hipszterek, mondják errefelé – oda is járnak, de az én szememben ez afféle észak-amerikai sznobéria: kimondhatatlan talján nevű kávékat rendelnek, s közben (kizárólag) Apple-gyártmányokra meresztik a szemüket. Az nem az én világom. Tovább »

Igyunk egy Kaffát a Mamájában – javasolta Sztyepán. Ha benne voltam, szólt Palinak, és már vonultunk is az akkor Petru Grozának nevezett kolozsvári utcán a legforgalmasabb kávézóba, ahol nagyjából mindenkivel lehetett találkozni, aki számított a diáktársadalomban. Még Erlinger Jóskával is, aki zseniális matematikusnak indult, és fél emberré vált a hatalommal való akaratlan találkozástól, állítólag. Nagy Laci barátunkkal vasárnaponként a homokos kávézóba látogattunk, a magyarölő móc parasztvezérről elkeresztelt utca elején: Sztyepán pörge kalapban, Laci cilinderben, én Lenin-sapkában. Nem egy Proto-elem bété qu találkahely volt, becenevét az egyedül ott iható török kávéról kapta: forró homokban, csillogó, vörösréz edénykékben forralták a felejthetetlen illatú feketét. Tovább »

Benövi az éjszaka a parkot, lágy csend hajlik a bokrok alá, mélysötét színek magasabb

rendű nyugalma diskurál a természettel. Elmerengenek a lámpafényen, ahogy az virgonc,

tünékeny fényével kutakodik a felszínen, kíváncsiságában nincs kérdés univerzális

válaszokhoz. Tovább »

Ülök a Tisza lépcsőin, a folyó árad.

Ég szeme ég, víz szeme lázad. Zuhog naptalan napok óta

áldásra átok, sírásra óda. Nádkéve sodródik, kóró, zsupptető,

tizenkilencedik-, huszadikszázad. Úszni tanul temető, vértelen véreb,

elúsznak kerítések, sorsok, országhatárok.

Sorstalanság sodor, álmok, sodródnak népek, kések, vetések.

Csordultig múlttal meder, árok. Tovább »

Még fáj

valahol mélyen,

mint kióperált vese környéke:

vérző űr lettél,

körben az elmetszett erek,

utolsó soraid

félbemaradt szavai,

segítő kezed

semmibe-hullása…. Tovább »

Kihull a toll kezemből:

billentyű és mikrofon

nem vezethet soha át

időn, téren, titkokon.

Lopott óra nem terem

sem verset, sem álmokat.

A költészet: áldozás,

míg a munka: áldozat.

Ha leszállok a buszról, gyakran a Megába megyek.

Érdekes, amíg kánikula volt, szakadt rólam a víz, most meg fáj a fejem.

Ma hálistennek nem kell a Megába mennem. De tegnap voltam: paprikát vettem meg ásványvizet. Bianca zöldpaprikát, ezt külön a lelkemre kötötték.

Ema tegnap nem volt a kiadóban, viszont elköltöztette az autót. A házigazda a hőségben motorbiciklivel járt a melóba, de olvasván az időjárásjelentést, úgy döntött, csütörtökön, vagyis ma, hazahozza a kocsiját. Így hát parkolóhely nélkül maradtunk, mármint közvetlenül a ház előtt, mert amúgy van az utcában elég.

Vásárhelyen a Mureș Mallba jártam, itt meg a Megába, nagyobb vásárlások céljából a Lidl-be. Vagy céljával?

A Megában folyton olyan hideg van, mintha a mélyhűtőbe menne az ember. A buszon gyenge légkondi vagy éppen légkonditlanság, a Mega beli hideg ennek ellenére megcsap. Végletek között élünk, kemence és mélyhűtő között.

Közben még a sírás is fojtogat, meteofób vagyok nagyon. Az eső nem esik, csak esett és tán még fog. De rám telepedett valami, egyelőre az időjárásra fogom. Rá fogom fogni.

Mosonyi Tamás: Mutatványos szobor / Spectacular sculpture
(hegesztett acél, vegyes technika/welded steel, mixed technique, 67x56x36 cm)

Tovább »

Tovább »

Fekete kékes tollazatba zárt, bölcs varjúféle madár kuporog egy délceg torony tetején.

Közvetlenül mellette, a kereszt tör felfele, a megfelelő értelmezés reménytelen

reményében. A madár sablonosan tollászkodik, odalent emberek igyekeznek az épület

irányába. Apró szeme irányukba fordul, fejét előre feszíti és mereven szegeződik

csillogásukra. Tovább »

Lendvay Éva:
HAZAMENNI

száll a füst az ősz oly félelmetes
idegenek a kertek valaki követ utamon
köd áll régi falak közt mozdulatlan
ködben haladok visszafelé már megtett utakon
lépteimet takarja köd mert szégyen oda visszamenni
ahonnan kiűzettetett a régi gyermek régi gyermek Tovább »

“Mintha megszabadultam volna valamiféle súlytól…”

Azt hiszem, Petrozsényi Nagy Pál neve nem ismeretlen a Kéfé főnix olvasói számára, ugyanis elbeszélései, novellái évek óta jelen vannak a weblap hasábjain, sőt terjedelmes önéletírása (Én, Petrozsényi Nagy Pál) itt került olvasóközelbe, mielőtt megjelent volna a MEK “polcán”. Előrehaladott kora ellenére szelleme friss, alkotói kedve nem hagyta cserbe s a jelek szerint még mindig van mondanivalója olvasói számára, ugyanis a napokban jelent meg a MEK-ban Az égig érő hegy című novelláskönyve és ugyanitt vár közlésre önéletírása második kötete is. Ez utóbbi igazán örvendetes események apropóján jegyeztem le alábbi virtuális beszélgetésünket:

1. Idén töltötted nyolcvanegyedik évedet. Olyan kor ez, amikor az ember már kezd visszapillantgatni megtett életútjára: mit és mennyit vitt véghez abból, amit az út kezdetén – valamikor a gyermek- és serdülőkor mezsgyéjén – megálmodott. Vérbeli íróhoz méltóan úgy gondoltad, hogy visszapillantó tükröd képeit szavakba öntöd. Magyarán: nekifogtál önéletrajzi műved folytatásának… Miért tartod fontosnak egy rég letűnt kor és a benne megélt jó-rossz tapasztalatok megosztását a jövő olvasójával?

Tovább »

Pinocchio, ahogy sose láttuk. Életben. Molnár István Pinocchioja nem tudja, hogy életben van-e, nem tudja, hogy életben lenni mit jelent. Ezt gondolja:

„Le kell írnunk mindent.
Kiszámítani. Kalkulálni. Gondolkozni.
Időnként sírni.
Meghalni. Feltámadni.
És így tovább.
Ez eltart egy ideig.”
(Megfigyelések)

De ha leírunk mindent, attól emberré válunk-e?  Szabad-e meghalni egy fából faragott léleknek és ha meghalt, szabad-e harmadnapon feltámadni? Meddig kell várni, hogy bekövetkezzen a csoda: a furcsa érzés Pinocchio testében, mikor az öreg fa majdnem megreped. Amikor az örökké tartó várakozás majdnem fáj.

Radikális újra-értelmezések korát éljük. A Pinocchio újra-értelmezések egymásra licitálnak. Kiemelkedik közülük a trieszti Pietro Spirito és Nadia Zorzin minden képzeletet felülmúló képregénye. Ebben nem a szokványos Pinocchio-történet játszódik újra.

Tovább »

Fából van minden.
Nincsen Isten.

Fából van minden.
Kegyelem sincsen.

Molnár István fotója

Kinyitom a szemem és elvakít a világ.
Minden érthetetlen.

„Pinocchio!” kiált rám valaki. „Hát te élsz?!”
Élek?
„Élsz!”
Élek, gondolom.
„Élsz!”
Élek. Úgy látszik. Csak tudnám, hogy az mit jelent.
Talán azt, hogy nem értek semmit.
Élek.
„Pinocchio! Pinocchio! Élsz!” Tovább »

Irtózik tőle, mint papagáj a mássalhangzó-torlódástól. (B.D.)

Serbán Attila (Beregszász, 1976. augusztus 6.) középiskolásként Beregszászban Máté Péter-emlékestet szervezett, az Ungvári Művészeti Főiskola táncpedagógus-koreográfus szakon 1995-ben diplomázott. Táncolt az Ukrán-Kárpátmelléki Fegyveres erők Népi Együttesében is. Debrecenben kezdődött színházi pályafutása, majd a Rock és Musical Színházhoz került. A Theater an der Wien időszaka után a Madách Színház oszlopos művésze. Párja Munkácsi Kata, egy kislányuk van. Számos cd-anyag, koncert, televíziós produkció közreműködője, a közelmúlt egyik legfoglalkoztatottabb előadóművésze. 2023. június 24-én az első Brassói Zenei Kavalkád keretén belül, a Musical Gálán Szinetár Dóra, Mahó Andrea, Kocsis Dénes és Serbán Attila csodálatos estéjét tekinthettük meg. Az előadás előtt sikerült elbeszélgetni Serbán Attilával.

Bencze Mihály: Bevezetőként megkérdezem, milyen érzés volt Brassóba jönni? Ez az első utad Erdélyben?

Tovább »

Egy könyvnek soha sincs vége; a könyveknek nincs hosszúk, a könyvek szélesek. A lap, amint azt a formája is elárulja, csak egy ajtó a könyv mögöttes jelenlétéhez, vagy inkább egy másik ajtóhoz, amely egy újabb ajtóhoz vezet. Egy könyv befejezése azt jelenti, hogy kinyitjuk az utolsó ajtót, így sem ez az ajtó, sem azok, amelyeket eddig kinyitottunk, hogy átlépjük a küszöbét, soha többé nem záródnak be, és mindazok, amelyek kinyíltak, továbbra is nyitva maradnak, nyitva maradnak a végtelenségig. Végtelen zsongás. A véges könyv végtelen, a zárt könyv nyitott, a könyv körülvesz minket, minden oldal egy lap, minden ajtó, legyen az látható vagy láthatatlan, az egyetlen, igazi ajtó. Az ajtó olyannyira nyitva van, hogy nemcsak, hogy átléphetem a küszöbét, de az ajtó a saját küszöbévé válik, átlépek az ajtón, minden ajtó áthatolható, nem lehet megkülönböztetni a nyitott ajtót a zárt ajtótól, az ajtók ajtóról ajtóra vezetnek, semmi sincs zárva, minden lezárul, minden nyitva van és semmi sincs nyitva.

Kész.Nem írok többé naplót!

Vagy csak valamiket egészen röviden,

tárgyilagosan, mondjuk, hogy

“Ma A.B.-nek kölcsön adtam száz lejt”, vagy

“X.Y., a szomszédom meghalt,

de nem megyek el a temetésére.”

Mi a fenének kellene folyton filózni,

mikor már minden okosat megírtak,

körbeforgatták, megvilágították minden szögből a tutit, Tovább »

Minden nap végig megyek a Ioanid parkon.

Vagy majdnem minden nap.

Nem nagy park, a Herăstrăunak például vizet sem vihet, de elkellemesíti az embert.

Felülök a 381-esre, a nyolcadik megállónál leszállok – nincs türelmem kivárni a Romana másodikját. Elbandukolok a Dacián, a Polona sarkon is tovább, és ott a park. Az egyik kijárata éppen a kiadó mellett van.

Fodor Sándornak volt egy kötete: Egy nap – egy élet. A Csipike mellett a legkedvencebbem. Marosi Péter azt írta, semmit nem tudunk meg Fodorról, én azonban azt hiszem, még a mindennapos gesztusok is sokat elárulnak az emberről. Tovább »