Ahogy az elejétől kezdve, a befejező nap is múlt és jelen kettősségében telt. Soltész Márton, a nemrég alapított Tokaj Hegyaljai Egyetem ifjú adjunktusa kérdezte a szerzőket (Bán János, Bánki Éva, Gál Vilmos, Gáspár Ferenc) a történelmi regény helyéről, létjogosultságáról. Mennyire, milyen irányban lehet eltérni a történeti tényektől, a legendákat lehet-e tényként ábrázolni?

A szocializmus tudatosan képzett hiányai, torzításai után ideje identitásképző műveket adni az olvasók kezébe. Miközben megállapítást nyert, hogy a történelmi regény ügye jó kezekben van, annál vesztjóslóbb kép rajzolódott ki a folyóiratok támogatásáról. A kérdésben talán legilletékesebb Demeter Szilárd lemondta részvételét.

A jelenlevők (Erős Kinga, Kollár Árpád, Papp Endre, L. Simon László) csak abban értettek egyet, hogy folyóiratok nélkül nincs magyar kultúra, és hogy a jövőt firtató kérdéseikre választ sem kapnak az illetékesektől. Délutánra már csak a szórakozás (futballmeccs) és a szimbolikus cselekmények maradtak (koszorúzás, díjátadások), így a tudósító fogta magát s vonatra ült.

Augusztus. 15-én délután, egy aktuális és egy történeti témát helyeztek a szervezők az ovális kerekasztalra. Előbb az irodalom helyét keresték a médiában. Két hatáskörrel is rendelkező média személyiség (Toót-Holló Tamás, Siklósi Beatrix), valamint egy „civil” (Lutter Imre) alkotta a kvartettet a kérdező Falusi Mártonnal. A nevek azért fontosak, mert közismert, némelyek szerint hírhedt média szereplők jutottak közös nevezőre abban, hogy fontos „média képes ” formában elhelyezni a digitális platformokon az irodalom üzeneteit.

A Tokaj írótábor 50 éves történetének vitatott és vitathatatlan eseményeit idézték meg az egykori résztvevők és a történet feldolgozója. A megszólalók ragaszkodtak saját, néha ellentmondó emlékeikhez. A tudósító azt konklúziót vonta le, hogy a Párt egyfajta ideológiai tovább képzőnek akarta látni, ám a résztvevők az ellenzékiség megnyilatkozásaként élték meg. A délután optimista kicsengését borkóstoló koronázta meg, amit az egykori titokminiszterből borásszá avanzsált előadó cerebrált. Hogy a lúd kövér legyen Lovász Edina és zenekara hangolta és fejezte be a napot.

Két, kényesnek ígérkező kérdést céloztak meg az augusztus 15. délelőtti kerekasztal beszélgetések Tokajban: az írószervezetek szerepe és az irodalom az oktatásban. Egységesen arra a következtetésre jutottak a szervezetek vezetői, hogy érdek érvényesítésre lenne szükség, de ennek nem tudnak megfelelni. A sokat vitatott kultúrharc némelyek szerint a hatalom érdeke: oszd meg és uralkodj. Mások szerint kultúrmarakodás és személyeskedés zajlik, nem harc, minden átpolitizálódik. A konfliktus kiéleződésében szerepet játszik a jelenlegi gazdasági-világpolitikai helyzet keltette forráshiány.

Tudósító számára váratlanul elhúzódó vitához vezetett az irodalom szerepe a nevelésben témája. Identitásképző tantárgyként fontos, de nincs rá elég idő, mert kell a hely az olyan új, megkerülhetetlen tárgyaknak, mint az informatika. Kérdésként felvetődött az is, hogy a nemzeti alaptantervet nem lenne-e hasznosabb gyakorló tanárokra bízni a tudósok helyett. Ebben a vitázók álláspontja, a néha szócséplésbe hajló eszmecsere folyamán semmit sem közeledett.

A megoldatlan problémák többek szerint a széleskörű előzetes szakmai vitákkal elkerülhetetők lettek volna. A nézeteltérések az ízletes ebéd dacára sem csitultak. A tudósító számára úgy tűnt, az oktatás kérdése is olyan, mint a magyar futballé: mindenki ért hozzá, de senki sem képes megoldani.

Ott volt a háza,

a szemközti soron-

lánykorában nagyon szép volt,

emlékszem a lakodalmára:

mi, aprók,

elkötöttük az útat, mikor őt

fátyolos-elfogultan

kivezették a násznép elé.

Tovább »

 Ahogy az már jó ideje hagyománnyá vált, a résztvevők a Rákóczi pince nagytermében találkoznak. Pince-hűvös, félhomály, többé vagy kevésbé tartalmas, szellemes és szellemtelen díszbeszédek, köszöntők hangzanak el. Aztán vissza a forró kinti valóságba. Bezárt boltok, eladó ingatlanok. De a kultúra legalább vigasz. A Paulay Ede színház és a zsinagóga tárt ajtókkal fogadja a századnyi sereget. A színpadon a Székesfehérvári Balett Színház ifjú táncosai Örkény István és L. Simon László szövegére, illetve írógépkattogásra hatásos táncjátékot produkálnak. Aztán az írók felolvasása következik. Kukorelly Endre elmondja, hogy őt felkérték legyen kapitánya a szerdai futball meccsen a írótábor csapatának. Ezért megjelölte azokat az íróbarátait, akikkel már játszott együtt. És meghívták őket. Az előadott szövegek közül hallhatóan Márton László 56-os groteszkje aratta a leghangosabb sikert. A termet elhagyókból következtetve Lipcsey Emőke (Göteborg) sterilizáló műtétet megjelenítő novellája talált legkevésbé a hallgatóság befogadására. Bőséges ételkínálat volt a jutalma a bőséges szellemi táplálék közben alaposan megéhezett nagyérdeműnek.

Vajon jellemző egy városra, hogy benne áztatunk lábat? De ha addig nem áztattunk, akkor mégis történt valami, nem?

Hát akárhogy is, Berkesi Andrásnál olvastam először a lábáztatás felette szükséges voltáról. Volt a Sellő a pecsétgyűrűnben egy Salgó Oszkár nevezetű fejes, aki kéjes lábáztatások közepette, csukott szemmel tudott a legjobban gondolkodni. Csodálatos példa ez arra, hogy olykor vak elhárítótisztek is találnak szemet. Kamaszkoromban olvastam a könyvet, és azóta megmaradt bennem: lábáztatni kell!

De mikor voltam én kamasz! Ó, én elveszett ifjúságom! Annyi város után végre Bukarestben megtörtént. Egyszercsak forró vizet engedtem a zöld tálba, és beleengedtem a lábam. Közben a tévét néztem, olykor azonban tekintetem a folyékony szappan keltette buborékokra tévedt. Összedörgöltem a lábujjaimat, dörzsölt alak, aki lettem. Hosszú percekig maradtam így, talán egy egész Brown atya vagy Halál a paradicsomban-sorozaton át.

Berkesi nem egy Dosztojevszkij, de ilyenkor eltűnnek a különbségek.

(gyengélkedő vers)

dupla fehér szigetelt drót

csüng alá a jövő mába

kettős elszigetelt huzal

vezet fel a szivárványba Tovább »

Mosonyi Tamás: Egy mérnök portréja / Portrait of an engineer (hegesztett acél, rozsdamentes acél, welded steel, stainless steel ,50x46x7 cm)

Beburkolóznak barna mázba

A házak öregesen fázva

Galambfelhő száll a tetőkre

Az alkony leveleit lerázza

Sellő sétál a Kárász utcán pőre Tovább »

A TransylMania zenekart Cseresznyés Szilamér basszusgitáros alapította 2002. június 27-én Baróton. Már abban az évben berobbantak a köztudatba, stílusukban a magyar népzene elemeit egyedi módon mentették át a rockzene rendszerébe. Még abban az évben a Duna Televízió közvetítette a szilveszteri koncertjüket Székelyudvarhelyről. 2003-ban erdélyi turnén vettek részt a Kormorán együttessel, és 2004-ben megjelent első lemezül a Legyen úgy, mint régen volt. Az Ismerős Arcok együttessel is sokszor szerepeltek. Felléptek a budapesti Testnevelési Egyetem Sportcsarnokában, a Papp László Budapest Sportarénában, délvidékei EMI-táborban, Demokrata Ligetben, Tusványoson, az erdélyi EMI-táborokban, és a Kárpát-medence számtalan helyiségében. Brassóban és Négyfaluban is felléptek. 217-ben Ismerj meg, Európa címmel európai turnét tartott, Budapest, Bécs, München, Brüsszel, Dublin és Manchester városokban koncerteztek. Erről kisfilm is készült. 2017-ben a vargyasi Daniel-kastélyban ünnepelte 15. születésnapját az együttes. 2019-ben a Kormorán együttes Összetartozunk című születésnapi koncertjén léptek fel a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében. Lemezeik: El ne add az ősi házat (2006), Mert tudnom kell (2008), A nemzet szolgálatában (2013, a Kormoránnal közös), Tizenkettő (2014).

Bencze Mihály: A II. Erdélyi Ősök Napján, 2023. július 8-án nagyszerű koncerttel zárta a napot a TransylMania együttes. Itt áll mellettem az együttes egyik tagja, akit megkérek, hogy mutatkozzon be.

Tókos Imre (jobb) és Bencze Mihály (baloldalt a képen)

Tovább »

Szövetére kényes kanapé, hivalkodik a nappaliban. Rajta három galambszürke párna

bájcseveg. Árnyék biceg rajtuk, az elhivatottságán túlnyúló lámpa babrál fényekkel. A

kanapé meleg bézs színe araszol át a lámpaernyőre, az egységet aranyszínű rojtok oldják.

Kávébarna szőnyeg puha cikornyáit tapossa óvatosan egy antik hatású dohányzóasztal. Tovább »

Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik ”kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?

Irina Pusztai fotógrafikája

Kérdéseinkre eddig õk válaszoltak:

(Kattints ide, itt vannak a válaszok: https://ujkafe.website/?cat=151)

ADY András

ÁGOSTON Hugó

ANDRÉ Zsuzsa

BALLA D. Károj

BÁRÁNYI Ildikó

B. KOVÁCS András

BODA Edit

BODÓ Julianna Tovább »

Szöveg: Zilahi Nono

Kép: Sipos Sándor

Sipos Sándor farkaslaki származású, Montréalban élő és alkotó grafikus, festőművész 1957-ben született. A képzőművész így nyilatkozik munkásságáról:

„Több mint 25 éve Montréalban élek, az anyanyelvem mellett elsajátítottam a francia és az angol nyelvet is, mivel Montréal kétnyelvű város.

Mesteri szintű kurzusokat hallgattam a montréali Université du Québecen: szociológia, kortárs videoművészet, művészettörténet szemináriumokat. Tovább »

Ahol vagyok, az nagyon más. Budapesten legfeljebb egy hónapot töltöttem szívesen, itt meg már majdnem egy éve kóválygok. Ez a párhuzam azonban nem feltétlenül Budapestet jellemzi, inkább engem. Zárt voltam és merev.

De Bukarestet biztos jellemzi. Itt senkinek semmi baja nem volt velem. Nem románoztak és nem magyaroztak. Kíváncsiak voltak egyszerűen. Kíváncsiak vannak.

Tegnap egy nagy társaságban vacsoráztam. Egyfajta vizsga sejlett fel előttem, amíg készültem rá – mert valósággal készültem, próbáltam elhitetni magammal, hogy laza kell legyek, de udvarias, humoros, de bizonyos határokon belül. Tanár úr kérem, én készültem.

Teljesen fölöslegesen. Senki tekintetében nem láttam azt a „lássam, hogy viselkedsz, kicsi barátom”-szerű jeget, amelyet annyira jól ismerek. Őszintén voltak kíváncsiak, nem lesték, hogyan büntethetnének meg.

Mindehhez, mindenhez hozzáteszem, ha nem derült volna ki még: én olyan vagyok, hogy hinnem kell abban, amit élek.

Három, eleganciájában pompázatos teáscsésze kényeskedik ugyanannyi fennhéjazó

csészealj nyakában. Kevélységük a Tang-dinasztia óta töretlen. A csészealj fehér, pőre

ártatlanságát egy tülekedő aranyfényű fodros díszítés taszítja révületbe. A törékeny

nászon felbátorodva, a díszítés még tesz egy vétlen kört, virágzó cseresznyeág képében.

A fehér és az arany egységgé csendesedik. Tovább »

Miért nem bírom megállni, hogy bele ne kortyoljak a kávédba, amikor kifő? Függő vagyok, na, elismerem. Szerencse, hogy nem más drogtól. Sosem meséltem még? Szerintem igen, csak te a számodra kevésbé fontos dolgokat azonnal elfelejted. Nem tudom, mi ez nálad, védekezési reflex, születési hiba? Bocs, nem akartalak megbántani.

Tudod, anyámék hajnalban, mielőtt elbuszoztak a gyárba, főztek maguknak feketét egész napra, a maradékot otthagyták a sparhelten. Mikor nagy nehezen kibújtunk az álomból, én meg a nővérem, tettünk abba két púpozott kanál cukrot, s behörböltük. Tovább »

Versek, ars poetica

Folytatás elõzõ számainkból

Az elsõ rész itt olvasható (kattincs!)

A második rész

A harmadik rész

B.M.: Külföldi világot sikerült-e megismerned, mely országokban jártál, milyen tapasztalataid voltak?

BTH: Nem voltam és ‘89 után sem lettem az az igazán világjáró típus, mivel kezdetben anyagi nehézségek, majd egészségi gondok nehezítették a külföldi kiruccanásokat. Egyetlen egyszer sikerült egy hosszabb körúton részt venni, ahol Budapest, Varsó, Prága, és Bécs érintésével sikerült kissé betekinteni a számunkra még ismeretlen határontúli világba. Ezenkívül néhányszor üdülni voltunk a bolgár tengerparton, Gyulára pedig gyógyvizes kezelésre jártunk néhány alkalommal.

B.M.: Első verseskötetedet a Fulgur Kiadó égisze alatt adtam ki, Ábrahám Jakab borítójával, és Lendvay Éva előszavával. Milyen élmény volt, hogyan emlékszel vissza?

BTH: 1992 nyarán, amikor már verseimmel megtelt a fent említett kéziratos füzetecske, végre megérkezettnek láttam az időt egy önálló kötet kiadására. Lendvay Éva, a rá jellemző kedvességgel és segítőkészséggel fogadta irományaimat, kiválasztotta a legsikerültebbeket és megszerkesztette A füvesasszony című első kötetemet, melyhez ő írta az utószót is. A kötetet saját költségemen adattam ki a Fulgur Kiadóval, 1000 példányban, ami elsőkötetes kezdő költő esetében enyhén szólva túlkapás volt. Talán ennek is tulajdonítható, hogy bő harminc év után is a könyv jó néhány példánya eladatlan sorakozik a polcomon, bár bőven ajándékoztam belőle barátoknak, iskoláknak, nyertes versenyzőknek, lányom diáktársainak stb. A bemutatóra a Brassói Lapok szerkesztőségében került sor, ahol mindhárom terem zsúfolásig megtelt. A könyvet természetesen Lendvay Éva mutatta be, Házi Bakó Eszter szavalata adott ízelítőt verseimből, Márk Attila és a Galaţi-hegedűsök (apa és fia) előadása tette hangulatosabbá. Mit mondjak? Azt az élményt nem lehet elfelejteni. Nem kis dolog, harminchat évesen megérni első versköteted bemutatását, TV-kamerák, mikrofonok előtt nyilatkozni munkádról, számos ismerős és ismeretlen olvasó gratulációit fogadni. Tovább »

Micsoda ötlet, találkozzunk a Múzeumban, (Punte della Dogana), a Dancing with myself című kiállításon. A belépőjegyeket barátnőm már megvette, így nem mondhattam nemet neki. Egyáltalán nincs kedvem megtekinteni ezeket az úgynevezett modern alkotásokat. Az előtérben várakozom. Előttem egy vörös függöny, plafontól a padlóig, csillogóan áttetsző. Mégis, mint egy zárt kapu. Ez az egyetlen bejárat a kiállítótermekbe. Nem merem megérinteni, bár mögötte látom a szobrok kontúrjait.

Várok a barátnőmre. Tovább »

Munkahelyek, Lendvay Éva

Folytatás elõzõ lapszámainkból:

Az interjú elsõ része itt olvasható

Az interjú második része itt olvasható

B.M.: A Nagyagybetűs életet hogyan kezdted meg, milyen munkahelyeid voltak, meg voltál-e elégedve ezekkel az állomásokkal?

BTH: Előbb már felsoroltam munkahelyeimet. Talán csak az utolsóhoz fűznék némi kiegészítést. Bár az iskolába teljesen legális “transzferrel” mentem át a gépkocsigyárból, az akkori könyvelő, aki a személyzetis szerepét is betöltötte, csak gépírói posztra volt hajlandó alkalmazni, ami a lehető legcsekélyebb fizetéssel járt. Amikor ‘89 után megalakult a közgazdasági szak, oktató mesterként tanítottam a gyakorlatot s ezzel párhuzamosan szakképzetlen tanárként az elméletet is. ‘92 őszén szerkesztő-riporterként alkalmazott az akkor már Brassói Lapok néven kiadott hetilap, de a mesteri posztomról sem mondtam le, pár év múlva pedig már a Romániai Magyar Szó brassói tudósítójaként is dolgoztam. Később sikerült közgazdászi diplomát szereznem, majd az Európai Projektek Menedzsmentje-szakon mesteriztem. Végre sikerült szakképzett tanári állást elfoglalni és lassanként leadni az összes fokozati vizsgát. 2018-ban nyugdíjaztak.

B.M.: Hogyan történt a családalapítás, gyerekek, unokák? Tovább »

ha mondjuk lenne pénzem
(itt lehet mondani: van!)
akkor inditanék egy mondjuk
(itt lehet mondani: indíts!)
egy gayfutár folyóiratot, ami ugye már nem lehetne egy folyóirat (1849), mint volt annak idején meg mint főleg már később (1985) főleg nem, hanem lehetne csak egy név s az e köré valamilyen okból szerveződő alkotók;
de mondjuk azt hogy gay  
(itt lehet mondani: mire!)
ki lehet cserélni biztos száz meg száz olyan jelzőre, ami jelent is valamit meg azt sem tudjuk, mit jelent;
szóval és tettel!
de most megyek dolgozni, hogy mondjuk legyen rá pénz!
(itt lehet mondani: menj!)
Tehát írtam ma
(itt lehet mondani dátum és város, de ez is mind lényegtelen amúgy!)
ezt s ehhöz keresek most itt e hasábokon (már látom is, amint ülnek az alkotók, meg az olvasók a natur hasábokon, mondjuk más is értse az alkotó is meg a fogyasztó-olvasó is, mint a Brâncuși-nál a csend asztalánál álló hasábok) hogy legyen egy új „lap” nem láp és nem pál csak valami performansz manifeszt mint itt is a neten de főleg élőben;
ehhöz keresek javaslatokat, alkotókat s mindezt megírhatjátok a salllaszlo61@gmail.com címre
köszönöm!

Kép: Sipos Sándor, szöveg: Zilahi Nono

Zilahi Nono az 1990 után született fiatal muvészgeneráció tagja. 2016-ban diplomázott szülővárosában, a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem, Képzőművészeti Karának Grafika Szakán.

A fiatal grafikus erdélyi képviselője a neves New York-i Vision Art Media Szervezetnek, az európai “International Art Caravan” Szervezet romániai márkanagykövete, Tovább »

Gyermekkor, tanulmányok

(Az elsõ rész után folytatódik az interjú:)

Négy éves sem voltam, amikor beírattak az óvodába. Eleinte pár napig egy szomszédasszony vitt el a velem egykorú kislányával, aztán már egyedül mentem minden reggel, az Iroda (ma Mihail Eminescu) utcai óvodába, ahol két külön épületben ugyan, de együtt voltunk a román gyerekekkel.

B.M.: A Dirba patak, a nádas, a Peltán, Kuti és Fás halmok, a szénafű gyerekkorunk közös területe volt. Majd jöttek a kirándulások, szülőkkel, iskolával, és átéltük a Nagykő-havas, Bolnok, Hegyeshegy, Garcsin völgye, Tatrang völgye, Csukás szépségeit. Te ezeket hogyan élted meg, átszellemültek-e írásaidba, költészetedbe?

BTH: Gyermekkoromban – mint ahogy jelenleg is – Csernátfalu végén, a régi Köpe-féle fűrészgyár szomszédságában laktunk/lakunk. A gyár mögött már csak a szántóföldek húzódtak és a három halom: Cigány-Peltán- és Kuti-halom, kicsit távolabb a Fás-halom. Vakációk idején reggeliben elvégezte ki-ki a rá szabott feladatokat (lakás rendbetétele, udvarseprés, állatok ellátása, a veteményes kigyomlálása stb.) aztán uccu, ki az utcára. Hamarosan összeverődött a minden kalandra hajlamos pajtások csapata, aztán nyakunkba vettük az utat. Naphosszat kószáltunk a közeli halmokon, sokszor még ebédelni sem jöttünk haza, jól laktunk sóskával, szamócával vagy kökénnyel, mikor mit kínált a természet. Amikor nagyobbacskák voltunk, tüzet is gyújtottunk, szalonnát, kolbászt sütöttünk, sőt egyszer megtörtént, hogy a Cigány-halom végében tanyázó Gábor-cigányokkal ebédeltem. A Dirba-pataka pont a házunk előtt folyik, akkoriban olyan tiszta volt a vize, hogy még halakat is láttunk néha benne. Nyáron kövekből, fűcsomókból gátat eszkabáltunk és fürödöztünk, hancúroztunk a derékig érő vízben. Akkoriban szerte a városban folyt a nagyméretű “szocialista” építkezés, amihez a homokot, kavicsot a Négyfalu határában folyó Tömös medréből hordták. Igy aztán 2-3 méteres “gübék” alakultak ki a folyóban. Nem átallottunk átvágni a szántóföldeken, hogy elérjük a “nagy” vizet és naphosszat úszkáljunk benne. A Hegyeshegyre, Bolnokra és a Nagykőre szinte hetente kirándultunk, főleg nyáron. Néhányszor a felnőttekkel közösen, aztán már csak mi, a 7-14 éves gyerekek csapata. A Bucsecsen 11 éves koromban voltam először a szomszédban lakó Barta Gabi és Gitta szüleivel. Jóval később, erről a kirándulásról írtam “beszámolót” és küldtem el az akkori Ifjúmunkás “Turázz velünk”-jelszóra kiírt pályázatára. Tovább »

Finnyás vagyok, pedig nem kényeztettek el. Ha turkálóba megyek, a próbafülkében legyen hely, pad, fogas, és lehetőleg ne úgy nézzen ki, mint egy falusi állomás mosdója.

Ruhatáram ugyanis hiányos, például nincs rövidujjú ingem. Vagy nem volt, tegnapig. Tegnap azonban ráakadtam egy igencsak elegáns SH-ra a Romana közelében. Sokáig kerestem, Bukarestben olykor érdekes a számozás, de végül csak ráakadtam. Tovább »