Az első érintés – orrheggyel az enyhén hullámos hajon – akár véletlenül is történhetett volna. Alig volt észrevehetőbb, mint egy kellemes illat mély és mámoros beszippantása. Hogy mégse személytelen és elfelejthető moccanat lett, abban Érintettnek is nagy szerepe van, hiszen sóváran várta és fogadta Amaz első jelét. Áramütés, lehelet megszegik, józan ész óne. Szem a […]

A többszöri felszólításra sem engedelmeskedtünk. Az őr meg lőtt. Szerencsére a levegőbe. Sínautónkat nem lehetett megállítani. Úgy szakította át a vaskaput, mintha madzagból volna. Mire az őr újratöltött, a sínautó már lőtávolon kívül járt velünk. Ennyi az álom. A sínautó ugyanis ekkor átrobogott velünk a valóságba.

Ami szép és megőrzésre méltó, az beépült a lelkembe. A többi úgyis kacat utánunk, régi megsárgult levelek, amelyek senkinek sem mondanak semmit… De mielőtt eltépem, még átlapozom őket, beleolvasgatok. Emlékezem. A legszebb, legőszintébb szerelemmel ajándékoztam meg a nagy Őt. Plátóian tiszta volt ez az érzés. Hisz önmagamnál is jobban szerettem. Azt hittem, örökké tart.

A földhivatalban annyira fagyossá vált már a hangulat, hogy aki tehette, hónapszámra terepen ült vagy kivárta az első felleges éjszakát, s nekivágott a zöldhatárnak. Volt, aki a legközelebbi faluban lecövekelt, s azóta is sóváran néz kelet felé. Az elmenők zömét azonban Amerika és Kanada ölelte kebelére.

Esküdtünk arra, hogy véres verejtékkel megszerzett profizmusunkat előbb-utóbb méltányolni fogja majd az erdő. Hogy milyen formában, azt ki-ki másként gondolta. Nem is volt ez titok miközöttünk. Dinnyés Jani egy őzgidát óhajtott volna hazavezetni nadrágszíjon, Sántha Miska egy általa már korábban kiválasztott hársfarönkben reménykedett.

A táviratban jelzett időpontban érkeztem. A peron megbolydult méhkas, meg bábeli nyelvzavar. A nagy óra alá igyekszem, ahol is sosem látott, távoli vénkisasszony nénémnek kellene várnia rám. Kezemben újság, nyakamban fehér sál, bal bokámon kis rézcsengő. E három ismertetőjel vénkisasszony néném kívánsága volt. Ott állok az óra alatt, teszem-veszem az újságot, igazgatom a fehér sálat. […]

Lódicsné hetedik gyerekként szült egy autócskát. A szülészet és a környékbeli utcák csodájára jártak. Merthogy az újszülött ugyanolyan hús-vér csecsemő volt, mint a többi aznap világra jött, csupán alakja volt autószerű, egészen pontosan Volkswagen márka. Lódicsné nemigen értette a gének ilyetén furcsa játékát, de kétóránként azért megszoptatta a követelőző csodabogarat.

A királykisasszonynak nem volt étvágya. Vékony lett már, mint a nádszál. Jöttek a bölcsek; díványra fektették, hadd pihenjen, gondolkozzon. Közben kérdeztek tőle ezt-azt.

Sorkatona koromban, egyik este takarodó után, félálomban sírdogálás ütötte meg a fülemet. Felültem. A második üteg káplárja térdepelt az ágyamnál, könnyek között bocsánatért esdekelt, és drága jó apámnak nevezett. „Megbocsátok” – mondtam neki, s megveregettem a vállát gyengéden.

„Vajon lehet-e gyógyítani azokat, akik már nem tudnak szeretni?” – kérdezte a végzős osztálytól Tamás úr, aki május közepén ezeridegenként lépett be az utcáról a terembe. Elfogadható választ Tamás úr nem kapott ugyan, de szeget ütnie sikerült a serdülő fejekbe. És micsoda szeget. Mint akiknek átállították az antennáját sárgáról szénaillatra.

Akkoriban nagyokat és mulyákat álmodtam. Olyanokat, hogy elefánt vagyok, kergetnek, megfognak és letörik az agyaramat. Ott duzzogok az árokparton, rám esteledik, és nem merek úgy, csonkán hazamenni. Meg olyanokat, hogy távol-keleti főkonzul vagyok, s azért kell lemondjak, mert rájöttek arra, hogy otthon felejtettem a zsebkendőmet. Időközben mulyaságom – akár a pionírtábor – nincsen már. Manapság […]

Barátom, Higge unszolására a szabadban töltöttünk egy hétvégét. Gyalog mentünk, gyerekekkel és cókmókokkal a hátunkon. Higge hobbiból értett a kövekhez, nejének pedig az érintései voltak nem mindennapiak. Azon a hétvégén erről több ízben is megbizonyosodhattam. Műértő se bűvöl különben antik szobrocskát, mint az én Higge barátom egy-egy omlásból, patakból kiemelt kődarabot.

Hajnali öt óra „ magasságában” várom a kőművest, aki az elmúlt hét szerdájának a magasságában ígérte, hogy eljön ismét, de nem jött el. Én ezt már akkor sejtettem, amikor megígérte. – Egy hét ide, vagy oda, az magának mit számít, ugye, Feri bácsi, mondta tegnap a telefonba, de neki közben elromlott az autója. Sejtettem, mert […]

Amikor a szemes kabát kimenõben volt már a divatból, nagymama felsóhajtott. „Navégre” – mondta, s hogy kedveskedjen, derelyét fõzött nekünk, és jól megszórta cukros dióval. Sokáig emlegettük azt a derelyét. Olyan felejthetetlen volt, hogy ama nap más apró részletét is pontosan megőrizte memóriánk. Ha nem is hajszálra ugyanúgy. Öcsém szerint kilencvenhetet kondult aznap a déli […]

Csengetnek. Nyitom az ajtót, ott áll egy jóvágású, hetven körüli úr, s átnyújtja a levelezőlapot, mely nekem lett címezve, de valahogy Floridában az ő postaládájában kötött ki, ő meg gondolt egyet, és elhozta nekem ide, a Drakula földjére, mert nem volt szíve elsüllyeszteni a tévelygő küldeményt. Különben is eleget ült már Floridában – gondolta –, […]

A másik élet ott zúgott a lámban. Megkettőzve lám-lámként szoktuk emlegetni. Csodálkozásunkba olykor némi kajánság, káröröm, ilyesmi is vegyül. Megszokásból vagy szándékosan, de kontárkodik a kisördög. A hegymászók ünnepélyén is ez történt, ezt láttam. Jobban mondva láttam is, hallottam is zúgni, nyüzsögni a másik életet.

Örkény István: Tavaszi napfürdő Első nap Május. Verőfényes délután. Bent hideg, kint meleg. Nosza, gyerünk napozni! Kiviszem a napozóágyat a teraszra. Levetkőzöm, napozom. Hű, de meleg van! Felöltözöm, bemegyek. Hű, de hideg van! Újból kimegyek, levetkőzöm, napozom, utána megint be, és megint ki. Végül már le sem vetkőzöm.

Forrás: Telehold. Karantén virágok. Kiadó: F & F International, Gyergyószentmiklós, 2020. (A szerző frissen megjelent rövidpróza-kötetének bemutató eseményére ma, szeptember 6-án kerül sor Marosszentgyörgyön) A világ akkora, amekkorát átfogunk belőle. De mi van azon túl, amit nem látunk? Ott van a világ vége. Lehet, nincs is semmi ott. De csak kell lennie valaminek, mert azt […]

Jobb híján a környék arról álmodott, hogy az elhagyott kőbányát megvásárolja majd egy pénzes ember, s felvirágzik az élet Kotolyán. Lesz munka, nyüzsgés, változatosság, s az átutazók, oda se nézve, költekezni fognak a boltban, a piacon, az ivóban, s érdekesebbnél érdekesebb történeteket mesélnek majd az ufókról, a felhőkarcolókról, a kaszkadőrökről, a lengőajtós szépségszalonokról és a […]

Hónapok óta üldöztük csótányainkat a lakásban, vagy éppen kerülgettük őket – persze, a kölcsönösség jegyében ők is kerülgettek minket –, míg végül ritkaságszámba menő családi egyetértéssel döntöttünk kiirtásukról. A döntést döbbent csend követte, lehet, hogy az egyetértés szokatlansága némította el ajkainkat. Aztán váratlanul megbolydultunk, mint a méhkas.

Az üresben járó, magára hagyott szalagfűrész elindult, és kettévágta a bognárműhelyt. Amint kiért az udvarra, átvágott néhány sorba állított vadonatúj hordót és egy húszhektós kádat is. „Ez így nem lesz jó” – mondta Pappista, szájában a fröstökkel, majd felkapta a vödröt és nyakon öntötte a megkergült szalagfűrészt. A víztől a villanymotor rövidzárlatot szikrázott, és elcsendesült, […]

Dél volt, meleg és fülledtség, csúcsforgalom. Kiszállt a zsúfolt szerelvényből, fölfelé tartott a hullámzó embertömeggel. A zsivajgás elandalította, álmatagon álldogált a mozgólépcsőn. Törődött arcok, izzadságtól gyöngyöző homlokok. Emberek, sűrűn egymás mellett, csendben, talán fásultan. Létezésükből, testük gőzeiből alig jutott el valami őhozzá, mint ahogy a harsány színű reklámplakátokat sem látta.

Az igazi sikert nem osztogatják csak úgy, hogy: „Na fogjad, jöttment, aztán vigyed, amerre a szemed lát, lubickolj benne, ameddig csak ki nem hűl.” Még Isten se osztogatja ilyen potyán adományait, pedig ha valaki, hát ő aztán bőkezű.

Az ikrek csak külsőleg hasonlítottak egymásra. Márk teremtő, Fred dolgos alkatú volt. Márk addig törte a fejét, mígnem előteremtette a bőséges esőt, s az emberemlékezet óta aszályos vidék sose látott módon felvirágzott. Fred meg birkózott a gyomokkal, aratott, szüretelt napestig.

A napszámosnak eltört az ásója. Tartalék szerszáma nem volt. Másikat kölcsönözni se állt módjában. Totojázott egy darabig, aztán fogta a cókmókját, és elment. A kert ottmaradt félig ásatlanul. Jöttek a fecskék, a cserebogarak, a lombok sorjában. Alig győzték örömmel, mutogatással a gyerekek. Egyik hajnalon, a kert felásatlan felében, a földből hajó dugta kifelé az orrát.