Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó fűszeres, fokhagymás kolbász, ahogy a magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ott felejtette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja?

Egyszer velünk jött házigazdánk, a hajóskapitány is a tengerpartra. Koraközépkorú férfi volt; emlékezetem szerint olaszosan jóképű, de megjegyezhetetlen arcú. Élveztük a vizet, úszkáltunk; a bátyám tanított vízen lebegni. Egy tekercsnyi színtelen felvétel is készült rólunk, amelyet viszont csak két évvel később hívtunk elő. Sokszor elgondolom, hogy a köztes időben meghalt nagynéném sosem láthatta első tengeri […]

Másodévenként megéneklem első kiutazásomat. Nem tudok betelni vele, ahogy a gyermek sem tud betelni a kirakatrendezői kisvasúttal, és áhítattal vissza-visszatér a töfögéshez. Még nagy hajam volt, pedig már nem állt jól. Huszonhárom éves koromban már kopaszodtam; nem tonzúrásan, mint egy filozófus, hanem demokratikus egyenletességgel, mint egy padon alvó ex-ember.

Szeretem a gyászoló norvégeket, akár a rövidre kopott hangzókkal pattogó, külvárosi kolozsváriakat, akik protokoll nélkül, átlagos dinnyevásárló öltözetükben, nagy baj esetén — batyus alapon — mindig összedobják a részvétet. Úgy képzelem, eshetett Norvégiában is, mint nálunk, s az északi talaj most szokatlan nyomelemekkel gazdagodik: hemoglobinnal, két fajta agglutininnal, két fajta agglutinogénnel, Rhesus-faktorral…, gazdagodik a kitartó […]

2011-ben egy szerbiai albán férfi egy budapesti tömbház húszadik emeleti folyosóján lőfegyverrel megölt egy fiatal orosz nőt. Függ a zsebmagnóm le a galériáról. Fölöttem az ágy matractartójának négyzethálós szerkezete. A fémes fényű magnón egymás alá esnek a hangszóró előregyártott likacsai –; szám szerint 285:

Korhadozik a kék dívány, amely negyvenöt éve barna. Amikor a nagynéném meghalt benne, még javában folyt a vietnámi háború, s a slágerlistát a La pioggia vezette. Miután meghalt, jó darabig még nem ültünk bele. Aztán — inkább szertartásból, mint orvosilag megindokolható módon — anyám a szomszéd kvarclámpájával végigpásztázta a halott hűlt helyét. Még ezután is […]

Néztem a tiszta kád vízét a lefolyó fölött. Kis, üvegtölcsérhez hasonló örvény keletkezett fölötte, amely sebesen pörgött az óramutató járásával megegyező irányban. (Úgy hallottam, hogy a déli féltekén óra ellen pörög az örvény, s ott a rántást is fordítva kavarják.) Ez az „üvegtölcsér” engem a medúzára emlékeztetett, ám súlypontjában hiába kerestem a kis lila foltot. […]

Tegnap belealudtam a napi költségvetésbe. Mára virradólag valamicskével több volt a pénztárcámban, mint tegnapelőtt lefekvéskor, s ezt nem értettem. Ma hajnalban eszembe jutott, hogy a büfésnő — több részletben — összesen többet adott vissza, mint amennyit tegnap költöttem —, innen adódik a szokatlan különbség. Felkeltem, és el is végeztem a költségvetést. Úgy tűnik, hiánytalanul kijött. […]

Elek –– lakása közelében –– összetalálkozott Sándorral. Szeretettel üdvözölték egymást. –– Éppen jó, hogy összefutottunk –– mondta Elek ––; ha volnál szíves itt megvárni, felfutok és hozok neked valamit. Azzal felszaladt, és két perc múlva lesietett egy jókora zsákkal. Tiszta jó ruhák voltak benne a vele szinte azonos termetű Sándor számára. Sándor szépen megköszönte az […]

1968. decemberében fekete kínai töltőtolltintát árultak a trafikban, nagyjából kocka alakú kartondobozban, amelyen a narancssárga, fehér és fekete színek domináltak, valamint, –– ha jól emlékszem –– néhány vörös, kalligrafikus betű. Gusztusos, ma úgy mondanám: nyugati kivitelű termék volt, és figyelmemet akkor még elkerülte, hogy a hősiességre utaló terméknév minden bizonnyal tiltott kereskedelmi spekuláció eredménye. Másfél […]

Bethlen Béla bácsi egyszer bejött egy listával. A felsorolás igénytelen nyomású kiadvány volt, avagy egy ragos folyóirat melléklete. Megrendelhető könyvek sorát tartalmazta. A szüleim kiválasztottak néhányat; én – tizenkét évesen – buzgón mutogattam Grätzer József Sicc…-ére; s pár héten belül valahogy hozzá is jutottam az eladdig csak az iskolai könyvtárból ismert kedvencemhez.

Van még másfél órám. Ágyazásra, szellőztetésre, gyógyszerbeszedésre, száradóruhaelrakásra, fogápolásra, vécézésre, zöldségpucolásra, levestészta-főzésre, kávézásra, ebédkészítésre, hajmosásra. Még van egy órám leveleim olvasására, megválaszolására, csetelésre,

”Ájm jo finesz”, dúdolta Vadmalac. Caponatat készített, s úgy: villával a kezében hadonászott. “Vágj kockákra, ájm jo, egy padlizsányt, finesz”. Igaz, ő vinetának nevezi, egy másik nyelvjárás az, illetve egy másik népvándorlás. Megválaszolatlan kérdés, ki ért ide előbb. ”Ájm jo finesz, ájm jo vájö”, olajos kezét a kötényébe törölte.

Cseke Gábornak Vadmalac lelkében van egy minta. A tanító néni rajzolta bele, amikor Vadmalac még kicsi volt. Mintanélküli. Mintátlan.

Láng Zsoltnak A kérdés úgy hangzott: miért ajánlja mindenik dalát a költőnek. Egy bizonyos költőnek. Egy konkrét személynek, aki ugyan egy távoli vidék lakója, mégis mindenki tudja róla, hogy létezik. Él. Konkrét.

Valamiféle fényes cikázást látott, cikk-cakk-cikk az erdő fái között. Azt tudta, hogy az élet szaladt ki belőle, csak azt nem, hogy a fényesség maga az élet, vagy csak annak a velejárója.

Láng Zsoltnak Trotzkijt egy kalapáccsal gyilkolták meg, Vadmalac legalábbis úgy tudta. Mexikóban. Mármint Trotzkijt, mert Vadmalac a Sűrű Erdőben gondolta mindezt, elbujdosott a társai elől.

mindenfájó reggelen felpattant aranyérzés gubancokba tekert szél őszül fejemen ismét körberágtak leszopogattak elhajítottak

Láng Zsoltnak Már éppen készült ”befele énekelni”, mikor a barátja ezt súgta: ”Schade”. Mármint hogy” kár” lenne abbahagyni az éneket. Vadmalac megállt, pontosabban megmerevedett, csakis hogy jobban hallja a biztató szót, illetve azt, hogy valóban hozzá szólnak-e. Mert messziről jött a biztatás. És be kellett annak is vennie a kanyart, merthogy a Föld kerek.

Láng Zsoltnak Vadmalacnak nem szerették a hangját. Nem szerette. Egy ilyen hangtudós. Bedugta a fülét, Vadmalac már nem is létezett számára. A súlyos gondolattól megreccsent lába alatt az ág. A tavalyi. „Vajon az, amit énekeltem, nem tetszett?”, kédezte Vadmalac. Meg akarta ugyanis érteni, mi történt valójában.

Nem látom az arcát, csak érzem, hogy ringat, hogy nyugtat a hangja, a hangját, azt hallom, még most is ugyanúgy hallom: Nem tégedet, nem tégedet… hanem azokat a csúnya, rossz fiúkat. Nem tudom, kik voltak a csúnya rossz fiúk, és azokat miért, s nem engem.

Azt álmodtam, hogy norvégiai kapcsolatom itt járt Budapesten, és karácsonyra meglepett egy repülőjeggyel. Fent is vagyok már a gépen; helyet foglalok valahol hátul, a bal padsorban. Ahogy a stewardess becsukja a régi kapcsos üveg elvén záró ajtót a jobb oldalon, abban a pillanatban MÁR NORVÉGIÁBAN VAGYOK.

Baczonyi László munkatársamnak (is), akitől a vállalati karácsony alkalmából holland teasüteményt kaptam és egy kávéscsuprot Olykor nézek egy képet és másra gondolok, nem a képre, bár az alakok, formák, minták, színek egészen más természetű gondolataim „háttérzenéjét” szolgáltatják. Ki ne ismerné a rossz hír és a szemfixáció vé(le)tlen egyidejűségét?… Egy adott szöglet, egy éppen akkor szemlélt […]

Egyszer a tisztásra leereszkedett egy malomkő. Világított közbe’ lefelé, mint egy szálloda, mer’ oda szállt, azér’. Satnya Nyuszi éppen legelt. Itt-ott rágcsált fűcsomókat, gyökereket. Odacaplatott a kőhöz. Benézett rajta, mer’ azon körös-körül kerek ablakok voltak lyukból. Hát, bent játékok ültek. A fejük olyan volt, mint a mák feje, a nyakuk olyan volt, mint a kutyatej […]

Hajnal van, köd, fanyar október. Fázunk a kordén. Ez a nap is jól kezdődik. Hajnal négy. Hogy is van? Olajban főzés, akasztás, kerékbetörés. Hm. Ma nehéz napom lesz. Nyűgös is leszek mindjárást. Rettenes macskajaj. Megérdemlem a sorsom.