Sokáig azt hittem, hogy anyai nagyanyám valami sámán, vagy gondolatolvasó, mert minden szavamat kitalálta, még mielőtt megmozdult volna az ajkam. Vagy inkább nem is azt, amit mondani akartam, hanem a való igazat. Egyszer pédául csípőre tette a kezét és hiányzó fogai miatt kissé selypegő hangján rám ripakodott: – Ki ette le a meggyszemeket a torta […]

Van egy idős szomszédasszonyom, aki minden reggel pontban 9 -kor, terebélyes szatyrát lóbálva elindul a piacra. De mondom, olyan pontosan 9 órakor lép ki a kapun, hogy órát lehetne igazítani utána, aztán csak ebédidőre vetődik haza.

„A székely fia egy fuszulykás napon nagyobbat kívánt dörrenteni az apjánál. Kísérlete trottyba fúlt. Ebből tanulhatnál.” Páll Lajos korondi festőművész intelme az egyik árcsói vásáron (a vendéglői „szeparéban”)…

Aztán mit szeretne a szülinapjára, Papó? Hát, mit. Egy olyan izét. Brékinget. Sikerült visszafogni a kacagást, inkább kinyomozták. Hát az egyik reggeli műsorban mondikálják, bréking, bréking, s olvasnak hozzá bolondikus híreket.

Egy 5×4 méteres előszobában tüsszög, krákog, zsebkendőjébe trombitál, és türelmetlenül topog legalább húsz felnőtt és gyermek vegyesen. Én is köztük ácsorgok, de nem influenza-ügyben. Ehelyett kegyetlenül hasogat a derekam, igyekszem valahogy átpréselni magam a tömegen, hogy legalább nekitámaszkodhassak a falnak, ha már ülőhelyhez jutni semmi esélyem. Nos, ez az egész tüsszögő, krákogó tömeg azért tolakszik […]

– Van­nak em­be­rek, akik­nek élete tel­jes esemény­te­lenségben te­lik, akik­kel születésük és haláluk időpont­ja között nem történik soha sem­mi fi­gye­lem­re méltó – indítot­ta történetét. Közéjük so­rol­ta Haj­nal Haj­nalt is – is­merőse­i­nek csupán Haj­nal a négy­ze­ten –, az em­be­ri ala­kot öltött una­lom meg­tes­tesítőjét. – Ha va­la­ki­nek eszébe jut­na meg­mintázni az em­be­ri szürkeség emlékművét, nála jobb mo­dellt ke­res­ve […]

– El akarok menni Santiago de Compostelába. Gyalog. Amikor először hallottam róla, fogalmam sem volt, melyik féltekén van, miért tódulnak oda az emberek, mire való az egész herce-hurca, amit nagy garral zarándoklásnak neveznek. Mégis úgy döntöttem, hogy útra kelek. Ma már kidolgozott útvonalam van, kellő felszerelésem, degeszre tömött hátizsákom.

– Képzeld, ma a 83 éves Privigyán Gézával beszélgettem egész délelőtt a parkban. Tudod, azzal a világhírű tenorral, aki fiatal korában végigjárta Európa leghíresebb operaházait a Rigolettóval, a Don Carlosszal, a Bohémélettel, Fidelióval, A sevillai borbéllyal, Figaro házasságával…

– Doktor úr ! Rajtam már a mindent tudó Univerzális sem tud segíteni. A személyazonosságimban azt írja, hogy Szélpál Hugónak hívnak, de én nem ismerem ezt az embert. Húsz évadon át játszottam Hamletet. Megtanultam a járását, a szeme villanását, az ujjai fel-alá röppenő játékát.

– Mondd csak, most éppen mit körmölsz arra a lapra ? – Azt, hogy bosszankodom. – És ha nem tennéd ezt? – Akkor egyébről írnék, mert gondolatban mindig foglalkoztat valami: egy hirtelen derű, nyugtalanság, fáradtság, öröm, kétségek vagy fájdalmak… – Szóval te mindent megosztasz azzal a papírral…..

Valahol, nem nagyon távol sisteregve morajlik a tenger. Itt egészen mozdulatlan és különösen zöld a víz. Enyhén olaj- és keserűmandula illatot áraszt. A hullámok döreje azért áthallszik azon a természetes gáton, melyet az összeomlott, kiégett szállodasor emelt az óceán elé. Különben szellő se rezdül; mintha a verőfény ontaná, olyan forró a csend.

Az ötvenes években a petrozsényi (Románia) Calea Romană-n laktam. Ez magyarul Római utat jelent. De talán jobban illett volna rá a Nemzetközi elnevezés. Laktak itt magyarok, románok, zsidók. A szemközti szomszédunk olasz volt, az utca végében pedig cigányok, oroszok és németek telepedtek le. Mégis mindnyájan megfértünk egymással. A román tisztelte a magyart, a magyar a […]

Mitől vagy olyan nyugis? – kérdezi a rég nem látott pajtás, és észbe kapok: manapság nem trendi nyugisnak lenni. Nem is vagyok nyugis, mondom a mobilba. Sőt, ideges vagyok. De ettől mindjárt gyanússá válok, te igenis nyugis vagy, hörgi szinte gyűlölködve. Mégis, mit csináltál ma?

Alig vir­radt, s már ki­kelt az ágyból, pa­pu­csai után ko­torászott a szo­ba sötétjében, majd ki­ment vi­zel­ni a tyúkól mellé. Kémlőn fürkészte az eget, esőfelhők után ku­ta­ko­dott, de azo­kat nem találva magában nyugtázta a napi te­endőit. Ha már ott volt, gon­dol­ta felkölti a ka­kast, hadd ku­korékol­ja ki a haj­nal­ha­sadást. Dol­ga végeztével vissza­in­dult a házba, hogy ve­gyen […]

Oda volt ledobva, Amerika földjére. Egy nagy városban, a járdára. Nyári napon pillantottam meg a lila öngyújtót. Majdnem a fele bele is süppedt a megolvadt szurokba. Ráléphetett valaki. Én fölvettem a lila öngyújtót. Úgy, mint egy elhullatott patkószeget. De nem azért, mert majd jó lesz valamire. Nekem azonnal szükségem volt öngyújtóra.

A 89-es rend­szerváltás előtt az üzle­tek pol­cai nem ros­ka­doz­tak az élel­mi­szertől, mint nap­ja­ink­ban. Hiány­cikk volt az éle­lem, gyak­ran na­po­kig kel­lett sor­ba állni cu­korért, olajért és gosztáti csirkéért. Rövi­den, min­den ehetőt fel kel­lett fal­ni, mert most is van­nak szegény em­be­rek, de ak­kor több volt.

Ezt írtam föl egy hosszú, sárga papírra. Ráragasztottam a mennyezeti neoncsőre, mert csak ott volt hely a kicsi régiségboltban. Kétszemélyes bolt volt az enyém. Két nagy bőrfotel volt benne. Az egyikben én ültem, a másikban a vendég. Vagy a vevő.

Fis­cher Fe­renc valójában nem is vízügyi felügyelő volt, ha­nem csak amolyan la­boránsféle. Meg­határo­zott he­lyekről na­pon­ta begyűjtötte a vízmintákat, majd megállapítot­ta azok szennye­zettségi fokát. A többi már másra tar­to­zott, ez­zel ő be­fe­jez­te. Másnap kezd­te elölről.

Kovács Pistát egy távoli kórházban ismertem meg. Szimpatikus lévén, felkeltette az érdeklődésem. Cigivel kínáltam, amit elfogadott, aztán ismeretségünk a kórház után elmélyült. Beépült a brancsomba. Skizofrén volt, ahogy a környezete hívta: csendes őrült.

Ez a mostani jelentés egy nagy semmi: ki az, akit nem ráz a hideg? Fáj a fejed? Hát kinek nem fáj valamije? Anyám mondta, ássunk sürgősen új kutat, mert a hidrofor üresen jár, nincs, amit felnyomjon a fürdőbe és borvízben kell mosakodni. És a borvizet hozatni kell, mert lépni sem tud. És nem látja a […]

Karen ujjai gyorsan jártak a billentyűkön, arcába hulló tincseit a megszokott mozdulattal simította hátra, de a rakoncátlan tincsek újból a szemébe hullottak. Néhány nap szabadságot kért, és ma be kell fejeznie a jelentést. Kávéjából is csak írás közben kortyolt. Végre befejezte, kényelmesen hátradőlt a székén, átolvasta a munkáját, és betette a kész mappába.

Megtalálni a gyöngyszemet – Doktor úr ! Rajtam már a mindent tudó Univerzális sem tud segíteni. A személyazonosságimban azt írja, hogy Szélpál Hugónak hívnak, de én nem ismerem ezt az embert. Húsz évadon át játszottam Hamletet.

A néni szomorúan néz. Nem, mi nem, mondja aztán. Nekünk nincsen se házunk, se autónk. Azt is be lehet írni? Mit, kérdi a népszámláló. Hát azt, hogy szegények vagyunk. Nem, arra, hogy szegények, nincsen rubrika.

Ne légy hanyag! – Lelkiismeret-furdalásom van. Még mindig nem írtam meg azt a levelet, melyet negyven-valahány éve el kellett volna küldenemn öreg tanítómnak. Pedig csak egyetlen szót kellett volna rákörmölnöm egy szabványos levélpapírra: KÖSZÖNÖM.

Gyászolok Szomorú vagyok.Meghalt a világ legundokabb, legirigyebb, legszemtelenebbb, legkomiszabb, legfölényesebb, legdurvább, leggyanakvóbb és leggonoszabb embere, akivel valaha is összehozott a sors.