Az ócska melegítő csípős, tömény verejtékszagú. Míg álmosan, szinte még kábán magamra öltöm, elfintorodom. Csak ne szálljon be velem senki a liftbe, fohászkodom, magammal valahogy kibékülök. Mindjárt fél hét.

Levinschi Szávuly Attila: Regény / III. A következő hetekben végigbarangoltuk Torres-el a fővárost. Torres egy illusztrátort keresett a mesekönyvéhez, én meg néhány novellát próbáltam elhelyezni a lapokban. Natnak vizsgái voltak a filmrendezésszakon, egész nap a sulit bújta, meg a könyveket, filmszalagokat hordott haza és körültekerte velük a házat. Én abban az időben a fürdőkádban aludtam, […]

Levinschi Szávuly Attila: Regény / II. Abban az időben D-ben volt dolgom néhány hétig. Azazhogy nem volt semmi dolgom, csak oda vonultam vissza, hogy rendbeszedjem magam, és előrukkoljak valami zseniális ötlettel. Lepkeszárnyamon megfakult a por, a nappal kegyetlen, erős fénye szétoszlatta a lábujjhegyenléptű, titkos varázs-éjszakát, hosszú, földigérő csillagfény csuhámat, harmat-köpenyemet; és hirtelen ott álltam, pőrén, […]

Egész áldott nap esett, nem tudott szántani, otthon tett-vett a ház körül. Szokás szerint toldozott-foltozott. Kopácsolt. Aztán nyakába vette a falut, győzködte az özvegyasszonyokat, hogy ne adják el a földeket, de nagy részük azzal fizette ki, hogy vásárolja meg ő maga -, hogy ne kerüljenek idegen kézbe. Kinek vásároljam meg, kinek? Hát ez az!…

Levinschi Szávuly Attila: Regény / I. Folyik a vízcsap. A fürdőszobában állok, a tükröt bámulom. Az ajtó nyitva. Mögötte ágy, az ágyon gyűrt kupac, fehér takaró. Nagy fehér madarak, szétterített szárnnyal, beláthatatlan számban a fövényen. Azt mondom, szeptember, ízlelgetem a szót, a tükörből figyelem az ágyat, a kupac megmozdul, ősöreg teknős a köveken, megjelenik egy […]

Fülel Vastaliga, fülel, hisz! Megint azok a hangok, azok az ugatás-, morgás-vicsorgásszerű, túlvilági, avagy evilági hangok?… Vagy csak a feje zúg – harangozósan, félreverten?… De most már nem szól a cimborájának, restelli, ódzkodik tőle, nehogy azt higgye, elmentek hazulról… Pedig tényleg hallja. Bizony Istenemre hallom. Hallod?! Vedd fel! Vedd fel, nem hallod? Mit hallok? Mit […]

Egy ideje, esténként „esmént” ugatásszerű hangokat hall, mélyről, avagy a magasból jövő, hambár-öblös hangokat. Akárcsak most. Még otthon is. A faluban. Hosszú szünet után. Pedig az első fura ugatásról most már végképp megfeledkezett. Mintha nem is lett volna.

Megállítja a marhákat, és nem restell odamenni. Oda, oda. Ugyanis! Ott bóbitálta meg a fajén karcsú ifiasszonyt egymásután kétszer – házasemberként először, a Hegyen. A természet surgyéján (szalmazsák, matrac). Emlékezik.

A tavasz első napján terjedt el a hír, és estére már az egész város tudta. Bár mindenki hallotta, senki sem hitte. A fiatalok nevetve legyintettek, nem érdekelte őket. Számukra a halál valamilyen bizonytalan fogalom. Tudják, hogy van, de azt hiszik, rájuk nem vonatkozik. A megfontolt derékhad buta viccnek, tudománytalan koholmánynak tartotta a hírt, amely csak […]

Vastaliga – közhírré tétetik – fennhangon közli, zsörtölődve a helybéli világgal, hogy a magyardellői földeket-portákat más nyelvűek, „jöttmentek”, bevándorlók vásárolják föl – bagóért. Volt már erre példa a történelemben. Erdélyszerte. És ő ez ellen tiltakozik. Még szántás-vetés-boronálás közben is. Egyedül. A két marhával.

Honnan jöhetnek azok a hangok, azok az ugatásszerű hangok. Hátborzongató vicsorgások kíséretében. Hogy nem kutyáktól, az egyszer biztos, mert ilyen mélyen egyetlenegy házőrző sem ugathat – morfondírozik magában Vastaliga. Egy idő óta viszont „változott a gyermek fekvése”, mintha megszakadt volna a film, hisz mindez úgy kimaradt az életéből, hogy teljesen elfelejtette. A magyardellőiek pedig…

Az állomáspark egyik rozzant padján borostás képű férfi üldögélt. Lába mellett szatyor, tele eladásra szánt palackokkal. Meleg lévén, a sapkájához kapott, letette a padra, és a távolba révedt. Dél. A járókelők ügyet sem vetettek a kopott „csavargóra”. Az meg csak ült, nézegette az állomást, majd elsírta magát. – Mi az, haver, eltörött a mécses? – […]

Meg kell hágni, nincs mese. Mit, mit, a ru­da­kat, mond­ja na­gyon is ide­ge­sen a ce­remónia­mes­ter, mert van­nak tökkelütöttek, aki nem értik a játék (azért annál több), a ver­seny lényegét. Le­het, csak én értem pon­to­san, hogy nem­sokára iz­gal­mas rúdmászásnak leszünk tanúi. Rúdmászás? Na, jó, le­gyen az, de tu­dom, egészséges lokálpat­ri­o­tiz­mu­som­ra való te­kin­tet­tel per­cig sem len­ne részemről […]

Na, dikk more, dikk, mit tud ez a gyermek! A vegyes lakosságú helységekben a feltámadás ünnepét kétnyelvű húsvétnak nevezték. A magyart és a románt egyaránt megtartva, kölcsönösen locsolkodtak, demokratikusan – a munkahelyeken is. A vezetők szemet hunytak mindkét ünnepkor, szolidárisan, hisz ők is ugyanúgy húsvétoltak. Amikor a két feltámadás egybeesett, nagyobb volt a dínomdánom, mint […]

Megint a cigányoknál voltál, érzem a szagot a ruhádon, pirongatott Éde. Ez a tömjénfüst szag, gyantás muzsikaillat is belém ivódott, sose megy ki, mindig az orromban érzem. Szagok tömkelege, Cigány Cuka cuna szaga, zsenge bőrének vadgesztenyés fénye lobog-leng körülöttem, kísér lépten-nyomon, mintha látnám is e láthatatlan aurát…, mely csak nekem jelenik meg – egyre bensőségesebben… […]

Te dáftut bule! Szeretem ezeket a cigányokat, tényleg szeretem… Márdi Ida sejlik fel, mint fénykép az előhívóban. Vele manapság is szoktam találkozni. Széles, fényes mosoly. Átölel. Ki is az urad? – kérdem tőle, a hogy s mint után. Ki-ki, há nem tudad, Jókká az én uram, te, az a csúf fekete. Be fájén vagy te […]

Cigány Cuka velőtrázó, vadméz ízű, cunás-pucás, játékos szeretkezési csókjai után – még a csúfságos-csúf, szentpáli szipírtyó-vén, kétpúpú Pungulicánét is más szemmel néztem, pedig csupa bibircsókos, sült-fekete, keményre aszalódott szilvaíz volt az arca. A szeme nyüves kökény. Száraz seggvakaróból font gyöngy csüngött a nyakán.

Levinschi Szávuly Attila: Őszutó köddel Köd volt. Szürkület. A köd vékony, áttetsző. Permet inkább. Nedves, csontig hatol. A levelek sárgulnak, hullnak. Az erdő alatt csupaszodó ágakon fekete madarak ülnek.

A lecke elkészítése után enyém volt a világ. Nehogy a cigányokhoz menj, hallod?! Nem megyek, Ede édesanyám, dehogy megyek. Vigyázz, mert megleslek. Jól van, na, lessen, és! Az Alszeg felé trappoltam. Hátul is volt szemem. Az első kanyar után, a töltés szegélyezte kertek alatt, a Csapó-gátnál fordultam vissza, ahol az állatok nyelvén beszélő, varázserővel bíró […]

(Az ’50-es évek vége felé) Bestele, more! Tényleg szeretem. Valamilyen különleges hatású, már-már misztikusnak mondható érzés miatt, mintha láthatatlan pántlikával lettem volna hozzájuk csokrozva – az egzotikus bőrű, fekete szemű cigánylányokhoz és menyecskékhez egyaránt. Szorosan. Trópusias testükben van valami a természetből, ami ellenállhatatlanul vonzó. De ezt csak az tudja, akinek már része volt belőle…

Hogyan tanulhatunk meg verset írni? Sok rossz költőt ismertem, de közülük a Gumiarcú volt a legrosszabb. Goethe volt ő az irodalmi alvilágban. A találat nélküli lövések mesterlövésze. Egyetlen jó verssort nem írt le soha, még tűrhetőt se; ihlete precíz tökéletlenséggel működött; érhette bármi gond, baj, vagy kellemetlenség, be is rúghatott, még a legmeddőbb állapotban, gikszerként […]

November elején, egy olvadásos napon, sötétedés után a Budapest-Miskolc vasútvonalon teljes gőzzel közlekedett a vonat Budapest felé. Az egyik kocsiban, közvetlenül az ablaknál telt asszonyság utazott, retiküljét azzal a görcsös mozdulattal szorongatva, miként azt idősebb hölgyek szokták. Először a tájat kémlelte, majd olyan velőig hatoló, fürkésző pillantást vetett a fülkében vele utazókra, hogy a szemben […]

Evett egy szemet az ostyából. Majd kiment a teremből s az előtérben leült egy székre. Átfürkészte a gondolatait. Nagy bánat sújtotta a szívét. Magányos öregemberke volt. Nem volt vallásos, de az utóbbi időben – hatvan éves kora óta rendszeresen jár templomba – tehát misére. Azt mondják hatvan felett – már minden nap ajándék.

Gőgicse Szeretnék valahogy megismerkedni velük, mert Pestig még négy órát megy a vonat és a lapokat kiolvastam. Csinos, barna asszony és kissé kövéres úr és Bübüke, aki hatéves lehet, de még szoknyában járatják. Odafigyelek. — Bübüke, mit kell mondani a bácsinak? — Köszönöm tépen.

1941. november 2-án született Ambrus Lajos nyugalmazott magyar szakos tanár, író, költő, a Hazanéző folyóirat főszerkesztője. Versei mellett fontosak helyrajzi ihletésű prózai munkái, átmentett történetei, meséi. A Káfé főnix megbecsült szerzője. Isten éltesse!