Lőrinczi László: “Csak a szerelem sújtson…” (20)
Kilencvenegy
Róbert délelőtt a második pótkávéját itta (a valódi már elfogyott) és próbált belemélyedni a jegyzeteibe. Megszólalt a telefon. – Beszélj románul – mondta suttogva Eszter. – Gyere hét órakor a cipősbolt elé… – Da, da, nu am uitat… Mulţumesc, doamnă (igen, igen, nem felejtettem el… köszönöm, asszonyom)… – dadogta Róbert. Eszter letette a kagylót. Róbertnek nem kellett színlelnie a felindultságát. Kijött a főnyeremény! – A nemjóját neki! – fordult nevetve Olga felé, aki előbújt a szobájából. – Majdnem elfelejtettem… Még jó, hogy telefonált a Popeasca (így neveztek egymás között egy idős, özvegy jogásznőt)… – „Olga alig ismeri, ebből nem lehet baj”, gondolta Róbert. – Ki kell mennem este az állomásra, jön Iaşi-ból egy nagyfejű pasinger a holnapi tárgyalásra… El kell kísérnem a Poianába. – Autóval? – Ma nincs jogom vezetni… Majd csak kapok egy taxit, vagy egy meszek fuvarost… – és elfordult, mint aki befejezte a témát, de a szíve hevesen dobogott. Olga nem folytatta, bár látszott az arcán, hogy nem tetszik neki a dolog. Délután Róbert másfél órát hevert könyvvel a kezében, hogy teljen az idő. Olga alig hallhatóan horkolt. Tíz perccel hét előtt ott volt az üzlet előtt, amelynek a kirakata csak kevéssé világított. Öt perccel később a túlsó oldalon megpillantotta Esztert, karján a letakart kosárral. Róbert átment hozzá, és megpróbált kezet csókolni neki, de Eszter nem engedte. Derűsen nézett Róbertre, közben meglegyintette az arcát. – Ugye tudod, hogy ezt miért kaptad? – mondta, és elmosolyodott. Majd folytatta: – Nagyot hazudtál? – Nagyot – ismerte be Róbert. Eszter elindult. – Én ettől egyelőre megmenekültem – mondta. – Még élvezhetem, hogy randevúra megyek… – Róbert karon akarta ragadni. – Még ne – mondta Eszter, de erősen hozzásimult Róberthez a már-már sötét utcán. Nemsokára a magas bérházak között jártak, az ablakok kezdtek kivilágosodni. Keveset beszéltek, Róbert kába volt az izgalomtól, mert sejtette, hogy valami meglepetés vár reá. Fent, a hetedik emeleti lakásban Eszter némán a konyhába vezette Róbertet, és a kosárral bement a beteg öregasszonyhoz. Róbert egyik lábáról a másikra állott. – Egyél csak nyugodtan, mindjárt visszajövök… – hallotta az Eszter hangját. Eltelt még néhány perc. Amikor Eszter visszatért a konyhába, üdvözült tekintettel nézett Róbertre, és leült az asztal sarkára. Kezdte lassan felfelé húzni a szoknyáját. Róbert hozzáhajolt, és rátapadt a szájára. Viharos volt félszeg ölelésük is. Végül Eszter két kézzel megsimogatta Róbert arcát. – Ne parancsolgass nekem… – mondta, és boldogan mosolygott. Róbert megcsókolta a kezét. Néhány perc múlva szédülten botorkált lefelé a sötét lépcsőházban. Csak a lift piros gombja világított.
Kilencvenkettő
Még mindig le volt bunkózva az élménytől, amíg a kocsit rendezte. „Honnan vette Eszter ezt az ötletet? Filmekből nem, mert ilyesmi nincs nálunk… Talán a regényekből… Lehet”. Olgának az este azt mondta, hogy április elsejei tréfa lehetett az egész, mert hiába várt az állomáson. De told le őket! – mondta mérgesen Olga. Szép idő volt, Róbert fütyörészve vezetett. Olgát letette a munkahelye előtt. Egy pillantást vetett a kocsi belsejébe. Egészen más szemmel nézte! „Hátha egyszer itt is…”, de azután leszidta magát. „Nem szabad megsértenem egy ilyen ajánlattal!”. Minden átmenet nélkül elhatározta, hogy igenis megcsinálja a könyvét… „Gatyába rázom három-négy hónap alatt!”. Mosolygott, mikor a bejárat felé ment. Látta Eszter csodálkozó arcát, amikor kézbe veszi a (vaskos!) kötetet… „Ezt mikor csináltad?”. De estére elszontyolodott, káromkodva szidta a tévéhíradót. – Remélem, a hivatalban befogod a szádat! – mondta Olga.
Kilencvenhárom
Könyvtár, levéltár, láttamoztatta az igazolványait, kényelmesen sétált egyik helytől a másikig. „Végeredményben – gondolta derűsen – ha Eszternek ennyi is elég, hát Istenem…”. De érezte, hogy hazudik… Nem, ő karonfogva akar járni Eszterrel, mindenki előtt, hadd bámulják őket! „Illetve… játéknak így is szép, és fiatalító!”
Kilencvennégy
Hirtelen olyan depresszióba esett, hogy feketének látta az egész világot. Ez a hazudozás nem mehet tovább! Miért várja meg, hogy Olga észrevegyen valamit? Van-e joga ahhoz, hogy Esztert esetleg szakadékba rántsa? Róbert előtt hihetetlennek tűnt fel, pedig igaz volt, hogy valamikor órák hosszat beszélgetett Eszterrel, itt náluk, vagy másoknál; Eszteréknél ritkábban, mert kicsi a lakásuk. (József mániákusan félt attól, hogy egy jobb lakásból kidobhatnák őket). – Róbert – mondta este Olga -, valami kellemetlenséged van a szekuval? Olyan levert vagy az utóbbi időben… – De Róbert valósággal rárivallt: – Ugyan, mit beszélsz? Talán eltitkolnám előtted? – Volt idő, amikor megtetted – felelte Olga. – Az régen történt, kímélni akartalak… Most már nem félek, elviheti az ördög az egész szekut!… – Akkor pihenned kellene… Pont most jutott eszedbe a könyved? – Róbert csak lógatta a fejét. – Talán igazad van… – mondta halkan -, meglátom… – Szótlanul ettek.
Kilencvenöt
Kínjában Róbert már arra is gondolt, hogy elmegy valamelyik ügyvédismerőséhez, és bizalmasan tanácsot kér tőle… Például Bató Ádámhoz… De csaknem hangosan felnevetett az utcán (vásárolni volt), mert eszébe jutott, hogy Ádám felesége közismerten együtt él egy nála jóval fiatalabb orvossal… Ráadásul ez is nős… Ki tudja, hogyan csinálják? Vagy belenyugodtak a helyzetbe, és mindent az időre bíztak? Nem is rossz megoldás, nem fáj a fejük… „Lassan megkopik az erkölcsi érzékem!”. A vacsoránál Olga egy viccet mesélt. – Horváthné meggyónja, hogy van egy szeretője… Kicsoda? – kérdi mohón a pap. – Hát… a helyőrség tisztikara… – és Olga szívből nevetett. Róbert kínosan vigyorgott (de persze régóta ismerte a poént). „Úgy látszik ezek a nők képesek lennének ilyesmire”, gondolta dühösen.
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész 2. rész 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész,
Pusztai Péter rajza