Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (20)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Vonatok balladája. Magyar költők vallomásai a vasútról
(Kiadó: Magyar Államvasutak RT. Budapest, 1996. Gyűjtötte, válogatta, szerkesztette Bényei József, felelős kiadó: Domokos Lajos)
1825-ben Stephenson gőzmozdonyaival Angliában indult el a vasúti tömegközlekedés, tíz évre rá már Brüsszel és Mechelen között is ott pöfögött a gőzös, 1846-ban pedig Pest és Vác között ujjongtak a vonatnak, amelyet Petőfi is kitörő lelkesedéssel fogadott: „ Száz vasutat, ezeret!/ Csináljatok, csináljatok! /Hadd fussák be a világot, /Mint a testet az erek.” Utána Európa keleti felén az addig nagyjából tíz éves lemaradás ollója ugyancsak szétnyílt, hiszen 1981-ben Franciaországban már 200 km/h sebességgel száguldozott a TGV, manapság pedig óránként 320 kilométerrel köti össze a francia városokat, miközben mifelénk a vasút fölött megállt az idő. Büszkék lehetünk viszont arra, hogy talán magyar költők írtak a legtöbbet a vasútról, legalábbis úgy találta Bényei József (1934 – 2017) debreceni újságíró, író, költő, színházigazgató, aki harminc esztendőn keresztül többszáz verset gyűjtött össze a vasútról és ezekből százhúszat kötetbe is szerkesztett. A könyvet a Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda vasút létrejöttének centenáriumán, 1997-ben kaptam Tóth Jánostól, a Budapesti Magyar-Román Baráti Társaság elnökétől, aki több szállal is kötődött a vasúthoz. Most, újra kézbe véve, átlapoztam és kikerestem az erdélyi költőket. Vannak vagy tucatnyian és érdekes, hogy kortársaim, az útvonalon maradva, Sepsiszentgyörgytől Csíkszeredáig, a legtöbb hasonló verset az ingázó férfiakról írták. Magyari Lajos (1942-2015): „Vonatok hajnali füttyögése / szigorú ostorcserdítés a tájon / zsíros kártyák közt dideregjen, / kofferen, lépcsőn szenderegjen / a havi fix s a hajnali álom.” Ferencz S. István (1945): „Egyforma, szürke férfiak, /hónuk alatt álmosan szorongatják a kopott aktatáskát /s úgy érzik minden hajnalban, / hogy az asszony soha nem volt ilyen meleg, / s a fapad soha nem volt ilyen kemény…” De bármennyire is lassan cammogtak a vonatok, úgy tűnik, hogy végleg magukkal vitték nem csupán a budapesti, hanem más magyarországi városokbeli magyar–román baráti társaságokat is, legalábbis én nem sokat hallottam róluk. Mint ahogyan a román nyelvű hasonmásaikról sem.
Lászlóffy Csaba: A mozdonyvezető álma
Szabadon szárnyalt a vonat
üresek voltak a folyosók a fülkék
sehol sem himbálózott bár egy
ottfelejtett bőrönd a csomagtartón
nem volt több leszálló
nem volt több állomás
csupán kanyarok
csupán egyenes út
és a sebesség
annyi idő és távolság után
ki tudta volna megmondani már
hogy gőz vagy diesel-mozdony
repíti a végtelen vagonsort
a mozdonyvezetőnek mindenesetre
több fantáziája volt mint az utasoknak
tiltott határokat és évtizedeket
hagyott maga mögött
álmában.
Dsida Jenő: Vonaton éjjel
Hallgatag éj van, s utazom,
köröttem asszony, férfi, leány, –
Élet-vonatom ritmusa gördül,
kemény kereken zokogón zördül,
és lázas-szemű, idegen arcom
halovány,
halovány,
halovány.
Hallgatag éj van, s utazom,
s szürke hegyekből koszorú
nyúlik a felhős, árnyas egekbe
komoran, búsan ránk- fenyegetve,
s odakünt minden elmaradó fa
szomorú,
szomorú,
szomorú.
Hallgatag éj van s utazom –
Ki tudja: meddig megyek én?
Hinti az ég a hímes ezüstöt,
vonatunk hányja, ontja a füstöt,
és megy a gőzös, rohan a gőzös
feketén,
feketén,
feketén.
Hervay Gizella
A TEHERVONAT
elfárad
az éjszakában
mire az állomásra ér
feltörik
a vagonokat
de csak a hajnal
zuhan ki a peronra
holtan
Ladányi Mihály: Sínek
A töltésen, amely a híd felé fut,
két sín hever.
Régóta vannak így, felettük zengő évek
vonatai robogtak el.
Két vas-vonal a vén táj tenyerében.
Csak fekszenek
a töltésen, amely a híd felé fut.
Halottak – vélheted.
Élnek pedig, s oly régen álmodoznak,
hogy összeér
iker-testük, s lobogva zendül össze
bennük a vér.
Talán már sejtik, hogy soha, soha…
Hogy közel és
örökre így elérhetetlenül
zúg testűkben a közös szenvedés.
Csak álmukban, ha vörös holdként felgyúl
a szemafor,
csak álmukban ölelkeznek vadul,
s elfojtott vágyak rozsdái peregnek
szívük alól.
Sárközi György: Az útitársak
Röpköd a függöny az ablak előtt, csillagok röpködnek az égen, –
Vagy csak a mozdony szikrái hullnak haldokló fénnyel a sötétben?
Hat innen-onnan összekerült utas ül a keskeny szakaszban,
A hálóban poggyászok mocorognak, neszeznek szakadatlan.
Hat utas ül sápadtan a sápadt világnál, mit arcukba csorgat a lámpa:
Egy ifjú, egy vén, tisztes házasok, magam s egy süldő leányka.
A házaspár kinyitja kis kofferét, rágcsálják a csirkeszárnyat,
Pogácsát kínálnak s megindul a szó: honnan? hová? kit merre várnak?
Mért futunk meg hálónkból, mint a pók, ki nyálát elhúzza messze,
Rabságunk ezüstös szálait magunk is megeresztve?
Mért szállunk világgá, mint a fehér kérész a nyári szélben,
Hogy leperegjünk csakhamar, ájultan és idétlen?
Honnan? hová? S az ifjú, kinek bús sörénye lobog ziláltan,
Szól: „Mióta meghalt menyasszonyom, árnyékát űzöm a világban.”
S a házaspár dérütött homloka elborul: „Szörnyű sebbel
Fekszik fiunk… meglőtte magát… hozzá megyünk, de megéri-e a reggelt?”
A kislány torkát elfojtja a könny: „Szüleim itt hagytak árván…”
S ártatlan szeme megnedvesedik, mint párnák közt úszó szivárvány.
A vénember csöndesen motyog: „Kevés napom van hátra; Elmegyek
meghalni, mint a szarvas, ahol senki sem látja…”
Mind rámnéz… De nekem nincs szavam… Mennyi halál! S én még nem is éltem…
Honnan? hová? A mozdony szikrái haldokló fénnyel hullnak a sötétben.
Tompa László: Kis állomáson
Kis állomáson, nyughatatlanul,
Járkálok föl-le, váró, szótlan úr.
Meg sem lát senki. S miért is? Hiszen
Cókmókom sem sok, s csöndesen viszem.
Késtem itt-ott, vonatom elfutott – –
Most lássam aztán, tovább hogy jutok?
Itt mind szürkébb az álmos, őszi táj…
Egy felhő fázós csüggedést szitál.
Ha előbb jövök, s másképen -: lehet,
Más hangulat, más kép vár engemet.
Víg zsivaj, nyüzsgés, lombos nyári fák – –
S lánykák kezében nekem szánt virág.
Ha előbb jövök… Ej, de már ezen
Merő bolondság most merengenem.
Vagy azon, hogy egy gőzös valahol,
Pár boldoggal, már cél felé lohol.
Míg itt fagyasztva vág a Nemere – –
S nem tudom, meddig nő még ereje?…
Én itt árván csak várom sorsomat –
S tán többet értem nem is jő vonat.
S más sem – csak éj és nagy hallgatás alant.
De, klingi-klang, ím, kong a jelharang.
Megszorongat: jaj, rossz vagy jó jel ez?
S vajon ki, honnan, kinek, mit jelez?
Pusztai Péter rajza