És láttam csirkecombot, és láttam, hogy nem kell a nőnek. Fintorgott s forgolódott, mint kinek hirtelen farka és patái nőnek. – Kurázsi, hölgyem, mükéne önnek? – kérdé az eladó szolgálatkészen, és ott volt mögötte húsból, zsírból, bőrből, belsőségekből, csontból és mindezek változatos méretű, állagú, színű és szagú készítményeiből a hely kelléktára: a hátország. – Párizsi, […]

(Értelmező kézi szótáramból) Fel kell ismerni mindennek az idejét. Nem a szokások, a hagyományok szerint. Az elrendelt időt Isten bocsátja rendelkezésünkre. Hogy ilyen nyakatekerten fejezzem ki magam. Itt az idő, szoktuk mondani. Most.

Magam sem tudom, hogy lettem zarándok, de egyszer csak ott voltam. Lehet, hogy pápalátni mentem, mert II. János Pál hazalátogatott Lengyelországba. Árpád-házi Kingát avatták szentté, erre fel hirdették meg a processziót 1999 nyarán. No és ott voltak Patrubányék, a Magyarok Világszövetsége. Ószandecen állítottak kaput székely faragók, állítólag a legnagyobbat a műfajban. Úgyhogy bár utólag el […]

Néhány héttel századik születésnapja előtt távozott az élők sorából Gábor Zsazsa (1917–2016) magyar születésű amerikai filmsztár. A Golden Globe-díjas színésznő Gábor Sári néven, Budapesten indult neki eseménydús életének, s 1936-ban már Miss Hungaryként kezdhette építeni nem mindennapi karrierjét.

Két le­gen­da is őrzi az 1083-ban László király kérésére szentté ava­tott Gellért vértanúpüspök emlékét. Egyik a 11–12. századból való, a másik a 14.-ből, és mind­kettő megörökíti a ve­len­cei származású püspök életének egy epizódját, magában fog­lal egy olyan részt, amely egy különle­ges élményét adja elő, azt, amely a ko­ra­be­li ma­gya­rok élő szóbeli költészetére vet fényt.

Elemzéskísérlet a tüntetések és a romániai magyarság közötti összefüggésekről Az alábbiakban azt próbálom elemezni, miért verte ki a biztosítékot sok romániai magyar fejben a tüntetéssorozat, miért olvashattunk sok olyan hozzászólást, mely a tüntetést a SRI akciójának tartotta, a tüntetőket pedig félrevezetett embereknek, sok olyant, mely a romániai magyarok érdekeit féltette a tiltakozásoktól. Azt is megpróbálom […]

Megírtam már, hogy Bukarestben többek közt buszozni szeretek a legkevésbé. Hogy miért? – megírtam azt is: mert emészti az időmet, és mert rosszak az utazás körülményei. Nem írtam meg, hogy mit szeretek mégis a buszozásban, mitől elviselhető mégis. Nos, természetesen a nőket, a nőktől.

Mottó: És tűnnek társak, tavaszok, telek S tünődve sír szívem: emlékszel-e, Hogy Anna is volt és játszott veled? Hogy Anna is volt s játszottál vele? Emlékszel-e, hogy Anna szőke volt, Emlékszel-e, hogy Anna teste rózsa, Emlékszel-e, hogy mint szerette volt, Ha sírtál és ha verset írtál róla? (Juhász Gyula: Elégia) Babits Mihály sorai szállóigévé váltak […]

Aki nem tudná, ugyanazt jelenti németül, mint japán nyelven a kagemusa. Megyek az utcán, s ismerősként köszöntenek ismeretlenek. Nyilván összetévesztenek valakivel, akire nagyon hasonlítok, más magyarázat nincs. Szegeden nyaranta egy-egy csonka hetet töltök, a Victor Hugo utcában szinte naponta rámköszönnek; néha középkorú nők szemén látom, várják (várták volna), hogy előre köszönjek nekik, ahogy az illenék.

És miért volt érdekes ez az egész? A fürdőszobában álldogált, kinn, a társalgóban a felesége társalgott egy barátnőjével. Jó negyedóra múlva kihallgatózott, megdöbbent, mert egyetlen vak hangot se értett a két nő beszédéből, s ráadásul az egyik a felesége volt! Ami pedig további gyanúra, sőt, gyanúkra adott okot: az egyik nő gyakori aj, aj, aj, […]

Itt van az igazi ősz, hull az égből az olvadékony hó – a járókelőket újra lefröcskölik vízzel-sárral az autók. Flaubert mondta (vagy legfeljebb Maupassant), hogy addig kell nézni egy fát, amíg az ember (az író) meg nem látja rajta azt, amit őelőtte senki nem vett észre. Ilyen szempontból jól állok: annyit spriccoltak le járdai mivoltomban […]

Valami jót is mondjak: egészen szépen helyrehozták a fővárosi Északi pályaudvart. Sokkal elviselhetőbb, mint azelőtt, s mintha szipózó kisfiúk se lennének már olyan sokan. (Kisfiú a.m. koszos zaj – Internet-graffiti.) Persze Nyugatról ide érkezni így sem valami nagy öröm, de nem erről akarok most szenvelegni.

Hogy mily önáltató tud lenni az ember, azt mutatja az is, ahogy én könyveket veszek. Nyelvkönyveket (szuahélit meg portugált), hasznos könyveket házi praktikákkal (gyógynövényekről és mázolásról) és egyebeket – s aztán rájövök, hogy sosem lesz időm nemhogy megtanulni, de akár elolvasni őket. Különösen az angol nyelvkönyveket szeretem halmozni. Mintha a puszta meglétük a polcon fokozná […]

Szeretem ezt a cécót a „doszárok” körül. Hogy lehessen/ne lehesen belenézni az embernek a saját/a másik iratcsomójába, amit annak idején a Securitate állított össze. Azért szeretem, mert sokakat intenzív gondolkodásra serkent. Máris olvastam egy bölcs cikket arról, hogy azért a besúgók nem voltak egyformák. Hát még a nem-besúgók milyen sokfélék, tenném hozzá. (A besúgottak maguk […]

Miért van az, hogy nekem a vajaskenyerem mindig az élére esik? Angyalom azt mondja, mert túl vastagra vágom a szeletet. („Mint egy kaszás”. Hm.) Néha tényleg úgy érzem, vajaskenyér-élen táncolok. Volt egy nagybátyám, aki a családi legendárium szerint gyermekkorában grófinas akart lenni, mert azt hitte, ahogy a pékinasból pék, a suszterinasból suszter, a lakatosinasból lakatos, […]

Mottó: Az idén lesz 50 éve annak, hogy megjelent a Vitorla-ének című versantológia, benne 28 fiatal romániai magyar költővel. Antológiák addig is jelentek meg, s ezután is fognak még megjelenni, de mindegyiknek megvoltak s meglesznek a maguk tanulságai. Úgy kerültem ebbe a fél évszázados – antológiába, mint légy a tejbe (esetleg: borospohárba?). Az antológia gyakorlatilag […]

A buszban azon a verőfényes reggelen a sofőr mellett ültem, továbbá középen, az ajtóval szemben, leghátul pedig a rúdba kapaszkodva álltam. E három helyről, valamint fentről egy negyedikről – amit nem tudok meghatározni, mert egyszerre volt benn és kinn – mindent jól láttam.

Lucian Boia könyvében olvasom, hogy a román gondolkodásmódban a folyók szétválasztanak, a hegyek pedig egyesítenek (népeket, tartományokat), míg a nyugati felfogásban ez pont fordítva van. „A Dnyesztertől a Tiszáig/ Minden román könnyben ázik” – fordítom le Eminescu versét (ha már más is lefordította így, bocsánat), s eszembe jut egy gyermekkori esetem.

A pesti Duna-korzón álló Shakespeare-szobor alkotója, Mészáros Andor (1900–72) szobrászművész és építész voltaképpen nem ide szánta ezt a térplasztikáját. Fogadott hazája, Ausztrália egyik városa, Ballarat közösségi háza előtt áll 1960 óta a szobor eredetije, ott emlékezteti az arra járókat a drámairodalom nagy alakjára.

A Traian piac nem valami bőséges. Az árusok túlságosan közel vannak egymáshoz, hogy valamelyikük is megengedhetné a „szövetkezettel” szemben, hogy portékáját a többieknél olcsóbban adja. Zsarvak állandóan köröznek, de – úgy sejtem – inkább csak a maguk kis hasznát keresik. Persze azért néha unottan meg-megbüntetnek egy-egy falusi szegény embert, aki a görögdinnyét egyenesen Daciája csomagtartójából […]

A Pinkerton család immár két nemzedék óta él egy történetből. Pontosabban egy tragédiából, legpontosabban pedig a falu tragédiájából. 1943. január 12-én nem sokkal éjfél után mintha egy porcolányboltba (a helyi dialektus szerint) tört volna be egy bivalycsorda..Vagy mintha mintegy jeladásra egyszerre beparittyázták volna a Teleki-kastély minden ablakát, egyesek szerint háromszázhatvanötöt, Vásárhely mellett, Gernyeszegen.

Mintegy, hogy mely városban fagyunk, de mondjuk régis Bukareszliben. Önnek ellenére, hogy témánk a körbiztosság, ez nem egy bűzügyi történet, ez a valós ág. Begyek az utcán léfele a gyári szörkületben. Ellőttem lékdel egy kislágy. Szimte gyermek rég, alszorul a forkom, ha arra ondolok, hogy az éji sörétben szerénykémet megerőszagolhatják a fülvárosi bazemberek.

Csaknem egy éve nem írtam az újságárusnőmről. Sok minden történt azóta. Választások, miegymás. A fia, sajnos, még mindig betegeskedik, kalciumhiány miatt volt egy tetániás rohama, nemrég pedig – a matematika vizsgája előtt – a huzattól középfülgyulladást kapott. Mivel két-három éve vele találkozom a legrendszeresebben, gyakran elgondolkozom, hogy ez a magam korú nő milyen nagy mindennapos […]

Említettem már Ted Anton amerikai újságíró könyvét Culianu professzor haláláról. Ioan Petru Culianu, aki tanárként mesterének, Mircea Eliadénak a katedráját örökölte a Chicagói Egyetemen, negyven éves korában 1990 májusában – máig felderítetlen módon – gyilkosság áldozata lett, fejbelőtték a budin.

Be kell látnom, sőt bele kell nyugodnom, hogy az életben vannak eleve elrendelések, olyan dolgok, amiken a szabad akarat nem tud változtatni. Egyre inkább ilyenné válik az, hogy nem tudok híg tojást enni. Nem mintha nem lehetne tojást kapni (volt ilyen idő), vagy mintha nem szeretném (kedvenc fogásim egyike).