Valami jót is mondjak: egészen szépen helyrehozták a fővárosi Északi pályaudvart. Sokkal elviselhetőbb, mint azelőtt, s mintha szipózó kisfiúk se lennének már olyan sokan. (Kisfiú a.m. koszos zaj – Internet-graffiti.) Persze Nyugatról ide érkezni így sem valami nagy öröm, de nem erről akarok most szenvelegni. Hanem arról, hogy a taxisok – ha tehetik – mennyire megvágják az embert. Le sem szálltam még a vonatról, s megrohantak. Azt mondja, olcsó. Kérdem, mennyi. Kérdi, hova. Mondom, a Tűzoltó-toronyig. Azt mondja, negyvenöt. Mondom, francot. Erre ő, hogy negyven. Húszért jöttem legutóbb, mondok. És akkor valami nagyon meglepővel áll elő, mint abban a hülye viccben a páciens, aki azt mondja a doktornak, hogy jönni tud, menni nem tud: azt mondja, és meg is esküszik rá (felszólítva, hogy köpjek a szemébe), hogy az állomásra Bukarest bármely pontjából olcsóbb a taxi, mint az állomásról oda. Miért? – kérdem. Nem tudja, de így van.
Vegyük hát balkánira! Beülök, s amikor megérkezünk, azt mondom Zénonnal: „Én tulajdonképpen semmivel sem tartozom, mert a kocsi meg sem mozdult. Belátható ugyanis: ahhoz, hogy az egész utat megtegye, előbb a felét kellett volna megtennie, ahhoz pedig először annak felét… s így tovább. Mozgás nincs is!” – kiáltom végül keserű lelkesedéssel. „És ha beverem a fejedet, he? És ha kilöklek, és elhajtok a csomagjaiddal, he?”
Megúsztam harmincötezerrel. (1997. október 7. / A Hét)