Volt egy­szer egy horgász. Nap­hosszat a tó partján ült, fi­gyel­te a da­mil végén az úszót. Elége­dett volt, ha ho­rog­ra akad­tak a ha­lak. Bosszan­ko­dott, ha el­lenőrök za­varták meg. Már egészen a ha­lastóhoz tar­to­zott, olyan volt, mint egy kellék.

Volt egy­szer va­la­ki. Sze­re­tett vol­na üres négy­ze­tek­be beírni va­la­mit. Nem orosz folyót, nem af­ri­kai hegységet, nem ázsi­ai országot, nem ide­gen férfi­ne­vet, nem személyes névmást, nem szol­mizációs han­got, nem po­zitív töltésű részecskét, nem népies lyu­kat, nem Bal­zac apóját, nem Cse­hov bácsiját, nem Kip­ling medvéjét, nem török autók jelét, nem Tu­pol­jev gépét, nem baszk ter­ror­szer­ve­ze­tet, nem páros […]

Még kamaszkoromban elhatároztam, hogy ha majd külön szobám lesz, képeket nem teszek a falra. Ezt a fogadalmamat máig betartottam: a tágasság látszatát keltő(,) üres falfelületek közt élek és nem hiányzik semmi számomra a falról. Gyermekként szépen festettem és elgondoltam, hogy saját képeimmel díszítem fel majd a szobámat, de tárgyilagosan kellett leszögeznem, hogy mások festményei sokkal […]

Hiányolják a humort újabb írásaimból. Könnyű volt szellemeskedni, amikor hazajöttem egy-egy társaságból és megírtam mindent, amit elmulasztottam elmondani. Ez a lépcsőházi zsenialitás íratta velem egy-két soros ívfényeimet. Ma mi történik velem?

A szoba tele súlyosabbnál súlyosabb betegekkel. Novellát akartam írni, már minden „készen volt” bennem: a szándék, az akarat, a lényeg, de bennem rekedt a saját mondanivalóm, mert kinyílt az ajtó, és megjelent egy nő egy fiatal lánnyal, és ebben a percben úgy eltörpült a saját mondanivalóm bennem, mint amilyen határtalan Szenvedés áradt ezekről az arcokról, […]

Kőműves Péter és Kovács Pál, kisgyerek koruk óta a lakónegyed rémei voltak. Nem telt el úgy nap, hogy valamilyen tettük ne legyen a terítéken; a nagy kuka felét kirámolták két olajos üvegért, amit kimostak és eladtak, pálcikás fagyit vettek belőle, a hatodik emeleten lakók macskájának a farkára üres konzerves dobozt kötöttek, a felvonó fekete gombjait […]

Beköltözhetnél hozzám. (Leg­alább egy délutánra.) Hi­szen ez a lakásom. Ez itt a kam­ra: a pol­co­kon málna– és ba­rack­lekvár, néhány üveg ta­va­lyi szil­va­kompót, a vászonzsákban teafű, egy tálon friss zöldség, de a do­boz­ban nincs krump­li, a bor már el­fo­gyott. A konyhában őszi il­la­tok emléke.

Amikor először találkoztunk gyönyörű volt. Fakó, sima bőre, mint a lágy bársony, sötét fürtjei kontyban elrendezve, barna szemeiben vad láng égett, a remény… Vagy inkább a hit tüzes béklyója. De egy év alatt rengeteget öregedett. Arcán mintha egyre mélyebb barázdákat húzott volna minden fegyverdörrenés, száguldó golyó, halálsikoly, a féltés és a félelem egyvelege… S harminchatodik […]

Kemény kötésű vagyok, s ha fel is akasztanak, tűröm, sokáig. Egy kicsi kuckóban élünk, több társammal együtt. Megértjük egymást. Senki nem zavar senkit, nem is fészkelődünk. Csendben ülök a helyemen, s várom, hogy melózni menjek. A melóban akad társam néha, ez a melótól függ. Amikor kapok egy társat, előbb csak összemelegedünk, majd összeforrunk.

Cselédszoba. Patentzár. Almárium. Herendi. Stafírung. Partedli. Drogéria. Kulcsszappan. Gyarmatáru. Frankkávé. Cipőkanál. Rokolya. Csütörtöki kimenő. Promenád. Cipőpucoló. Olyan lány. Gyufát ivott. Bakacsin. Grund. Gavallér. Gigerli. Szédelgő. Hozomány. Zsirárdi. Karkötő óra.

Sándor József a Benedek nevet nem viselte, se hideget se meleget nem hozott, de nem is vitt. A kedvét az vitte mindig el, hogy álmait nem tudta beteljesíteni. A kisebb tervei néha még be-beugrottak. A nagyok soha. Eleddig.

Költő – disznózsírból Mégis csak érdemes járkálni ezen a földön, mert lépten-nyomon olyasmit látni, amire képzeletünk aligha gondol. Esténként az utam egy hentesüzlet előtt visz el, melyben az emberek forró kolbászokat gyömöszölnek szájukba, sódart, disznósajtot falatoznak, a kampókról tokaszalonnák lógnak, virstlik koszorúja, májas- és véreshurkák füzére, pazar változatosságban.

Az igazmondás kényes természete nem kedvez az igazmondó egészségének, mert amióta világ a világ, sötét tömlöcökbe lökték a vakmerőt, lefejezték, felakasztották, büszke, szép mosolyú szájából egyenként vagy egyszerre verték ki a fogakat.

Hivatalos János Hadd rajzolom meg itt arcképét, porral, hamuval, pókhálóval, csupa-csupa szürkével. Ismertem gyermekkorától fogva haláláig. Természetesen nem így hívták. Én adományoztam neki ezt a nevet. Díjtalanul, mert világéletében ő volt a személytelenség, az ügybuzgalom, a fegyelem, a fölötteseinek kijáró hódolat, a «miszerint» egy mellékmondat élén, a savanyú, egérrágta ügyirat, melyet elmosódott tintával írtak s […]

Aki valamit talál Én magam sohasem találtam semmit. De ma egy mellékutcán láttam valakit, ki talált egy pénztárcát. Derűs, bájos, öregúr mendegélt sétabotjára támaszkodva. Alig két lépésnyire tőle, az aszfalt közepén, hevert a pénztárca, szinte odakészítve, felhíva a figyelmet; azzal a döbbentő elhagyatottsággal, mely a talált tárgyak tulajdona. A pénztárca ráordított az öregúrra: — Megállani. […]

Amikor én Te lettem… Te mondod magamnak: a nyavalya esett beléd újra?! Úgy ülsz az asztalnál, mintha karót nyeltem volna. Kanalad megáll a levegőben, már az evés is fáraszt. Lakásodban, amely most idegen, bábuként jársz-kelsz. Ha lefekszel, lábujjhegyen járnak körülöttem. Dobhártyám falán konyhai edények csörömpölnek, és ez maga a rettenet. Minden idegszálad megfeszül, míg ébrenlétemet […]

Két üzletember beszélgetett az utcasarokban. Lajosnak, az egyiknek viszonylag jól menő állatkereskedése, a másiknak Zolinak nagyon sikeres számítógép kereskedése volt. – Azért irigyellek téged! – szólt Lajos – Nincs rá okod! – Még hogy nincs? A háziállatokat alig viszik! A számítógépet a mai világban meg úgy, mint a cukrot!

Helyzetkomikumnál, forradalomnál több a hangulat; nagyobb kihívás megragadni mondjuk egy szoba lenyomatát nyirkos agykérgünkön, olvasólámpafényben, kockás pokróccal az asztalon, párás, zúzmarás ablakokkal, korcsolyázó kölykök külső zsivajával. Mindennek alapja a feltételes reflex diszkrét szinesztéziája, amelyet finom keresővel is felkutathatunk, s minél gyakrabban és minél finomabb keresővel, annál több benne a költői.

Antal egyedül ballagott, maga sem tudta, merre. Pár órája temették el édesapját, s a toron az ebéd után jött a bor, a sör. S a szomorkodást felváltotta a Zavaros a Nyárád…

Pályázat Már nem emlékszem pontosan, 1957-ben vagy 58-ban hirdetett-e pályázatot a Napsugár népi szólások és közmondások gyűjtésére. És megindult a levelek, a gyűjtések áradata. Már a könyökünkön jön ki a sok „Ki korán kel, aranyat lel”, „Az alma nem esik messze a fájától”, „Addig üsd a vasat, amíg meleg…” és nem egy hasonló, unalomig közismert […]

Tornaórán, amikor labdarúgásra kényszerítettek, az enyéim mindig félrelöktek, s az én csapatom mindig veszített. Ahogy az albínó galamb csőréből társai kiveszik a magot, úgy nem engedtek labdához jutni. Ebben az ösztönös etológiai jelenségben minden benne volt. Ahogy elanyátlanodtam a gyermeksebészeten. Ahogy éjszaka rám szakadt a végtelen.

Az elbocsátáshoz még el kell zarándokolni az új telephelyre, mely unokám lehetne, olyan új, olyan fiatalos. Elektronikus jelképek veszik körül, mint az ismeretlen adat emlékművei. Halkan szétsuhanó üvegfalak, nagy hatalmú rendészek, vendégkártya, beeresztő csillag. Kedvesen elém siet a hölgy, aki majd végleg kiiktat.

Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége… Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére […]

Levinschi Szávuly Attila: A kinyújtott tenyér vonalai Menni vagy maradni, Akácfa levelek kezedben Szeret, nem szeret Kedvesed Alapon

Levinschi Szávuly Attila: A kő Dagály volt. A part, a víz, az ég kékje egybemosódott. A homok, a kagylók, a kövek, mintha felemelkednének, ellebegnek oldalra. A rák hátrafelé, ollóit csattogtatva bemasírozott a tengerbe. Egy albatrosz kétségbeesett