A dráma első felvonása azzal kezdődött, hogy elromlott a szupermodern mosógépem, mely igen válogatós volt ugyan (külön kellett felszolgálni neki a pamut-műanyag-selyem-vékony-vastag-fehér-színes stb. szennyest) de programozás után becsületesen ledolgozta a maga 6-8 óráját. Úgymint: vizet szívott magának a vezetékből, benyelte a mosószert, forgatta, habosította, majd mosta, öblítette , csavarta és szárította a ruhát.

Mikor volt ’66-ban napfogyatkozás? Utánanézek a telefonomon. Május 20-án, pénteken. Emlékszem, néztük valami sötét, de fémesen csillogó, hajlékony alkalmatossággal az iskolaudvaron. Már nem ’65. Még nem a problémás ’67. Aztán álltam a raktárnak háttal. Jött apám jobbról, kelet felől, hosszú, homokszínű kabátban, kezében egy becsomagolt, sárga burás asztali lámpával.

A vígan kipingált cégéren ez állt: Ekabu Bekapu – Szendvicsrestaurátor. Alul, kisebb betűkkel meg ez: Szendvics Gróf egyenes ági leszármazottja. Ekabu erre a rokonságra nagyon büszke volt, az pedig egyoldalúságának számlájára írható, hogy nem érdekelte, fordítva esetleg fennállna-e.

A srapnel tőlünk nem messze csapódott be, felkavarta a havat és a kedélyeket. A következő lövésből szinte faszoltunk mi is. Jobbnak láttuk behúzódni a házak közé. Mellettünk menekültek tolongtak, hiába mondtam, hogy hó, lassabban. Néhányan – a konokabbak – még nem hagyták el házaikat. Pedig odaátról bőven szórogaták golyókkal a tetőket.

A srapnel tőlünk nem messze csapódott be, felkavarta a havat és a kedélyeket. A következő lövésből szinte faszoltunk mi is. Jobbnak láttuk behúzódni a házak közé. Mellettünk menekültek tolongtak, hiába mondtam, hogy hó, lassabban. Néhányan – a konokabbak – még nem hagyták el házaikat. Pedig odaátról bőven szóroga-ták golyókkal a tetőket.

– Hát ha már te is újságírásra adtad a fejed, ajánlom, jól hallgasd meg a históriámat, mert egyszer még hasznodra válhat. Arra akarlak vele figyelmeztetni, hogy nem mindenki születik igazi vezetőnek. Ez a jellemvonás – mint egyébként annyi más – csírájában már születésünkkor ott lapul bennünk s néha csak a legszorongatottabb helyzetekben bukkan elő.

Módfelett szórakoztat, hogy egyesek mindent tudnak: például azt is, hogy miként vakarózik Isten, ha valamin erősen agyal. Ha mondjuk elmész a paphoz, és szőréről szálára bevallod az elmúlt éjszaka nem éppen ortodox eseményeit, az kijelenti, hogy a Mindenható azért Minden és azért Ható, mert a körmöd alá is belát, és a ki nem gondolt gondolataidat […]

Holnap elmegyek a kínai vendéglőbe és egy porció nyers hernyót rendelek magamnak. Hogy utálatos és ehetetlen? Ez majd elválik. Meg akarom kóstolni, mert túl sokáig és szinte mindenkinek elhittem, amit összehadovált, és kényelemből vagy csak naivitásból nem jártam utána az efféle kijelentéseknek.

– Kisasszony kérem, én islert és feketekávét rendeltem. – De hiszen azt is hoztam. – Valóban? Én kóstolás után sem ismertem fel ezt a kreációt, pedig ugyancsak jártas vagyok a szakmában. Ezt nevezi maga islernek? Hát kérem, ebben az elfolyó kakiszín glazúrba maguk szemmel láthatóan egy csipetnyi sűrítőanyagot vagy stabilizátort sem tettek.

Amíg élveztem a munkanélküli segélyt, egyetlen komolyabb elfoglaltságom volt: követni a hirdetéseket. Tudtam, a kilenc ingyenélő hónap hamar elröpül, s ismét ott leszek, ahonnan elindultam, egy vak bagó nélkül a zsebemben. Így aztán jónak láttam idejében munkahely után nézni.

Azon a reggelen kisbuszon utaztam Brassóból Bukarest felé, halaszthatatlan hivatalos ügy elintézése miatt. Hátam mögött feltűnően sminkelt, hetven körüli, nyúlprémes hölgy ült az ablaknál, aki már Brassóban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy patáliát rendezett a sofőrnek, amiért pár perccel lekéste az indulás előírt időpontját.

– Milyen szép napunk van, nemde, kedveském? Olyan friss és üde, mint magácska a mai reggelen. – Isten hozta, hölgyem ! Mit óhajtana? – Jaj, drágaságom, én sok mindent óhajtok, de a magam korabelinek már lassan be kell érnie a morzsákkal.

Seprem a havat a kapunk előtt. Kónyáné az ötödik szomszédból meglát s integet, aztán hogy látja, nem nagyon csípem az efféle pajtáskodást, elered lefelé az utcán, mintha sietős dolga lenne errefelé. Megáll mellettem, szemléli egy darabig a seprést, de tudom, hogy ez csak színjáték. Valójában azon töri a fejét, mivel köthetne belém.

Legnagyobbb badarság halálunk előtt búcsúlevelet írni. Mert mi van, ha nem lesz időd befejezni, vagy abban a szorongatott és lámpalázas helyzetben (egyszer hal meg az ember!) csak valami semmitmondó, muris kis esemény jut eszedbe az életedből.

Felfordul a gyomrom ezektől az álszent emberektől. Úton-útfélen olyan szavakat hangoztatnak, mint rokonszenv, egyenlőség, átérzés, empátia, állatbarát, tolerancia meg ilyesmik s akkor a lusták lustájára, a legalamuszibb puliszkaevőre azt mondják, hogy „csigalassúsággal halad”.

Ősz volt, késő ősz, a piac tele zöldséggel. Két termetes asszony árult, az egyik kérdezett, a másik figyelte a piaci eseményeket. Egy idős asszony állt meg a zöld hegyek előtt, aki közelebb volt a százhoz, mint a kilencvenhez. – Ezekre kell legjobban vigyázni, pénzük nincs, de lopni, azt tudnak – mondta a figyelő asszony.

Cilike még most, a ballagási menetben is utolsók között kullogott, mint a négy év alatt mindig. Utolsó padban ült, egymagában, mert huszonhárman voltak az osztályban, neki már nem jutott társ.A csoportképeken is mindig az utolsó sorból kandikált elő, néha csak a feje búbja, vagy a fél arca látszott ki az előtte állók mögül. De ő […]

Őszintén bevallom (bár kizárólag csak magamnak), hogy most már bánom az egészet. Konkrétan azt, hogy ezelőtt hatvanegy éve kivettem pólyás húgomat az égő ágyból. És ha már kivettem, nem hagytam ott a padlón, hogy megfulladjon a füstben. Na jó, kicsit azért még ott hagytam, mert öt évesen nem volt elég erőm a hat kilós csecsemőt […]

December elsejétől másodállást is vállalt a Lány (nevezzük csak így), hogy segítse családját, meg aztán ilyenkor, ünnepek előtt jócskán akad ok a költekezésre is. Egy engros raktárban kapott helyet, ahol (papíron) napi hat órán át szaloncukrot kellett csomagolnia.

Végig egy szöveget bütyköltünk, ha jól emlékszem: csak keltünk-feküdtünk s közben futkostunk ide-oda, erre-arra, teve-tova, egyszóval: tök prózaian éltünk.

A minap régi jóbarátom állít meg az úton: – Ugye, mi már nagyon régtől ismerjük egymást. Mindig megbízhattál bennem, őszinte igazmondó barátnőd voltam… – Nyögd már ki, miről van szó, mert nagyon sietek !

Piacra menet, alig pár lépés után, átszaladt előttem egy macska. Na, de nem akármilyen, hanem egy koromfekete, jól megtermett beste. Phű! Phű! –és két lépést hátra ! Hogy nem tudtam én öt percecskével később kilépni a kapun? Akkor nem pont most slisszolna át ez a dög !

Tisztelt asszonyom! Már most az első találkánkon kijelenthetem, hogy Ön nem tetszik nekem. Hiába, én ilyen szókimondó, karakán fazon vagyok, mindig is ilyen voltam. Minek húzni-halogatni a dolgokat, ha már most minden apellátát kizáróan egyértelmű az Önről alkotott véleményem.

Kislányka a falusi boltban. Vár a sorára elég türelmesen, vannak még páran előtte, és meghallja, hogy bizonyos nagyobb összegű vásárlás esetén a vásárló kap egy szelvényt, és ha szerencsés, nyerhet vele. Hiába figyel feszülten, nem érti pontosan, miként zajlik le ez az egész, de valami sorsolásról beszélnek, ő egyre izgatottabb lesz, mert már napok óta […]

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” (József Attila: Két hexameter) Öcsikém! Ma éjjel virrasztottam egy ismeretlen, roncs roma öregasszony miatt. Kinn voltam a folyosón, amikor megpillantottam a hordágyon a mosdatlan beteget, s elcsíptem az egyik ápoló egy mondatát: ”Nincs senkije.” Ekkor ugrott be a mottónak választott idézet. Ki tudja, […]