Idők kezdődnek Zsiléta az üzletekben kóválygott, az almákat tette a mérlegre, de egyikre sem volt elég a pénze. Vajúdi évfolyamtársai meghívták olykor ebédre, de szégyellt folyton hozzájuk menni, pedig Oana meg is mondta: Poți să vii oricînd la mami, că-i ești atît de dragă. De hát nem mehetett mindig. Ilyen idők kezdődtek. Ha Marius Grozavu […]

Ébredés Aztán egy öregasszonyhoz került egy évfolyamtársával. Ott meg az volt a baj, ami mindenütt: apu nem élt, anyu pedig nem jelent meg sehol. A banya elkezdett Ildikónak pletykálni: ez a leány biztosan kurva, hát ezt nem hívja senki, nem látogatja senki, román barátai vannak… Az apuért kapott 50 lej arra éppen jó volt, hogy […]

Döfködik a leányt Véget ért a középiskola, és elkövetkezett a nagybácsi híres kijelentése. Akkor mama sem védte meg Zsilétát, híven ahhoz a viselkedéséhez, hogy azokat nézi le, akikkel él. Zsiléta pedig, még nagyon is gyermek lévén, bosszúból nem ment egyetemre. Misi bácsi és az udvarlók döbbenten állítottak be a krámába, ahol felszolgált: jaj, neked nem […]

Ablakunkból a Kossuth utca Sokáig tudtam bámulni az ablakból, ahogy az emberek le-fel járkálnak a Kossuth utcán. Sarokházunk nagy ablakait is azért szerettem nagyon, mert két falat borítottak be, és olyan nagy látóteret biztosítottak, ha kiültél nézelődni, hogy felláttam a postáig, a Fényes sarkáig, s lefelé egész Ilyés Andorékig, szemben pedig félig-meddig az iskola. Teljesen […]

A sáncpucolás Friduska nagyanyám koránkelő volt, így szokta meg boltos korából, s utána is, mikor sütötte a szomszédoknak a kenyeret, s az iskolának a krémest. Minket nem költött fel, ha tovább aludtunk a kelleténél (vagy csak tetettük magunkat). Benézett a szobába, s látván, hogy nem mozdulunk, szépen kiment, óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, aztán […]

Kása Árpád bolondos ember volt, nemcsak szegény. Nagyon szegény volt. Állítólag ivott is. Mindig kölcsönöket vett fel. Javíthatatlan álmodozó volt. Fiatalon sokat verselt. Rajongott Shakespeare-ért. Művelt ember volt, aki nem bírta a napi stresszt s az elesettekkel mindig együtt érzett. Magányosan élt. Hatvan felé közeledett.

Mélyül az örvény A magyarok többnyire részvétlenek voltak, passzívak és követelőzők. Amikor ’88 körül egy csomó tanári család kivándorolt Magyarországra, és Zsiléta abban reménykedett, hogy változni fog az életük, mama ráripakodott anyura: Innen nem megyünk el, itt halt meg papa! Így aztán a szomszéd lépcsőházba sem költöztek, pedig az egyik házaspár felajánlotta a maga sokkal […]

Pólóban lett nagylány A temető, az egyértelmű volt: ott csak a halottak éltek, azok pedig nem árthattak. Ahogy ott festett, pólóban a kripták között, még a böhöm unokatestvére is megcsodálta, mert ő félt abban a hangulatban. De hát Zsiléta nem félt semmitől, borotvapengével vagdosta magát, és még mindig nem fájt. Ahhoz képest, amiket megélt, nem […]

Misi bácsi De semmi sem volt ahhoz a szeretethez hasonlítható, amellyel Misi bácsi körülvette Zsilétát. Kezdettől felfigyelt rá, szerette az egyéniségét is, a lassan kibontakozó világát is, megértette, hogy miért fest fekete fákat, fekete tájat, fekete eget, fekete világot, nem szörnyülködött és nem forgatta a szemét.

Hátra tett kézzel A cserkészet, az jó volt különben, Sándor bácsi még aput is helyretette, ahányszor megjelent beállítva, és megpróbált szerepelni. Egészen jó csapat alakult ki Zádonyon, abból a nemzedékből színészek, ügyvédek, írók, stand-uposok lettek. Tudták, hogy otthon majd az vár rájuk, ami mindig, mégis jól esett, hogy legalább azt a néhány órát többé-kevésbé nyugodtan […]

Leprások Még a gyermekek, azok is megvetették őket, és Zsiléta nem tudta nekik megbocsátani évtizedek múlva sem: a szégyen már túlságosan beépült a zsigereibe. Azok a lányok az osztályból, akik meghívták a gyerekzsúrba, aztán nem engedték be, csak a függönyön át vihogtak.

Napok óta esett az eső, a diffúzor többször is bemondta, hogy baj van: a folyóvizek kezdenek kilépni medrükből. A falu végétől jó kőhajításnyira levő szoba-konyhás házikóban, ahol a két öregasszony élt, nem volt rádió, csak diffúzor. Az majdnem olyan, mint a rádió, szegen lógó kis doboz a falon, két adót lehet vele fogni összesen: egy […]

Ki a neveletlen? A félelem mellett a szégyen volt a legrosszabb. A furcsa pedig az, hogy a folyton beszélő és elveket emlegető nagycsalád, anyu testvérei és a körülöttük levők ugyanúgy megvetették aput, mint a világ. Hányszor kellett belépni a sutyorgást követő hirtelen csendbe, nézni a gyors átalakulásra igyekvő és persze kudarcba fulladó gesztusokat. Addig, amíg […]

Nehogy felkeljen Milyen lett volna, ha egy fényűző helyen verik félholtra rendszeresen? Zsiléta nem tudhatta. Ők hárman egy akkora szobában laktak, hogy a holdsugárnak nem kellett körbesétálnia, elég volt, ha bepillantott. A lakásban két fürdőszoba volt, a kisebbik közel a gyerekszobához, de hát az soha nem működött, visszatartották a pisilést meg a kakálást, nehogy apu […]

Süketség és vakság És az egész rokonság összezárt, mint valami szívtelen futóhomok. „Mi is szoktunk veszekedni”, mondta évek múlva az egyik nagybátyja, és akkor Zsiléta rájött, hogy ezek szándékosan vakítják magukat.

Lurkó „Hol tartod, te kis Lurkócska?” „Ingyom-bingyom táliber, tutáliber, máliber, az ágyamban.” Mert Lurkó, Zsiléta öccse, valóban ott tartotta a konyhakést a párna alatt. A szülei megmutatták neki, milyen a világ, csak még nem mert öngyilkos lenni. Talán reménykedett. Nem tudta még, hogy a kiábrándulás fájdalmasabb lesz, mint a félelem.

Húsvét Zsiléta különös családban nőtt fel. Édesapja olykor a sötét éjszakába kergette három gyermekét, ha nem kergette, akkor is gumibottal verte őket, és gyakran riadtak édesanyjuk sírására. Zsilétát szerette, talán, mert a kislány impulzivitása és végletessége önmagára emlékeztette, de őt is verte éppen olyan rendszerességgel, mint a többieket. Ennek ellenére templomba kellett járni, húsvétkor mákos […]

Késő délután a kikötő felé eső kis, szűk utcákban kóborolt Attila. Színtelen kóborlás volt ez, sehol egy ember a nagy forróságban, a máskor hangos utcai árusoknak nyoma se volt. Az alacsony, világos épületek ablaktáblái zárva, a keskeny kapuk mögötti szűk udvarokban mintha most nem is lett volna élet. Az árnyékos oldalon is mintha kemencék lettek […]

Katinak hívták, náluk csak a keresztnevet szokás tudni. A szomszéd faluból hozta be az anyja a tanítókisasszonyékhoz. Azért éppen oda, mert az öreg nagysága nagy kertbolondja s a város végén tart házat, hogy tágas helyben ültethessen. Így a jobb, ha már egyszer ki kell adni a háztól, márpedig Kati nemcsak azért megy szolgálni, mint a […]

Bubenkó egy kiáltásra ébredt. Olyan ez a kiáltás, mint amikor valaki minden erejét összeszedve elereszti a hangját, s egyúttal kileheli páráját. Bubenkó riadtan ül fel az ágyban, aztán, mint akinek megártott a mozdulat hevessége, visszaereszkedik. Lassan, óvatosan ül fel újra, kimászik az ágyból, és lassú, imbolygó mozdulatokkal elvánszorog az ablakig.

Bodor Ádám 85. születésnapjára Valamikor a nyolcvanas években olvastam először Bodor-novellát, Galsai Pongrác kiváló Rakéta regényújságában. Mint utólag kiderült, a Megérkezés északra volt, 1985-ben, szóval jól emlékeztem. Ez a furcsán derengő memóriahomály jó köd volt. Hat évvel és egy forradalommal később, 1991-ben, amikor a Holmi szeptemberi számában napvilágot látott a Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben, a […]

Ennek az alkotóereje teljében lévő fotográfus-írónak, vagy író-fotográfusnak (ki mire esküszik éppen) mélyen erdélyi gyökerei azonnal meglátszanak prózája első sorait olvasva – a marosvásárhelyi levegő úgy árad belőlük, mint a keserű szomorúság tolongó pára-pamacsai élete nem kevés traumái miatt. Legalább is, én így olvasom az ő munkáit, s nagyon megörvendtem, amikor 11 novelláját szabadon elérhettem […]

Első nap: – Szóval, hogy milyen legyen a csempe…Szerencséjük van velem, mert én ezt az egész áruházat úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Különösképpen a csempe-részleg az én területem. Először is az a kérdésem, hová jönnek a csempék? Konyhába, vagy fürdőszobába. Mert ugye, vannak csúszós csempék és vannak érdesebb felületűek. Szóval, mindkettőbe az jön, csempe. […]

Tanítás közben is végig arra gondolt. Már meg kellett volna érkeznie. Nem, biztosan nem az elutasítás miatt késik. A bizottság előtt jól szerepelt. A hidrometallurgiáról kérdezték, hogy ismertessen olyan műveleteket, amelyekkel új anyagok állíthatók elő. Szerette ezt a témát, élvezettel beszélt róla. Kitért a fémtechnológiai termelőüzemek elfolyóoldatainak környezetbarát kezelésére is. Pedig az nem is tartozott […]

Kalamár hazafelé menet azon kapta magát, hogy végig az úton a Hajnód nevű kocsma illemhelyének falán megpillantott „disznó” versike szövegét ismételgeti: „Tra-ta-ta-ta tra-ta, Tra-ta-ta-ta tra-ta…”