A gyermeknevelés, a családi „munkamegosztás” szerint, az anyáé volt. Az ő dolga volt a családi élet belső – mondhatnánk érzelmi, szellemi – vonalának biztosítása; ő volt a lelke a családnak, aki megtanított imádkozni, aki vasárnapról–vasárnapra elvezetett az Isten házába. Az ő dolga volt, hogy a szerény jövedelmet beossza. Nem emlékszem, hogy, a napi szükség címén, […]

1 – The Szekler is talking about women I´ve told you several times how we had translated Rafi’s poetry into Swedish. I was the translator of the meaning of the text, Ove Berglund was the real translator of he poem. We worked via E-mail: I emailed him the raw translation, indicating the page numbers in […]

A nonfiction már régen nem újság, elismert szépirodalmi irányzatként sem, nálunk is támadtak jeles művelői. Félig-meddig Móricz Zsigmond is ide sorolható A boldog emberével és Csibe-novelláival. Nagy Lajos a Kiskunhalommal, az újabbak közül pedig mindenekelőtt Csalog Zsoltot említeném, aki magnófelvételeit tette írásba, és addig válogatta-vágta szerkesztette, míg egy-egy szociográfiai hitelességű, de egyúttal szépirodalmi értékű könyvnek […]

1. Életéről, munkásságáról röviden: Úgy indult, mint a Nyugat második nemzedékének egyik legtehetségesebb költője: lelkesedett Adyért, hatott rá Baudelaire, Babits és Tóth Árpád, versei gondos formaművészettel csiszolt, elegánsan dekadens, de a harcos politikai kiállástól sem idegen, művészkedően művészi írások voltak. És lett belőle a Horthy-korszak legbátrabb, legtörhetetlenebb ellenzéki publicistája, aki emelt fővel állt újra meg […]

József Attila halálának évfordulójára A legenda szerint József Attila bement a kávéházba, és odatartott Nagy Lajos elé egy teleírt lapot: a Mama utolsó sorát kereste különféle vázlatokkal, és nem találta. Nagy Lajos rábökött a „kékítőt old az ég vizében”-re, és valami olyasmit mondott, hogy „aki azt mondja, hogy nem ez az, azt le kell lőni!”

Szenved a költő a szavaktól. Ez már majdnem olyan, mint a régi jó anekdota fiatalemberének az esete, akit megkérdeznek a bálban, mért nem táncol, s válasza így szól, röviden, velősen: „Zavar a zene.”

– Hogy vagytok? Köszönöm, megvagyunk, learattuk az árpát. Ez a fajta nyárközépi tény- és állapot-behatárolás elárulja, mindmáig maradt valami a hajdani mezővárosból. Elhatároztam, utánanézek, az egyéni vagy a néplélektan melyik rétegében gyökerezik ez a különös kiszólás, ami szerint kedélyünk, sőt, egészségünk is nagyban attól függ, lábán van még a gabona vagy már zsákokban a termés.

Ha nincs első mondat, nincs második, tizedik, sokadik sem. Nem egy író vallott már arról, hogyan küszködött önmagával a vonzó és taszító fehér kéziratpapír előtt, amíg bele nem tudott fogni végtére az írásba. Jeles költők meg azt emlegették el, hogyan fogant meg a fejükben egy vagy két verssor, s hajtott ki aztán ebből a csírából […]

Camus óta a 20. század divatszavává, – fogalmává lépett elő az abszurd. Lassacskán mintha mindenki rájött volna, milyen képtelen világban élünk, s mennyi képtelenség tölt el minket magunkat is. A modern irodalom úgyszólván ebből él. Még azt is a feje tetejére fordítja, ami látszólag két lábbal áll a földön. Nemcsak érzékeli és mutatja, még vizionálja […]

A költői hazugságról már Arany János elmondta a magáét Vojtina Ars poétikájában („De költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: – szükség fillenteni” stb.), érdemes azonban a tolvaj költőkről, írókról is szót ejtenünk. Nem a tisztességtelenekről, a plagizátorokról, hanem azokról, akik – enyhébb szóhasználat szerint – csak kölcsönöznek.

Vajon lehetséges-e morális GPS-ünket leállítani, aztán újraindítani úgy, hogy eltűnjenek az ismert irányok és viszonyulások, és úgymond szűz területen induljunk el, immár lelkiismeretünk sugallata szerint? Vagy kevésbé digitális szóképpel élve: nézhetünk-e ártatlan tudatlanként az életünkre, annyi tapaszatalat, tudás, elvárás, beidegzősés láncait lerázva? Aligha… De másként talán nézhetünk… igaz, legtöbbször irtózatos ütést kapva. Vagy csak egy […]

Egyik legmegrendítőbb regényét, a Kivilágos kivirradtig-ot különös képekkel kezdi Móricz Zsigmond. Mintha egy fordított messzelátóval nézné azt a duplatetejű nagy falusi házat s a rengeteg udvart, ahol a további egész történet lejátszódik. A házat egy bolhászkodó komondorhoz hasonlítja, az embereket meg bolhákhoz.

Ma élő írót is ismerek, aki féltve óvja magát reggelente, ki ne zökkenjen abból az ébredés utáni termékeny belső nyugalomból, amely nélkül napközben nem tud dolgozni. A rádiót nem nyitja ki, újságot nem vesz kezébe, nemigen szól a feleségéhez, vagy az iskolába készülő gyerekeihez sem, s főleg nem veszekszik velük, nem kiabál rájuk, mert akkor […]

Az egyik este maszkosan, fázósan, ködben, zúzmarában összefutottam – habár ez túlzás, inkább az lenne a megfelelő szó, hogy összesétáltam – az egyik ismerősösömmel és amint szó-szót követett, persze egy kissé hangosabban és a megfelelő egészségügyi távolság betartásával, megkért, hogy mondjam el neki, mi az ami a legjobban hiányzott nekem ebben az ilyen meg amolyan […]

Tolsztojnak szemére hányta egyszer valaki: miért ölte meg Karenina Annát. – Én nem öltem meg – hangzott a válasz. – Meghalt. Hogy is van ez? Nem az író dönti el, mi történjék a hőseivel? Önkényesen semmiképp sem dönthet. Hacsak arról nem, kiket válasszon műve főbb szereplőinek, s miként zökkentsen egyet a sorsukon, hogy megindulhasson a […]

Ez itt az a hely, amit Sütő András, de főleg Székely János nagyon szeretett. Sütő villája kicsit fennebb van, Sikaszóban, Székely boronaháza fél óra járásra. Na, én akkor most engedelmükkel vizelek egyet, mondja e félig irodalmi és egészen természetes természetben alkalmi ismerősünk, aki a közeli nagyközségben lakik és itt van a nyári szállása.

Abban a nagyszerű sorozatban, amelynek Maradona a legragyogóbb neve, Zidane volt az utolsó zseni. Látni a pályán, nem a gyorsasággal győzni, hanem az intelligenciával, a páratlan labdakezeléssel, mindig érezni, ki hol van, és a lábára varázsolni a labdát, ezt ő tudta utoljára. Vagy egyáltalán ő tudhatta: Alessandro Baricco azt mondja, manapság a minden-poszton-játszás képessége a […]

Megyek valamit kifizetni, mert ugye, mindent ki kell fizetni, jól van, benyúlok a zsebembe, kiveszek egy marék gyűrött papírpénzt, ahogyan szoktam, a pénztáros asszony nagyot nyel, látom rajta, ideges, egyszer megszólal, s azt mondja, maga így tartja a pénzét a zsebében, összegyűrve, miért nem vesz egy szép tárcát magának, s tartaná abban a pénzét, kisimítva, […]

A sztori önmagában véve szinte semmi. Az viszont már túl sok is, ha a szerző pontosan tudja – esetleg tételesen meg is fogalmazza –, amit műve által ki akar fejezni. Ezt igazából csak érezni van joga, többé-kevésbé homályosan sejteni. S ebből a termékeny homályból kell előderengeniük aztán, előbb az alakoknak, a helyszíneknek, majd az írói […]

Lassan ötven éve annak, hogy egy súlyos baleset kiszólította az élők világából. Hirtelen jött, pörölycsapásként, amire felkészülni nem lehetett, csupán megbékélni vele, beletörődni a megváltoztathatatlanba. Megköszönni Istennek, hogy őt adta nekünk. Most, hogy már jó húsz évvel megtetéztem az ő életkorát, próbálom magam elé idézni alakját, személyiségét.

Az irodalmi művek szenvedélyes fogyasztói, például akik egyik regényt a másik után falják fel, szinte már észre sem veszik, hogy olvasmányaik betűkből, szavakból, mondatokból, bekezdésekből állnak. Egy-egy fejezetvég és az azt követő újabb fejezetcím még tán felocsúdtatja őket néhány pillanatra a könyv bűvöletéből, de legtöbbször már mámorodnak is vissza a képzelt hősök varázsos világába, amelyben […]

Az immár tízéves sajtószabadság a könyvkiadásnak nemcsak az ideológiai korlátait takarította el, hanem a szakmai szűrőit is jórészt eltüntette. Aki elő tudja teremteni – a maga zsebéből vagy másokéból – a nyomdai költségeket, az meg is jelenhet. Az irodalmi érték szikrája sem kell hozzá. Csak pénz, semmi más. (…)

Eljutni a másik emberig, „lélektől lélekig”, áttörni a közöny és az értetlenség válaszfalait, szigetelő rétegeit: természetes törekvése minden íróművésznek. Sőt, épp az volna természetellenes, ha netán búsan beletörődnének: a süket semmibe vész el a szavuk, üvöltsenek bár, vagy suttogjanak, zokogjanak vagy kacagjanak.

…Kell-e hiú majomnak lennie annak, aki tisztes tollforgatóként visszhangra vágyik? Aki elbúsul, sőt nekikeseredik, ha elmarad a várt siker, elismerés, díjazás, miegyéb? Vagy mégis mind hiú majmok volnánk, akik erre a mesterségre adtuk a fejünket? Nem az a bajunk, hogy önmagunk titkos imádatában mindig többet-jobbat várunk, mint amit megkaphatunk?

Igazságtalan a sors, mindig is az volt. Nem egyformán méri ki az emberfiaknak az örömöket és a kínokat. S a tollforgatókhoz sem igazságosabb. Még az istenadta talentum sem számít neki sokat, a kezdeti sikerek és sikertelenségek osztogatásában meg kiváltképpen nem. Holott még aranyat érő tehetségeket is tönkretehet, épp az indulás idején, a sorozatos elutasítás, a […]