A hadseregnek rézre, bronzra van szüksége. Ami féme csak van a közönségnek, az mind a gyűjtőhelyekre kerül, s ha kell, elnémulnak egy kis időre a harangok, hogy bömbölve, golyózáport zúdítva jöjjön meg a szavuk az ellenség előtt.

Egy pillanatig sem volt magába zárkózó, rejtőzködő típus dr. Veress Albert csíkszeredai elmegyógyász – sőt, mondhatni, ennek épp a szöges ellentéte az igaz. Barátságos, jókedélyű, vérbeli mókamester, társaságkedvelő ember, akinek nagy szíve van és minden érdekli, ami emberi.

A Petőfi Irodalmi Múzeum honlapja nyomán bemutatjuk a 2014-es év magyar vonatkozású irodalmi évfordulóinak listáját. Összeállította: Thuróczy Gergely, az Új magyar irodalmi lexikon és a Magyar életrajzi index adatbázis alapján.

[Önéletrajz] Eltelt újabb öt év… A fiamon keresztül, az ő segítségével sikerült kiadnom egy könyvet a nyelvekről, nyelvtanulásról, amihez csatoltam néhány saját versemet és versfordításomat eredetiben és magyarul. Reméltem, hogy a könyvre felfigyelnek, de…

[Önéletrajz] 1989 nyarán ismét külföldre utaztam. Ezúttal a lányommal együtt hívott meg Moszkvába egy orosz költő, Mihail Ujezdin, valamint Gorno-Altájszkba az Altáji Írószövetség főtitkára, Brontoj Begyurov neves altáji költő, később miniszter.

[Önéletrajz] Alig telt el pár nap, s pontosan 1980. október 26-án, még konzuli útlevéllel, megkaptam az első munkát. Először boldog voltam, hiszen az anyám már kezdett tiltakozni itthonlétem ellen. – Nekünk nincs pénzünk, hogy téged is eltartsunk – hajtogatta, bár apám igyekezett csitítani őt.

[Önéletrajz] 1977 körül megalakult a gdanski hajógyár Lastadia nevű klubjában a Strefy irodalmi kör, s havonta- kéthavonta „költői füzetek”-et adott ki. Egyébként havonta egyszer-kétszer összejöttünk. Voltak közöttünk már publikáló költők (pl. B. B. Hecko, J. Stachurski, A. Sawicka és én), teljesen kezdők, akik csak szárnyaikat próbálgatták (J. Niedzielin, W. Szumilas-Lawinski, A. Bigus és mások), és […]

Úti jegyzet Elhatároztam, és engedélyt kaptam rá, hogy Baziaştól a Fekete-tengerig riportsorozatban mutassam be az Al-Duna menti román településeket a stúdió járművei nélkül, operatőri segédlet nélkül, táskamagnóval a vállamon, mint „magányos farkas” azzal utazom és akkor, ahogy én jónak látom.

[Önéletrajz] A különböző budapesti külkereskedelmi vállalatoknál eltöltött évek után aránylag jól éreztem magam az iskolában, hiszen nem volt állandóan mellettem az igazgató, és nem kellett napi nyolc órát bent lennem. Külön pluszt jelentett az, hogy az iskola a lakásunktól mindössze tíz percre volt – gyalog! Maradt hát időm a szépirodalomra, a nyelvekre is.

[Önéletrajz] Pár nap múlva bemutattak Jacek Kotlica költőnek, aki azonnal megígérte, hogy segíteni fog. Alig telt el egy hét, eljött hozzánk, és elvitt Boleslaw Fac költőhöz, a gdanski kulturális-irodalmi folyóirat, a Litery főszerkesztőjéhez, a Lengyel Írószövetség helyi részlegének titkárához. A találkozást sosem felejtem el, mert igazából akkor kezdődött az én irodalmi munkásságom.

Azon töprengtem, honnan tudják olyan világosan, mit kell tenniük, mi a következő tennivaló? Én csak akkor voltam biztos a dolgomban, amikor korrektúráztam: ott volt a szöveg, és ott voltak a hibák. Imádtam a hibákat, azonnal felfedeztem őket, és kéjjel húztam ki a megfelelő korrektúra-jellel a lapszélre a javítást. Tulajdonképpen mindig korrektor szerettem volna lenni, és […]

Kolozsváron, a Rákóczi út elején három tucat lépcső vezet Kós Károly író, költő, grafikus, tervezőmérnök villájához. Diófák, orgonabokrok között diszkréten húzódik meg az épület, ahol Kós Zsófia színész-leányával, tanár-unokájával, Enikővel és annak családjával él Károly bácsi. Nagyon kedves kitüntető kötelességemnek teszek eleget, amikor a Marosvásárhelyi Rádió mikrofonja mellett átadhatom Márton László gyergyószentmiklósi mérnök – interjúláncunk […]

[Önéletrajz] Szüleim hallgatólagos beleegyezésével, ismerôseim figyelmeztetése dacára, 1970 januárjában megnősültem. A feleségem egy litvániai származású lengyel, francia-angol szakos tanárnő. Mindjárt a házasságkötésünk után szóltam erről az ismert nyomozónak, és találkozót beszéltem meg vele.

Majdnem egy esztendeig tartó otthonülés után anyámnak ismét sikerült „benyomnia” valahová: pártkörökben bennfentes barátnője segítségével elhatározták, hogy nekem a helyi kulturális életben van a helyem, s mivel magyar nyelvű újság indult a városban és megyében, világos, hogy ott kell lennem nekem is.

(A 142. állomás) Rostás Zoltán marosvásárhelyi tanár arra kérte a Megy a magnó vándorútra című sorozatunk riporterét, hogy keresse fel Bözödi György írót, és kívánjon neki jó egészséget. Gyurka bácsi pizsamában fogad és köszöni a jókívánságot.

1975 márciusában az egyik műsorpályázatra gondoltam egy merészet, és bejelentettem, hogy új rovatot szeretnék indítani a Marosvásárhelyi Rádióban, mégpedig egy Stafétamikrofont, olyan formában, hogy híres embereket szólaltatok meg tízperces időkeretben, a felvételeket egyenesen az Aranyszalagtárnak gyártanám.

A második őszön B. megnősült. Ha jól emlékszem, sokáig nem beszéltünk, de aztán egyszer találkoztunk, és elmondta, azért vette el azt a lányt, mert orvosnő, aki ápolja, ha beteg lesz. Soha nem mertem alaposan megnézni a lányt, akivel koncerteken együtt jelent meg.

Egy stúdiófelvétel anatómiája Jánossal éppen ki akartunk lépni a rádióstúdió épületéből, amikor Mezei bácsi fürgén kilépett a kapusfülkéből, s nagy izgalommal közölte: – Éppeg jó, hogy jönnek, Jánoskáim. Malamberkéből, a szülőfalumból béjütt, s magukat keresi Bíró Sándor, a legszebben éneklő vaksági nyugdíjas, az én drága katonacimbarám. Itt vár már egy félórája.

Ezt jegyeztem a naplómba ősszel: „szeptember 20. Kedvesem, milyen régóta nem szóltam hozzád. Milyen régóta nem szóltál te sem. Hogy milyen nagyon hiányzik a szavad, mutatja a lepergő napok sokasága, amikor nem írtam. Semmit. Nélküled nincs semmi, halott vagyok nélküled. Mi történt? Halott nyár van mögöttünk. Halott idő.

[Önéletrajz] A vállalatnál aránylag jól éreztem magam, mert már nem törődtem a kolléganőim megjegyzéseivel. Minden délután saját verseimet, fordításaimat tisztáztam. A hivatali munkát mindig sikerült délig elvégeznem. – Téged érdekel az irodalom? – kérdeztem egy este egy újabb ismerősömtől. – Én is írogatok – és megmutatta legújabb költeményét.

A Marosvásárhelyi Rádióstúdió 1958. február 8-án kezdte meg kísérleti adásait középhullámon, a 202 méteres hullámhosszon, hétköznapokon napi 30 perces magyar és 15 perces román nyelvű műsorral. Egy igen fontos nemzetközi esemény előzte meg a kormány döntését, ugyanis bizonyos nemzetközi fórumokon felülvizsgálták, hogy a román kormány mit tartott be az 1946-os párizsi békekonferencián előírt nemzetiségi jogok […]

Csifó János, a romániai magyar rádiózás ma már nagy öregje – így kell tisztelnünk, ha akarja, ha nem, hiszen hetvennyolc életéve egyenesen megköveteli ezt! – végre letette az asztalunkra azt a könyvet, amit csak ő tudott megírni. Ő, aki egész életét a beszélt újságírással, a rádiózással jegyezte el. Örömünk kettős: hiszen a papíralapú, CD melléklettel […]

Az egész cirkusz alatt államvizsgára kellett volna készülni, és naponta néhány órát be kellett volna járni a szerkesztőségbe is. Szerencsére úgy tudták, hogy a vizsgára készülök, de így is teljesen fölöslegesnek éreztem magam ott. Leginkább a nyomdai tevékenységet, a „tisztafej”-szolgálatot szerettem, azt legalább értettem, tudtam, mit akarnak tőlem.

[Önéletrajz] Már majdnem megfeledkeztem a rendőrségről, amikor a munkahelyemen egyszer csak kerestek telefonon. – Legyen szíves, fáradjon be a Főkapitányságra! Szeretnénk elbeszélgetni Önnel.

Nóra, szobatársnőm szabálytalan arcvonású, ideges orrcimpájú, magabiztos és jó idegrendszerű lány volt, harmadéves zeneakadémista. Élénk humorérzéke, szeretetreméltó lénye hamar megnyerte rokonszenvemet, összebarátkoztunk, cinkosokká váltunk.