[Önéletrajz] Amikor teljesen meggyőződtem arról, hogy az irodalomban semmit sem érek el, elhatároztam, hogy állandó munkába állok. A Technoimpex Idegennyelvű Levelezési Osztályára kerültem próbaidőre, egy hónapra.

Alig ébredeztünk, tértünk kissé magunkhoz a nevezetes november elseje után, az események felgyorsultak körülöttünk, de mint a szerelmes fajdkakas, semmit sem láttunk egymáson kívül. Egyikünkben sem tengett túl a politikai hajlam,

[Önéletrajz] Felbátorodva kisebb-nagyobb sikereimen, ismerőseim unszolására is bementem az Európa Könyvkiadó Szovjet Irodalom Szerkesztőségébe. G. Zs. fogadott: – Már hallottam magáról – mondta. – Talán dolgozni akar nekünk? Lektorálást tudnék adni. – Nem kell. Fordítani akarok – mondtam határozottan.

Délig azért kisebb-nagyobb szünetekkel sikerült átnéznem a tervbe vett anyagrészt. Két óra tájt lassú léptekkel indultam a menza felé. Ahogy kiléptem a temető kapuján, úgy éreztem, a város hirtelen magába szív, ismerős zajaival, jövés-menésével.

[Önéletrajz] Megint csak otthon maradtam, tanultam a nyelveket, rengeteget olvastam, fordítottam, írtam, de publikálni csak nagy ritkán sikerült valamit. Egy ilyen nyári napon futottam össze véletlenül S. Jutkával, egyik volt iskolatársammal, aki a rádiónál dolgozott.

Éjjel az ágyban sokáig nyitott szemmel bámultam az utcai lámpafény falra vetődő csíkjait. „Hiszen úgyis vége! Hogy is volt?” Nem akartam aludni. Szavakat formáltam, megpróbáltam önmagamnak elmesélni a délután történteket: és aztán kinyitotta a nagy fekete esernyőt, diadalmasan rámmosolygott, hogy lám, mégis szükség volt rá, karon fogott és szaladni kezdtünk.

[Önéletrajz] Hosszú benső vívódás után ismét bementem az Európa Kiadóba, remélve, hogy elfelejtették korábbi ügyünket, és ismét alkalmaznak. – Magára nincs szükségünk – volt a főszerkesztő véleménye. – Egyszer már elhagyott minket, most is ezt akarja tenni? Egyébként is, maga egy nyelvet sem tud igazán, azokkal a nyelvekkel nem dolgozhat, mindössze arra jók, hogy önt […]

A hűvös, fázós tavasz hirtelen váltott át a nyárelô viharos idűjárására. Már a kora reggeli órákban melegen sütött a nap, az esőtől ázott föld nagy párafelhőket eregetett a magasba. Felhők gyülekeztek nagy gyorsasággal, kékesfekete színt öltöttek és csattogva, heves villámlásokkal adták ki gyorsan elszálló haragjukat. Félórás izzó napsütés után hirtelen leperdülő záporok függönyözték el az […]

[Önéletrajz] Pár hét múlva behivatott magához az Európa Kiadó egyik szerkesztője, akinek a napokban adtam át lektori jelentésemet. – Azt látom, hogy a nyelvet tudja, de nincs elég irodalmi ismerete. Túl keveset olvasott, és ezért nem tudja kellően összehasonlítani az egyes műveket, a világirodalomban elhelyezni azokat – támadott rám.

Másnap reggel az ég borús volt; a hétfő reggel elkedvetlenített, már nyomát sem éreztem a tegnap esti kaján jókedvnek és kalandvágynak. Összeszedtem a szükséges jegyzeteket és elindultam az egyetem felé. Az úton B. Pali évfolyamtársam szegődött mellém.

[Önéletrajz] Nagyon halványan emlékszem vissza a gyermekkoromra. A háború alatt születtem, bár Budapest akkor még – a szüleim elbeszélése szerint – nem ismerte a háborút. Amikor veszélyes körzetnek nyilvánították a repülőtér környékét, be kellett költöznünk a belvárosba, egy olyan lakásba, ahonnan a nyilasok és a németek elhurcolták a zsidókat.

Magázódtunk és ez valamiképpen ünnepélyes jelleget kölcsönzött a már első perctől kezdve furcsa feszültségű beszélgetésnek. Pedig az ünnepélyesség távol állott mindhármunktól, különösen Katitól, aki idegesen izgett-mozgott a széken. A játék hamarosan kettőnk között folyt tovább, a harmadik törvényszerűen kirekesztődött belőle. A szavak izzó labdaként röppentek egyiktől a másikhoz, a feszültség valósággal fájt. Ahogy az lenni […]

Mindig csodálkoztam, honnan szedi elő anyám ezeket a kliséket, amelyeket képzelt és valódi szenvedéseinek kifejezésére használ? „Őrizkedj a barátoktól, a hízelgőktől!”, Istenem, óvj meg a baráttól, az ellenségtől megóvom magam én!” „szeretteim”, „céda”, „rongyember”, „az egy morál-insanity”, „elpusztították”, „legénnyel hentereg” stb.

Kolozsvár – Brassó. A 6-7 órás út minden kis állomását ismertem. A vonat bezötyögött a késő éjszakába, s a rosszul megvilágított állomásokon, Kőhalom után, már egyre fokozódó örömmel és várakozással figyeltem kifelé az ablakon. Tudtam, láttam, bár vaksötét volt, hogy már ismerős hegyvonulatok zárják a szemhatárt, hogy ott kuporog a város a Cenk kúpja alá […]

Szabó Zoltán nyelvész és mások – lassan megszoktak. Egyesek megelőlegezték a bizalmat. Mások felismerték, tapasztalt tanári szemük meglátta bennem, amit meg kellett látni. Ismét másoknak tetszettem. Saszet Géza, aki költő volt és bohém, két méter magas és hihetetlenül művelt, azért adott nekem átmenő jegyet logikából az első kollokviumon, mert – mint évekkel később bevallotta – […]

Minden terem padlóját vastag fekete motorolajjal kenték be, amely rondán bűzlött, és feloldotta az akkor divatos krepp-talpú cipők talpát. Egyébként nem sokan viseltek ilyen lábbelit, a kollégák nagy része szerény anyagi körülmények között végezte tanulmányait. Még mindig a lóden járta, meg a gumicsizma. Nem értettem a furcsálló pillantásokat, melyek az esernyőmre tapadtak, egy ócska, agyonjavított […]

A negyvenágyas teremben, az Ocskó Terézről elnevezett leányotthon – az egykori Mariánum – második emeletén, az ajtóhoz közel kaptam fekvőhelyet, szürke szemű brassói kolleginám mellett. Reggel hatkor csengőszóra keltünk, este 10-kor villanyoltás.

Eltelt a tél. Eljött a tavasz. Megismerkedtem egy egyetemista fiúval a gépészeti egyetemi karról. Szőke volt, de arca a fiatal Eminescura emlékeztetett. Rendkívül gátlásos volt, mert egyetlen zöld bársonykabátban járt egész éven át. Hosszú lábai voltak, sovány volt és sokat olvasott. Meghívott egy táncdélutánra az egyetemre, ahol ügyetlenül csetlett-botlott velem a parketten, valami idegesítően primitív […]

A vizsga napján tehát minden protekció nélkül ültem neki az írásbelinek. Körülöttem forrongott a felvételizők serege: előttem teljesen ismeretlen fogalmakkal dobálóztak, s a zenetermekben valóságos koncerteket rögtönöztek. Csupán egyikükre emlékszem vissza egészen világosan: olajosképű, nagy, barna szemű kövérkés fiú volt,

Honnan ivódott belém olyan mélyen, olyan kiszakíthatatlanul a romantika? Nem mint (alkotói vagy élet-) stílus, hanem mint látásmód és a vágyak irányjelzője? Nem romantikus korban nőttem fel. Lehet, hogy az olvasmányokból. Filmekből. A környezetből, amely a középkori vármaradványok díszleteit tette serdülőkorom színhelyévé.

„Nagytakarítás” és „cseléd” Elsősorban kora gyermekségemtől ingerel ez a szó, és a hangsúly, ahogy anyám kiejti. Szerintem mindkettő megalázó. Ha cseléd vagy „az asszony” jön mosni vagy takarítani, anyám már huszonnégy órával azelőtt izgalmi állapotba kerül. Kidobálja a szennyesruhát a konyha padlójára, szortírozza a különböző darabokat, és nagy, szálkás, ideges betűivel felírja egy füzetlapra: 6 […]

Azok a vasárnapi ebédek… Már délelőtt valami szorongás- félével készülök. Legjobb holmimat keresem össze, de valahogy mindig úgy érzem, ruhatáram csak elnéző szánakozást vált ki apám feleségének vizslató és szakavatott tekintetéből.

Valahol a lelkem mélyén az a lebírhatatlan meggyőződés élt, hogy én tulajdonképpen valami másra készülök, mindez, ami most zajlik körülöttem és velem, csak álca, csak megtévesztés a külvilág számára, hogy azt higgyék, velem is csak az van, mint a többiekkel.

– Gyere haza azonnal onnan, te romlott dög! – ordít az anyám. Lefekszünk a sarokdíványra, egyik végében ő alszik, a másikban én. Eloltom a villanyt, eltelik fél óra, háromnegyed óra, a szóáradat feltartózhatatlanul ömlik belőle.

De akkor még tizenöt-tizenhat éves vagyok, és a kis lakást otthonossá tette a Mutti pedantériája, tisztaságszeretete. Leválasztott lakás volt, tulajdonképpen egy szoba fele – a többit elrekvirálták, idegenek költöztek be.