Tapasztalat A völgybe bújt falu felett a levett kalappal vetett élet-tenger földre borul, testté vált ige lesz az út,

Szabó Zoltán nyelvész és mások – lassan megszoktak. Egyesek megelőlegezték a bizalmat. Mások felismerték, tapasztalt tanári szemük meglátta bennem, amit meg kellett látni. Ismét másoknak tetszettem. Saszet Géza, aki költő volt és bohém, két méter magas és hihetetlenül művelt, azért adott nekem átmenő jegyet logikából az első kollokviumon, mert – mint évekkel később bevallotta – […]

Minden terem padlóját vastag fekete motorolajjal kenték be, amely rondán bűzlött, és feloldotta az akkor divatos krepp-talpú cipők talpát. Egyébként nem sokan viseltek ilyen lábbelit, a kollégák nagy része szerény anyagi körülmények között végezte tanulmányait. Még mindig a lóden járta, meg a gumicsizma. Nem értettem a furcsálló pillantásokat, melyek az esernyőmre tapadtak, egy ócska, agyonjavított […]

A negyvenágyas teremben, az Ocskó Terézről elnevezett leányotthon – az egykori Mariánum – második emeletén, az ajtóhoz közel kaptam fekvőhelyet, szürke szemű brassói kolleginám mellett. Reggel hatkor csengőszóra keltünk, este 10-kor villanyoltás.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. kötetében, az Erdélyi Tudományos Intézet címszó alatt többek között ez olvasható: „1940 őszén alakult Kolozsvárt a humán tudományok, elsősorban a történelem és népélet tanulmányozására. Tudományos erőit államilag fizetett ún. intézeti tanárok és az egyetemről meghívott külső tanárok alkották. 1945-ben Erdélyi Tudományos Intézet, 1946- ban újra eredeti nevét veszi föl, […]

Eltelt a tél. Eljött a tavasz. Megismerkedtem egy egyetemista fiúval a gépészeti egyetemi karról. Szőke volt, de arca a fiatal Eminescura emlékeztetett. Rendkívül gátlásos volt, mert egyetlen zöld bársonykabátban járt egész éven át. Hosszú lábai voltak, sovány volt és sokat olvasott. Meghívott egy táncdélutánra az egyetemre, ahol ügyetlenül csetlett-botlott velem a parketten, valami idegesítően primitív […]

A vizsga napján tehát minden protekció nélkül ültem neki az írásbelinek. Körülöttem forrongott a felvételizők serege: előttem teljesen ismeretlen fogalmakkal dobálóztak, s a zenetermekben valóságos koncerteket rögtönöztek. Csupán egyikükre emlékszem vissza egészen világosan: olajosképű, nagy, barna szemű kövérkés fiú volt,

Versvirágvasárnap ahányszor hó hull s az idő mélyén valahol egy-egy füstös Pilvaxban himnuszok kelnek istenek arcán: annyi tavasz van

Honnan ivódott belém olyan mélyen, olyan kiszakíthatatlanul a romantika? Nem mint (alkotói vagy élet-) stílus, hanem mint látásmód és a vágyak irányjelzője? Nem romantikus korban nőttem fel. Lehet, hogy az olvasmányokból. Filmekből. A környezetből, amely a középkori vármaradványok díszleteit tette serdülőkorom színhelyévé.

A Magyar Elektronikus Könyvtár kínálatában böngésztem, amikor rátaláltam a Székelyföld tudós-romantikus leírójának egy, ifjúkorára emlékező munkájára. (Az anekdota jutott eszembe, miszerint a tudósokat fiatal életkorukban egyetlen probléma érdekli: a nő. Később ez az érdeklődés szűkül.) A kötet a következő hírlapi cikkekből, cikksorozatokból áll össze: Törökországról (Feledhetetlen jó anyám emlékének szentelve, Szabadság, Nagyvárad, 1884.), Utazás Keleten, […]

„Nagytakarítás” és „cseléd” Elsősorban kora gyermekségemtől ingerel ez a szó, és a hangsúly, ahogy anyám kiejti. Szerintem mindkettő megalázó. Ha cseléd vagy „az asszony” jön mosni vagy takarítani, anyám már huszonnégy órával azelőtt izgalmi állapotba kerül. Kidobálja a szennyesruhát a konyha padlójára, szortírozza a különböző darabokat, és nagy, szálkás, ideges betűivel felírja egy füzetlapra: 6 […]

Azok a vasárnapi ebédek… Már délelőtt valami szorongás- félével készülök. Legjobb holmimat keresem össze, de valahogy mindig úgy érzem, ruhatáram csak elnéző szánakozást vált ki apám feleségének vizslató és szakavatott tekintetéből.

Két gondolatjel között mindig épp elmenőben mindig pont érkezőben egy örökre elmaradt csendes délutánban

– Gyere haza azonnal onnan, te romlott dög! – ordít az anyám. Lefekszünk a sarokdíványra, egyik végében ő alszik, a másikban én. Eloltom a villanyt, eltelik fél óra, háromnegyed óra, a szóáradat feltartózhatatlanul ömlik belőle.

Pótcselekvés Nem sétálhatok Kréta szigetén, az Akropolisz kövére se lépek, csak magamba gázolok: a szegény ember egyetlen távlata a lélek,

Egy könnyű kaland Én mindig úgy szerettem volna élni: karddal osonni sűrű éjen át, kutatni új kalandok illatát, és mindig máshol nyugvóra térni –

Szigorú és komor évek következtek – 1950-et írtunk, de örök hálával gondolok a kedélyes zenei szakiskolára, amelynek igazgatónője egy természetrajz-tanárnő volt, s ahol semmit sem vettek túlságosan komolyan. Persze, hogy bifláztuk az orosz nyelvet, persze, hogy azt tanultuk:

Mindig szerettem volna eltűnni a tömegben – valamiképpen bizonyítani, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Ez sohasem sikerült. Másságom leplezett vagy leplezetlen ingerültséget, irigységet, dühöt ébresztett, amely ellen kedvességgel, bocsánatkérő, bűntudatos magatartással válaszoltam, igyekezve meggyőzni őket arról, hogy én tulajdonképpen semmit sem akarok, legyen minden az övék, tessék csak, parancsoljanak, én itt sem vagyok, levegô […]

Hordalék Valami furcsa hordalék, Melyet medrében hord a lét, S mind komorabb, mind ostobább Dühvel forgatva mos tovább,

A ken hosszú, sötét és elhanyagolt helyiségéből este nyolc felé távoztam, gyakran N. Péter társaságában; sovány, fekete, zöldszemű kamasz volt, zenekedvelő és könyvmoly. Társaságunkban általában az jelentette a legnagyobb elismerést, ha valakit „intelligensnek” neveztek, és Péter már rég kivívta ezt az elismerést.

A jogtanácsos hellyel kínálta Harangozó bácsit, mire az öreg félszegen leült, és tágra meredt gyermeki szemmel figyelt az ügyvédre. – Nézze, elvtárs – kezdte az ügyvéd –, tulajdonképpen minden rendben van. Az öreg hálásan bólintott.

Barátaim közül egyesek, akikkel hetente két-három estét – anyám beleegyezésével (akinek kommunista meggyőződése nem zárta ki a zsidó érzelmeket, bár nem volt cionista) – a szervezet helyiségében töltöttem, eléggé jó anyagi helyzetben lévő családok gyerekei voltak.

Az ősz – mielőtt ránk köszönne – ráérősen kicsípi magát,

Diósi Ágnes könyvéről „A cigányság társadalmi megítélése napjainkban vészjóslóbb, mint eddig bármikor” – állapítja meg Diósi Ágnes roma-szakértő, egyetemi tanár Szemtől szemben a magyarországi cigánysággal című kötetének (Pont Kiadó, Budapest, 2002) előszavában.

Serdülőkor Serdülőkorom megfoghatatlanul pergett ki ujjaim közül. Mint valami alvajáró, megbűvölten készülődtem valami nagy, csodálatos és romantikus idôre, amely majd az élet lesz. A könyvekből készen determinált sorsok sorjáztak elém, természetesnek vettem, hogy az ember sorsa összefüggő oksági folyamat, amelyben minden egyensúlyba kerül a kompenzáció törvényének értelmében.