A jódi elemi iskolában Márk Mária tanító nénink irányításával, váltott rendszerben folyt a tanítás. Sütő Gabika nagymamája sikeresen tanította a pionírindulókat (Mint a mókus fent a fán…) és „szeretett” Sztálin apánk (nem értettük miért kell két apánk legyen!) nótáját, a Hej, te bunkócska, te drágá-t. Most is vesszőnyi pontossággal fújom mindkettőt.

Az egyik hétvégén Magyarón voltunk. Nagybátyám, Varga Pista (anyai nagyapóm nevét adták neki) halála szólította haza a családot. Állítólag, házastársi csalódása miatt akasztotta fel magát. Akkor találkoztam először a halál tényével. Nem volt valami kellemes! Az udvaron, a pajta leszedett ajtajára nyújtóztatták ki a boncoláshoz. Meztelen volt. Mivel kisgyermekként csak neki engedtem meg a fürdetésemet, […]

Az 1950-es év már Ratosnyán talált bennünket, az erdészeti hivatal melletti szolgálati lakásban. Gazdálkodó szüleim vagyonát borjúnyi koca röfögte világgá óljában. Nyári napok egyikén kitettek az udvarra sütkérezni, D-vitamin halmozásra. „Hátha kiegyenesednek karikalábai” reménykedéssel. A kocát is kiengedték, túrja csak az udvart gilisztákért. Apám szolgálatban, anyám a házban végezte napi teendőit.

1948. július 19-én apai nagyanyám még elküldte édesanyámat a cseberrel az anyai nagyszüleim kertjében levő Kicsi kúthoz. Olyan 150-200 méternyire volt a háztól, de le kellett ereszkedni üres edénnyel egy 20 méteres szintkülönbségnyit, majd a teli cseberrel visszamászni ugyanannyit. Édesanyám kérte nagyanyámat, küldje inkább kisebbik fiát, Pistát, mert neki nagyon fáj a dereka, nyilall a […]

Piszkos Fred, a kapitány / Őfelségem I-ső Fülig Jimmy naplója Én egy marha vagyok saját eszüleg! Ez a gyanú kelt mint bent asz agyamban, és ahogy a kirájok írják asz időt: ambó dominó mai dátum. Mer ott volt a gyilkos velem, beszéltem vele és nem sejtém. És egész idő alatt nem sejtettem, hogy a kísértet […]

(1982) Mindenféle cédulákra jegyzett, sebtiben rögzített témákat gyűjtöttem egy fiókban egy időben. Ki nem bontott gondolatokat, elvetélt írásokat. A többség mit sem ér egy tovapöccintésnél. Néhányra most véletlenségből rátaláltam. Egy-egy kósza hátsó gondolatot talán mindegyik ébreszt.

A hosszú tél után talán első alkalommal mentek ki apámék is Velencére; a ház tárt ablakokkal szellőzködött, mi a teraszon ültünk a nap kissé még megbízhatatlan melegében. Apám kivitte a kisszékét a kertnek abba a zugába, ahová a leginkább és a széltől legvédettebben sütött a nap. Ott sóhajtozott, cigarettázott, nagyon küzdött, hogy ha már nem […]

(1980) Elalvás előtt eszembe ötlött, hogy bár tanárképző egyetemen végeztem a magyar nyelv és irodalmat, tanár igazából soha nem voltam – azt a néhány, próbatanításnyi alkalmat leszámítva, amelyre aztán a tanári módszertan (nem is rossz) vizsgajegyét egyetemi oktatóim megadták.

(1987) Mindig vágytam a kalandok után, végül – mert az elérhetőbbnek bizonyult – nagy előszeretettel írtam olyan emberek hányódásiról, akiknek volt bátorságuk kitörni hétköznapi körükből és vállalni a bizonytalan kalandokat. Istenem, hogy irigyeltem őket! Pedig tudom, hogy ha annyira akartam volna, magam is nyélbe üthettem volna egyszer egy föld körüli utazást, de mindig elvetettem az […]

Apám 1998 novemberében járt utoljára nálunk látogatóban. Annak az évnek a tavaszán végre sikerült megszabadulnunk egyetlen komoly vagyonunktól – az ingatlanunktól, és beköltöztünk albérlőként a belváros egy régi polgári lakásába.

(1972) /Naplómból, 2012. szeptember 29./ Rendezgetek a szekrényem alján. Valójában egy metszetet keresek, amit meg is találok, de ráakadok közben egy doboznyi kéziratra. És attól kezdve nincs tőlük nyugtom. Többségüket jó pár éve eltűntnek nyilvánítottam. Köztük az egyik legérdekesebb „lelet” egy 1972-es (?) notesz, a fél tenyeremben elfér, s benne távirati feljegyzéseim azévi jugoszláviai csereutazásomról. […]

Hirtelen nyugdíjba vonult apámat a megváltozott és kusza politikai viszonyok alakulása nem csupán személyes sorsa miatt foglalkoztatta – buzgó nézője lett a megszaporodó hírcsatornáknak, vitaműsoroknak, politikai elemzéseknek – és látta, hogy mindaz, amiben addig hitt, amit szolgált és amiből – nincs mit szépíteni – hasznot húzott, most összeomlott, megtagadtatott, üldöztetik, és örülhet, ha nem kívánják […]

(1965) A kolozsvári napilap belső oldalán egyik nap rövid hírt olvastam arról, hogy a Szolyva-Visó szárnyvonalon, az egyik állomás előtt leszakadt a hegy, a sziklával elegyes földtömeg pedig a pályatestre zúdult, fél napi forgalomfelfüggesztésre kényszerítve az arra felé amúgy gyér közlekedést.

(1992) 1992-ben a Romániai Magyar Szóhoz meghívó érkezett Budapestről: a nyár folyamán szívesen látják egy képviselőnket egy PAM-konferenciára. A levélből az is kiderült, mi fán terem ez a furcsa betűszó: a People’s Acadamy for Minorities – Népfőiskola a Kisebbségekért alapítvány bújt meg mögötte, amely Budapesten a kisebbségi lét ügyes-bajos dolgait, aspektusait tudatosítja időről időre az […]

(részlet egy készülő regényből) „A világot kaptam új hazámul, Szabadságom lett börtönöm.” (Kerecsendi Kiss Márton) – Hon­nan vagy? – Romániából. Erdélyből! – Az hol van? – Románia közép–nyu­ga­ti részén. – Hol ta­nultál meg ilyen szépen ma­gya­rul?! – A bölcsőben!

A karácsony, anyám halála után, amolyan könnyes-fájdalmas ünnep maradt nálunk: bár teltek az évek, s velük osztódni kezdett az a fájdalom, amit anyám halála óta magával cipelt, de megvolt a maga súlyos érzelmi hagyománya. A nap délutáni szertartásrendjének első pontjaként mindig kimentünk apámmal a temetőbe, ami nekem sosem hozott semmilyen megkönnyebbülést.

1983-ban, egy tavaszi napon apám irodájába bekopogtatott a titkárnő. „Náci beteg?”– kérdezte. Náci bácsi ugyanis nyugdíjas korában, miután komolyabb fizikai munkára, s így kertészkedésre, szőlőművelésre már nem gondolhatott, apám gimnáziumában lett pedellus. Élvezte ezt a munkát: persze szigorú nem bírt lenni, a legátlátszóbb ürügyekkel be tudták csapni a diákok, hogy kiengedje őket „egy ceruzáért” a […]

Akkoriban rövidebbnek tűnt az élet, mint az élethossziglan. A mosoly ritka a röjtökmuzsalyi szállón, mint Krisztus a biciklin. A lakók idegesek, nem tudják, hogy melyiküket hívták berendőrségi vagy bírósági meghallgatásra, idézésre és miért.

Ki-kivonatoztunk Ancsával a velencei nyaralóba apámékhoz egy-egy napra, de ritkán aludtunk ott, mert elég kockázatos volt – apám reggel szinte mindig depresszióval küzdött. Ha mégis ottmaradtunk éjszakára, s Magdinál hamarabb felébredtem, ami velem, a koránkelővel elég gyakran megesett, apám majd mindig rám telepedett az elmúlást ezredszer körbejáró bánatával, vagy valamilyen hipochondriás tévhitével.

Csuti A kis puli két-két és fél hónapos koráig máshol nevelődött. Hogy valóban volt gyerekszobája, az a nyüszítés is bizonyítja, amit akkor hallat, ha kakálnia kell. (A pisilést egyelőre helyben végzi. Ott, ahol éppen van.) Kulturáltságát, civilizáltságát édesanyátok vette észre és nagyanyó teljesítette be azzal, hogy egy hajnali öt óra körül levitte őt a ház […]

Apámék sokat utaztak – apám rávette Magdit, hogy végezze el a tanári szakot levelezőn – és kapcsolatai révén állást szerzett neki az egészségügyi szakközépiskolában, így mindkettejüknek szabad volt az egész nyár.

Akkoriban rövidebbnek tűnt az élet, mint az élethossziglan.A mosoly ritka a röjtökmuzsalyi szállón, mint Krisztus a biciklin. A lakók idegesek, nem tudják, hogy melyiküket hívták berendőrségi vagy bírósági meghallgatásra, idézésre és miért. Mindenki latolgat, agresszív, a tanúk legyilkolászásairól beszélnek, holott rettegnek, mert van köztük olyan is, akinek már a hatodik ügye van terítéken és azt […]

1970 decemberében, karácsony után Veszprémben apám és Magdi csendesen összeházasodott. Apámnak Imi volt a tanúja – fontosnak tartotta, hogy anyám rokonainak a beleegyezését is ott érezze a háta mögött. Épp hogy eltelt a gyászév, s bizonyára tartott tőle, hogy ezt a Renner-család fájlalja majd.

…Apámék lengyeltóti látogatása után egy hónappal nagyapám csendesen meghalt. Apám már nem tudott „továbbrendülni” – elszorult gyomorral, de fegyelmezetten vette tudomásul, hogy nem egészen egy év alatt elvesztette a feleségét és az édesapját is. Még időben ért le Lengyeltótiba ahhoz, hogy ott álljon apja ágya mellett, akinek arcán nyoma sem volt a félelemnek. Apám majdhogy […]

Nem tudom, tudták-e vajon a nagyszüleim, amikor visszamentek Hajmáskérre, hogy apám óvatoskodva, tétován, de elkezdett találkozgatni későbbi feleségével, Magdival. Az bizonyos – mert apám később maga mesélte el –, hogy februárban nagymamám beszélte rá búskomor, összetört vejét, hogy mozduljon ki végre, és menjen el egy érettségi találkozóra.