Önéletrajzi dokumentumregény Bolond Irén Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott. Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, […]

Önéletrajzi dokumentumregény A négy parókiának és tanítókarnak köszönhetően a faluban igen pezsgő kulturális élet folyt. Működött ott minden: népiskola, ahol az iskolából kinőtt analfabétákat tanították írni, olvasni, számolni, továbbá négyszólamú dalárda, fúvószenekar, népi táncegyüttes, színjátszó kör a vallásos tartalmú körökről nem is beszélve.

Önéletrajzi dokumentumregény Kajántó Kolozsvártól észak-északnyugatra Kalotaszeg peremén, Kajántópataka völgyében található. Területe 98 km 2 , lakossága – a polgármesteri hivatala adatai szerint – 1941-ben 2123, ebből 1541 román, 571 magyar, roma 9, német 2. A falu neve egyesek szerint a Kaján személynévből és tó szóból, mások szerint Keán bolgár fejedelem nevéből származik.

A parancsnok kelletlenül fogadta az új foglyokat. – Kár volt idáig elhozni őket, itt, ha így megy tovább, tavaszig úgyis elpusztulnak mind. – Nincsenek embereim, és nincs elég orvosság ahhoz, hogy biztosítsuk a túlélésüket. Lökjétek be őket a lágerbe, aztán éljenek ők is, ahogy tudnak. Miután elolvasta az újvidéki nagypecsétes úti parancsot, a hátoldalára ráírta […]

Önéletrajzi dokumentumregény KAJÁNTÓ /1942–1945/ Ismerkedés a világgal A napvilágot először 1942 január 14-én láttam meg egy patinás kolozsvári kórházban. Születésem körülményeire és az utána következő egy évre nem emlékszem. Nem is tudom, élt-e valaha a földön olyan ember, aki ilyen korai időszakra is emlékezne, annak ellenére, hogy a DNS-ünk minden emléket megőriz. Még azt is, […]

Csak akkor kezdődött újra, de most halkabban, a tömeg morajlása, amikor Jani lövésre kész fegyverrel a foglyok mellé állt. Ezek tanácstalanul nézték az egyik kezükben levő tele csajkát, míg a másikkal fogták a lecsúszó nadrágjukat.

A nap utolsó sugarai gyenge világosságot szolgáltattak a hadakozóknak, de az égő kukoricaszár fényénél jól láthatóan megjelent egy puskacső és rajta egy fehér zászló. A lövöldözés leállt. – Tud valaki közületek németül? – Én elég jól beszélek – jelentkezett egy hodzsáki magyar.

Az őrmester engedélyt akart kérni Péterváradról. – Sajnos, nem működik a telefon, én is tőlük akartam kérni segítséget, de nem sikerült – jelentette ki az őrnagy. – Én írott parancsot adok ki magának, az emberekért én vállalom a felelősséget. Nincs más szabad ember a környéken. – Tíz önkéntesre van szüksége az őrnagy elvtársnak, kérem, jelentkezzenek […]

Doroszlón emberi áldozatok nélkül bonyolódott le újból a hatalomváltás. Pár nap elteltével ki lettek nevezve az új hatósági közegek az I. B. Tito vezette új Jugoszlávia nevében, bár az ország területének e felén még ádáz harcok folytak, különösen a Görögországból visszavonuló német csapatokkal.

Amikor a zombori úton közeledett a magyar sereg előörse, a két bíró küldöttsége elállta az útjukat. – Maguk kicsodák, és mit akarnak? – szólt le a ló hátáról a kapitány, látva a közeledő kis embercsoportot. – Isten hozta magukat minálunk, tisztelt kapitány uram, Doroszló magyar lakossága és az itt levő Sztapár község szerb lakossága együttesen […]

Esőt szemerkélő sötét éjszaka volt már, amikor Jani és egyik társa a Mosztonga hídja körül portyázott, és hangos kiabálást hallottak a nádas túlsó feléről. (A Mosztonga széles medrű, lassan mozgó vízfelület, sűrű nádassal szegélyezve, mely a falu nyugati oldalán terül el. Egyik keskenyebb részén magas kőhídon keresztül vezet át a kocsiút.)

A szakaszvezető vezénylésével, villámgyorsan repült a puska vállra, lábhoz, rohamkészültségbe, ütemes csattanásokkal jelezve minden mozdulatot. Általános elismerés kísérte Jani mozdulatait. Egyetlen hiba vagy csúsztatás nélkül végezte el mind a tíz vezényelt gyakorlatot.

A kiskunhalasi kaszárnyában Szeptember elején herekaszálás közben jött le hozzá a postás a kert aljára, hogy átadja Janinak a katonai behívót, és aláírassa vele az átvételi nyugtát. Nem volt babonás, nem voltak előérzetei, de egyből az ötlött az eszébe, hogy talán a bátyja tényleg odaveszett a fronton, és most viszik majd őt a helyébe.

Eleget téve a hívásnak, Jani már a következô nap reggelén felült a vonatra. Késô délután érkezett meg Váradra, izgatottan várva a nem remélt találkozást. Bátyja 4 évvel volt idôsebb nála, és már 5 év eltelt, amióta nem látták egymást. Örömteli meghatódás jellemezte ezt a hihetetlennek tûnô találkozást. Imre bátyja Aradon dolgozott az „Andrényi” cégnél, és […]

Elég forgalmasnak bizonyult a csendőrség. Olyan otthonosan jöttek-mentek a csendőrök, civileket kísértek ki-be, mintha örök idők óta mindig ezt és itt csinálták volna szabályosan, minden sietség nélkül. – Jöjjön velem, Berecki őrmester úr fogja kihallgatni – szólt hozzá visszaérkezett kísérője.

Magyar hadsereg a Bácskába Pirkadatkor megmentői eltávoztak, figyelmeztetve Janit, hogy ne menjen ki még a városba, várjon legalább két órát, amíg megindul a forgalom. Virradat után átkutatta alaposan az egész börtönt, de egy kis pohár cukron és egy kevés darált kávén kívül nem talált más ennivalót.

A börtönőrök csak szerbül beszéltek. E pár nap elmúltával nagyon nyugtalan lett, mert azon kívül, hogy minden nap megkapta a csésze teáját, és kétszer egy nap a rántott levest vagy a csorbát, senki sem törődött vele. Összeszedve minden szót, amit szerbül tudott, megpróbált beszélni a börtönőrökkel, de azok nem vették figyelembe.

Doroszlón beköltözött a már nagyjából kijavított, öreg Szilágyi- házba. A még ott lévő néhány rozoga, öreg bútort is kijavította, lefestette, és vásárolt hozzájuk egy pár öreg széket és egy asztalt. – Az apatini lakásomhoz képest ez egy igazi luxus – állapította meg elégedetten, amikor az ágy elé terítette a kopott jutaszőnyeget.

Ettől kezdve a vasárnapi szabadidejét többnyire Doroszlón töltötte, ahol az ismeretségi köre hamarosan kiterjedt a szomszédokon kívül a rokonság rokonaira is. Miska, az unokaöcse, aki már besorozott katona volt, nagyon megkedvelte Jani bátyját, ennek víg és kedves társaságát, szép dalait és vadregényes katonameséit.

Karácsonyig sikerült vásárolnia egy igen jó állapotban lévő, használt télikabátot, egy kötött szvettert és egy meleg téli sapkát. A műhelyben kezdetben karkosarakon és ruhakosarakon dolgozott, de az utóbbi időben már a „művész úr” többször meghívta kisegíteni a vesszőbútor készítéséhez.

Másnap már egy századosi rangot viselő katonatiszt elé lett vezetve, aki megkezdte az alapos, minden apróságra kiterjedő kihallgatását egy civilbe öltözött román tolmács segítségével. Közel egy óra hosszat tartott a kihallgatás. Miután mind a hárman aláírták a jegyzőkönyvet, a kihallgató tiszt röviden közölte vele az eredményt: – Elég körülményes a maga helyzete, mert nincs semmiféle […]

Jani úgy intézte a búcsú időpontját, hogy akkor indult el a pichétről, amikor az őrjáratok beérkeztek, és a következők még nem indultak el, mert a mulatság miatt megkésett a vacsora. Sötét, őszi este volt már, amikor kilépett az őrs ajtaján.

A nap további részét lóháton töltötte. Ennek köszönhetően kora délután bevégezte a feladatát. Kihasználva az alkalmat, a délután folyamán átlovagolt Bánlakra a híres „Román Királyi Uradalom” meglátogatására. Nagy és szép, tiszta erdő terült el a kastély északi oldalán egészen Denta határáig.

Már gyerekkorában színész akart lenni. Nem úgy történt, majd elvitték katonának. A ”reguláris” hadseregbe, amelyik aztán háborúba keveredett a sajátjaival, vagyis a felkelőkkel – Ő Szíriában él és harcol, már ami abból ma Szíria. Ha van még olyan ország.

A „friss élelmiszerszállítmány”-ból készített tűrhető ebéd után Hermina kilátásba helyezett némi foglalatoskodást ruhái és szépsége körül, Benedek újabb levegőzés mellett dönt. – Ne menj túl messzire! – szól utána az asszony.