Lőrinczi László: “Csak a szerelem sújtson…” (23)
Százhat
– Szívem – mondta Olga, amikor kikelt az ágyból -, elmehetnél egy kis dohányért a Csekbe, kellene… – Jó, úgyis be kell iratnom a kamatokat – felelte Róbert. – Hozz vagy kétezer lejt! – kiáltotta Olga már a fürdőszobából -, elég lesz… – Róbert este átadta a pénzt Olgának (magának is megtartott valamit), és elkezdte mondani, hogy jó lenne befektetni a kis pénzüket valamibe. – De mibe? Aranyba? – kérdezte Olga. – Ugyan! – mondta dühösen Róbert. – Sittre akarsz kerülni? De például egy lakásba, a Kisjuci nevére… – De mit érünk vele? – kétségeskedett Olga. – Bármikor eladhatjuk, manapság a pénz értéke csak nő az ingatlanokban… – (A pénz Olga örökségének egy része volt, szüleinek somosdi házából). – De egy krajcár nélkül leszünk! – Nem hiszem, még maradna… – Van valami ötleted, hogy hol? – kérdezte Olga most már kissé nyugodtabban. – Majd megérdeklődöm… – És Róbert alig várta, hogy elmondja a dolgot Eszternek… A lakás bérbeadását majd húzná-halasztaná.
Százhét
Támadt még egy ötlete! Már régebbről tudta, hogy a Bronx-negyed központi, hatszögletű épületének hat bejárata van, s valamennyi egy körkörös folyosóra nyílik. (Furcsa, a moszkvai magasházakra emlékeztető, tizenöt emeletes monstrum volt, jócskán kiemelkedett a többi lakótömb közül). A folyosó két oldalán rendezkedtek el a földszinti lakások, s Róbert úgy hallotta, hogy az udvarra nézők olcsóbbak. Délután el is szaladt Bronxba, hogy körülnézzen. A folyosóról kiláthatott az udvarra. Csak néhány porolóállvány éktelenkedett erre-arra, a kövezet alig látszott ki a piszkos latyak alól. Megkereste a házkezelőséget. Egy hetyke, cigarettázó fiatalember fogadta az ajtóban. – Nem kinevezett, hanem megválasztott adminisztrátor vagyok… – felelte Róbert érdeklődő kérdésére. – Az én feladatom csak a pénzbeszedés, tessék a tröszthöz fordulni… – Már alkonyodott, az udvar még sivárabb látványt nyújtott. „Nyáron tele van gyerekkel…”, gondolta Róbert, amikor rosszkedvűen hazafelé indult.
Száznyolc
De másnap olyan lázas nyugtalanság vett erőt rajta, hogy már hivatal előtt bement a tröszthöz. Megtudta, hogy a legfelső emeleteken még kaphat valamit, ha nem kér részletfizetést. – Nem csinál rossz vásárt – mondta egy mérnök -, télen melegebb lesz ott fent, és biztosítjuk a vízellátást; lift még nincs… – Róbert lement az utcára, hogy felhívja Olgát, de képtelen volt vonalat kapni, a készüléknek valami baja volt. Mit csináljon? Olga az mondta, hogy őt a hely nem érdekli… Csak legyen meleg, mert akkor Juciék jól ki tudják adni albérletbe. Olga viselkedése nem tetszett Róbertnek, azért is akart volna beszélni vele, de nem habozott sokáig, és visszament. Boldogan jött ki, zsebében az engedéllyel, hogy megtekinthesse a – még ki nem festett – 79. számú lakást a tizenegyedik emeleten. Délután Olga azt mondta, hogy neki mindegy, menjen csak egyedül, ő megvárja a liftet, hívja be Jucit és Lacit.
Százkilenc
Megjött közben az első Utunk (minden csütörtökön jelent meg, Róbert délben vette ki a postafiókjából). Itt volna az ideje, hogy megpróbálja átadni a másik postai kulcsot Eszternek, legalább ennyi kapcsolatuk legyen. És el kell újságolnia neki a lakásügyet is, persze egyelőre minden célzás nélkül! Este felé hiába próbálkozott a blokkban, az adminisztrátor nem volt ott, hogy felkísérje. („Be kell szereznem néhány doboz Kentet, legyenek mindig a táskámban”). Olga az Utunkat olvasta nagy érdeklődéssel. – Te, innen tudtam meg, hogy egyik volt kolléganőm, Hosszú Ibi, elvált a férjétől… Kiöntötte a bánatát egy karcolatban… Ez megérte az előfizetést – mondta, és jót nevetett hozzá. Azután elgondolkozva letette a lapot. – Ezeknek jól megy, amint hallom… Vajon őszintén csinálják-e, vagy csak teszik magukat? – elmélkedett hangosan. Róbert arra gondolt, hogy ezután takarékoskodniuk kell. Hülyeség volt megrendelni ezt a lapot, találhatott volna más megoldást is.
Száztíz
– Mondd – kezdte az ebédnél Olga – a rendszerről, mint olyanról, szoktál-e beszélgetni valakivel, ha nagyon el vagytok keseredve? – Elment az eszed – nézett rá Róbert. – Mert velem nem… – mondta védekezően Olga. – Pedig látom, hogy… – de nem fejezhette be, mert Róbert dühösen közbevágott: – A múltkor Juci is elkezdte… – Mit mondott? – Olga ezt csaknem kiáltva kérdezte. – Hogy az ő lánya nem fogja a sarat taposni… – Ja! – mondta kiábrándultan Olga, mielőtt még Róbert folytatni tudta volna. – És azt is – mondta tovább Róbert most már beszívott ajakkal -, hogy én sohasem tájékoztattam eléggé – és jól megnyomta az utolsó két szót. – A nagy helyzet az – mélázott el Olga -, hogy nekünk már mindegy, nekem nem is lenne erőm valamit elkezdeni… ha ugyan erre gondolsz – fejezte be, és ránézett Róbertre. – Kialakult az életünk, és kész! – Róbert a vállát vonogatta, miközben kortyolt a borból. – Ki tudja, mi jár a fiatalok fejében… – kezdte újra Olga. – Kár, hogy nem hajlandók beszélni velünk, csak titkolóznak… – Ezzel tovább evett. Róbert kínosan érezte magát. Folytassa, ne folytassa? Cuppogott, tette magát, hogy csak a bor íze érdekli.
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész 2. rész 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész, 22. rész,
Pusztai Péter rajza