Száztizenegy

Este megnéztek a tévében egy magyar filmet, két falusi tanítónő furcsa és persze boldogtalan szerelmeiről. – Ez is jobb, mint az osztályharc – mondta elégedetten Olga, amikor ágyba bújtak. Róbert mereven feküdt a hátán, és a magasabbik, szőke színésznőre gondolt (de a nevét már elfelejtette). Hülye egy alakkal kellett megelégednie, a tanfelügyelővel! Ez jutott ki neki… nagy ritkán. Próbálta felidézni azokat a perceket, amikor Eszter az övé volt… vagy legalább is odaadta magát neki. Amikor éppen nem csókolóztak (jaj, be jó volt!), ő csak azt suttogta, sóhajtotta, nyögte az Eszter fülébe, hogy „Szeretlek!”, mert tudta, hogy a nők ezt a szót várják, és általában viszonozzák is. De Eszter nem, hallgatott, mintha csak a kéjt kereste volna, a melle hullámzott, a szája rángatózott, és lihegve állta az ő rohamait. Igaz, mondta neki vagy kétszer, hogy szereti, de ez mintegy közlésként hangzott, a forró helyzet (amelyet mind a kétszer ő alakított ki) elnémította. „Remélem nem valaki másra gondolt!” – és rémülten oldalra fordult. Ez idáig nem jutott eszébe! Régebben sem sokat törődött a nők rejtélyeivel, de most azon gondolkozott, hogy valójában mit éreznek az első elhatározáskor? Ez náluk a szerelem igazi pillanata? A többi csak testiség? Egészen magán kívül volt, és ha Eszter ott lett volna mellette, vallatóra fogta volna. Olga aludt, már-már a melléhez nyúlt, de azután meggondolta magát. „Meglátjuk reggel…”. Ettől viszont rossz kedve lett, és elaludt.

---

Száztizenkettő

Reggel korán kelt, lemondott a borotválkozásról, megivott némi kávélöttyöt, és kapkodva felöltözködött. – Megyek, megnézem a lakást – mondta. Olga még nyújtózkodott. – Ejsze vasárnap van, az adminisztrátor nem lesz ott… – De igen, kilenctől hivatalos órát tart, rengeteg a lakó… – És elrohant. Volt ideje, a Kisállomás felé került és egy cigányasszonytól vett két doboz Kentet. Olyan drága volt (nem is tudta idejét, mikor vásárolt utoljára Kentet), hogy káromkodva ment tovább. (Hallotta, hogy a cigányoknak jól megszervezett láncuk van a külföldi cigarettára, a kikötőktől az ország belseje felé – állítólag a milícia csendes közreműködésével). Az adminisztrátor ott volt, de a kicsi irodába négy-öt asszony lármázott, Róbert alig fért be tőlük az ajtón. Amikor az idegesen cigarettázó tisztviselő meglátta kezében a papírt, csak intett: – Poftiţi (tessék)! – A befejezetlen lépcsőház félelmetes volt, s még inkább fent a néma folyosó. Megtalálta az ajtót, és kinyitotta. Az ajtókeretről por hullott a fejére. Amint körülnézett a félhomályban, a szíve mindjárt összeszorult arra a gondolatra, hogy Juciéknak egy napon itt kellene lakniuk. Balra a szeme megakadt a vastag szennylevezető csövön, amely a miniatűr konyha bejáratánál éktelenkedett. Most látott először ilyen „blokkgarszónt”, amelyet hivatalosan lakrésznek neveztek. Másfél alacsony szoba. A konyha cementes, a többi helyiség padlóját linóleum borítja. Idehozni Esztert! Teljesen lehervadt. A szoba sarkában észrevett egy összegöngyölt, koszos matracot. Talán a munkások pihennek rajta ebéd után. Vagy a szerelmet is itt gyakorolják? A zuhany és a vécé még nem működött, de a konyhában, a büdös kagyló fölött, folyt a víz! Ez is valami… Villany még sehol. Nagy nehezen bezárta az ajtót, és lekullogott a lépcsőn. Nehezen nyugodott meg. De otthon uralkodott magán, és nevetve kínálta Olgát a Kentből.

Este, már félálomban, eszébe jutott Kati, nála jóval idősebb unokanővére. (Fiatalon meghalt tüdőbajban). Ez a Kati a kerti lugasban körbe ültette a gyerekeket, ő pedig mintha színpadon lett volna, illegette magát előttük, és énekelt:

Egy diszkrét kis lakás
az mindig izgató,
nincsen benne más,
csak összebújni jó.
Ám ez éppen elég,
mert a nő ha belép,
minek oda egyéb még?

Ők, a kicsik, egy szót sem értettek az egészből, de fújták Katival a slágert, és tapsoltak hozzá. Most röhögni lett volna kedve attól a diszkrét kis lakástól, amelyet látott.

---

Száztizenhárom

Délelőtt. A piszkos-rongyos szalmazsák emléke üldözte. Vagy ez is hozzátartozik a szerelemhez, a mocsokba kevert rendkívüliség – úgy néha-néha, különleges izgalomként? Eszter tiltakozott-e volna? Vagy vadul, viharosan élvezte volna a helyzetet, mint ahogy gondolatban ő élvezi máris? És ez mind a szerelem legegyszerűbb lélektanához tartozik? Vagy neki ment el az esze? Nem normális újabban? Idegesen sóhajtozott, szinte semmit sem dolgozott, és úgy tett, mintha a tavaszi széltől fájna a feje.

---

Száztizennégy

Olga egyenesen rákérdezett: – Megbántad, ugye, hogy belevágtál ebbe a lakásügybe? Ezért lógatod az orrodat? – Hát… – felelte kitérően Róbert – elég sok problémánk lesz vele… egyelőre… – Na jó – mondta Olga, és letette a vasalót. – Holnap odamehetek veled, ha akarod… Egy kicsit magadra hagytalak… – és mosolyogva nézett rá. – Ó dehogy! – tiltakozott Róbert (őszintén!). – Nem erről van szó… Úgyse segíthetnél… Majd csak mindent elintézek. – Odament Olgához és megcsókolta a feje búbját. „Pocsék egy színjáték – gondolta -, de nem csinálom rosszul!” – A nyári programot is meg kell beszélnünk – folytatta, mintha a lakás kapcsán a gyerekek is eszébe jutottak volna. Olga kétszer is bólintott, csak nézett maga elé, és újra bólintott. Róbert arrébb akart lépni, de hirtelen földbe gyökerezett a lába. Villámcsapásként hatotta át a felismerés, hogy a nőknek olyan titkaik vannak, amelyeket lehetetlen kifirtatni… Megkérdezhetné Olgától, hogy merre jár az esze, s kapna is egy őszintének tetsző választ, de ez nem elég! A tiszta, leszűrt igazságot sohasem tudhatja meg. A rémítő fényben a maga belső világába is beláthatott. Igen, a férfiak sem különbek, mindnyájan egyformán, hozzáférhetetlenül titokzatosak vagyunk. Mehetnek a fenébe a lélektanászok, üres szalmacséplés minden szavuk. Hiába beszélgetne Eszterrel is. Sohasem fogja megtudni, hogy… hogy… igen, hogy mik az indokai! Miért tesszük azt, amit teszünk? Színészkedés az életünk.

---

Száztizenöt

Szinte örvendett, hogy ebben a lelkiállapotban nem kell Eszterrel találkoznia. Hiszen nem mondhatja neki, hogy „kérlek, tálald fel magadat, de egészen!”. Illetve, végeredményben mondhatná, Eszter talán meg sem lepődne, hanem beszélni kezdene. És bizonyára az igazat mondaná… De neki a lényeg kell, hogy most mi van… Ha szereti, miért szereti, miért engedte magába, mint egy nőstényállat, miért határozta ezt el… Az ő korában! Mi ez? Kíváncsiság? Egy férfitől még csak hagyján, de egy nő mit akar a férfitől? Beleborzongott a talányba. Olvasta néha, hogy valamelyik író „lélektani hitelességgel” ábrázolta hősnőjét. Például: Tolsztoj mindent tudott Karenina Annáról? De honnan, de honnan?! Róbert az ablaknál állott és akaratlanul is megfigyelhette, hogy az alkony valósággal rázuhant a városra.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ