Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (24)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Varga László: Kérem a vádlott felmentését!
(Püski Kiadó, New York, 1981, Borító: Bodnár Bertalan)
Fogom és forgatom a könyvet, nagyformátum, keménykötés, nem ragasztva, hanem többszörösen befűzve, látszik rajta az amerikai versenyhelyzet: a nyomda nem engedheti meg magának, hogy kétszeri átlapozás után széteső kötetet hozzon ki. A dedikáció szerint Csíkszeredában kaptam, 1991 szeptemberében és nagyon gyötröm az emlékezetem, hogy rájöjjek: milyen alkalomból. Elképzelhető, hogy Varga László (1910-2003) a magyarországi, akkor újjászervezett Kereszténydemokrata Néppárt tisztségviselőjeként járt Erdélyben és így jutott el Csíkszeredába, alighanem a másik Varga László (1928-2017), erdélyi református lelkész társaságában, aki 1990-ben az egyik megalapítója volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Az első Varga László Budapesten született és a második világháború után emigrált, pontosabban 1948-ban, amikor Európa keleti felében a második világháború utáni többpárti rendszereknek nagyon hamar befellegzett és ezzel politikai pályafutása is véget ért, ügyvédből Svájcban majd az Egyesült Államokban újságíróvá képezte át magát és dolgozott többek között a Szabad Európának is, majd különböző amerikai magyar társaságokat alapított-szervezett. A második Varga Lászlót Romániában, az 1956-os forradalom erdélyi hullámai nyomán 1957-ben tartóztatták le és 1964-ben közkegyelem nyomán engedték szabadon, talán ez is magyarázza, hogy majd az RMDSZ-be önálló pártként betagolódó RMKP-ben több volt politikai fogoly is igyekezett kifejteni nézeteit, hozzájárulva a szövetség meghirdette politikai pluralizmushoz. Az első Varga Lászlót 1994-től egészen haláláig, minden választási ciklusban beválasztották a budapesti Országgyűlésbe, mindvégig ő maradt a képviselők korelnöke. A második Varga László elnökként vonult vissza a politizálástól és különböző teológiai tanulmányoknak szentelte élete hátralevő éveit. A memoárkötet az első Varga László emigrációig eltelt éveit foglalja össze, köztük ügyvédi pályafutását, és innen a cím. A második Varga László ugyancsak papírra vetette visszaemlékezéseit, azok azonban nem jártak a kezemben. Az 1989-ben Magyarországra visszaköltözött legendás Püski Kiadó egyébként éppen az idén lesz 80 éves.
Varga László: A haditudósítás népellenes bűntett – 1946
H. P. haditudósító riporter volt: a háborúból küldött fényképei megjelentek a hazai újságokban. Semmiféle pártnak nem volt tagja, politika nem érdekelte.
1946 tavaszán letartóztatták, és a népbírósági törvény (1945. VII. t. c. és kiegészítő 81/1945. M. E. sz. és az 1440/ 1945. M. E. sz. rendeletek) 12.§4. pontja alapján vád alá helyezték, mert a haditudósító tevékenységével „kényszerű szükség nélkül a nép- vagy a demokráciaellenes hírverés szolgálatába szegődött”, aminek minimális büntetése öt év volt. Enyhítő körülmények esetén, például töredelmes beismerés, az öt évet csökkenteni lehetett.
H. P. háborús felvételeit a vádirathoz csatolták, tehát az ügyben tanúra nem volt szükség. A vádlottat a fogházban többször felkerestem, és átbeszéltük az ügyet. Szorongva kérdezte, hogy mik a lehetőségei, mire számíthat?
– Reméljük a legjobbat – biztattam, de még én sem tudtam, hogy mi lesz a védelem meggyőző érve. Hogy H. P. ártatlan, azt én tudtam, de ez a védelemhez nem elég.
Ügyén töprengve eszembe jutott, hogy a népbírókon keresztül kellene a védelmet felépíteni, és a népbírókat ültetni a vádlottak padjára. Amikor megtudtam, hogy az ügyet melyik tanács tárgyalja, felkerestem a bírósági altisztet. Ismertük egymást, hiszen majdnem mindennap találkoztunk, és egy-egy jobban végződő ügyem után mindig leadtam az obulusomat. Megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy a népbíróknak mi volt a háború alatt a foglalkozásuk. Azonnal válaszolt: a kommunista népbíró a csepeli lőszergyárban dolgozott, a szociáldemokrata mozdonyvezető volt, a szakszervezeti postás, a kisgazdapárti cipőgyárban osztályvezető, a polgári demokrata népbírónak fűszerüzlete volt, a háború alatt jól megszedte magát. A parasztpárti foglalkozását nem tudta, de azt igen, hogy a háború alatt katona volt.
A tárgyaláson arra a kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, H. P. kiegyenesedve határozott nemmel felelt. Kissé öntudatosan is mondta, mire a kommunista népbíró felkapta a fejét.
H. P. higgadtan, kereken fogalmazva elmondta, hogy a háború alatt behívták katonának, s mivel a foglalkozása fényképész volt, haditudósítónak osztották be. Semmi mást nem tett, jelentette ki határozottan, mint a parancsot teljesítette.
A népügyész nem kérdezett, ellenben a kommunista bíró élesen rászólt H. P.-re:
– Miért nem tagadta meg a parancsot?
H. P. nyugodtan válaszolt:
– Agyonlőttek volna.
A népbíró nem hagyta abba:
– Mi, kommunisták, a háború alatt az életünket kockáztattuk. Maga szolgai módon végrehajtotta a parancsot.
H. P. elsápadt, de szerencsére nem szólt.
A népügyész vádbeszédében méltó büntetést kért a „háborús uszító”-ra.
Védőbeszédemre jól felkészültem, szinte mint aki olvas, mondtam:
— Minden polgár láncszem volt a háborúban, és így akaratlanul a háború részese lett. Nem aktívan, mintha akarta volna a háborút, de passzívan, mivel munkájával hozzájárult a háború fenntartásához. A vádlott mint haditudósító katona, nem tett mást, mint a kötelességét teljesítette. A harcoló katona puskával szolgált, ő fényképezőgéppel. Ugyanúgy a kötelességét teljesítette, mint például az a csepeli munkás, aki részt vett a lőszergyártásban. Ha minden munkás megtagadta volna a munkát, nem lett volna lőszer, a háború ránk nézve hamarább véget ért volna. Hányan tagadták meg? Vagy mit tett egy postás a háborúban? Kikézbesítette a SAS katonai behívókat. Nem tépte el, nem dobta a szemétkosárba, hanem átadta a címzettnek. Ha minden postás megtagadta volna a behívók kikézbesítését, senki sem vonult volna be katonának. A mozdonyvezetők pedig vitték a katonákat a frontra. Ha mindegyikük megtagadta volna a parancsot, a katonák nem kerültek volna a frontra. Hány mozdonyvezető tagadta meg a parancsot? A cipőgyárban az osztályvezető kiadta az utasítást, hogy minél több bakancsot gyártsanak. Hány mondta, hogy álljanak le a munkások, és ne gyártsák a katonáknak a lábbelit? A hentes húst árult, a fűszeres élelmiszert. Mégpedig borsos áron. Ha minden hentes és fűszeres becsukott volna, nem lett volna élelem, a lakosság fellázad, a kormány megbukik, és vége a háborúnak. Hányan csukták be üzletüket? Tehát, igen tisztelt Népbíróság, azt kell vizsgálni, hogy mint egyes kicsi láncszemek, mit tettünk a háborúban? Az előírt kötelességet teljesítettük, vagy azon túl többet is tettünk? Hozzájárult-e minden egyes láncszem-polgár a háború fenntartásához, vagy nem? A vádlott csak annyit tett, amennyit a csepeli munkás, a postás, a mozdonyvezető, a cipőgyári osztályvezető vagy a fűszeres. Sem többet, sem kevesebbet. Az előírt parancsot teljesítette. Mivel a vádlott cselekményével önként semmiféle demokrácia- vagy népellenes hírverés szolgálatába nem állott, kérem a felmentését!
A tanács visszavonult. Hosszan és méghozzá elég hangosan tanácskoztak, mert kiabálásuk kihallatszott. Altiszt ismerősöm ki-be járt a tanácskozóteremből, és odasúgta nekem, hogy nincs egyetértés. Különösen a parasztpárti bíró oktatja őket, hogy egyikük sem tett semmit a háború ellen, és most súlyosan el akarnak ítélni egy szegény haditudósítót.
Végül is a tanács bevonult: a vádlottat bűnösnek mondták ki, de az előzetes hat hónapi letartóztatással büntetését kitöltöttnek vették: aznap szabadlábra került. H. P. örült. Szerettem volna fellebbezni, de a törvény nem adott rá lehetőséget.
Pusztai Péter rajza