„Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán”

Mamut mail-interjú Fehér Illéssel / 10., befejező rész

Amelyben kérdezett őszintén beszámol életéről. Isztriában való születésétől a Népért tett szolgálatok érméig. Laborban dolgozott, de a boszniai költők befogadták maguk közé. Végül egy szomorkás, kölcsönvett „búcsú-vers”.

19. kérdés:
Magadról még nem beszéltél… A tengernyi konkrétum után ide kívánkozik szerinted valamiféle vallomás?

Magamról, emlékeimről…
Tehát, Kasztavban születtem, valahol Isztriában, az „Isten háta mögött”. Életemre születésem helye nyomta rá bélyegét? Születésemkor a helység éppen Olaszország volt, a háború után Jugoszlávia lett, most meg Horvátország fennhatósága alatt áll.
Életemet a kirívó kettősségek jellemzik. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a box egész szépen megfértek egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak. Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini parasztcsalád ivadéka, anyai ágon, nagyapámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba. Tehát gyermekkoromban nem a tengerparti üdülőket látogattam, hanem vagy „Lajos bátyámnál” egy temerini tanyán legeltettem az állatokat vagy a halászokkal hajnalok hajnalán „lapátoltam” Adorjánig, ahonnan kezdődött a háló-vontatás.
Sokszor kérdezem magamtól, ki kapott többet a sorstól, szüleitől? Én, aki hat éves koromtól kezdve belenőttem a munkába, a tengerre tizennégy évesen, iskolai kiránduláson jutottam el, vagy a fiam, aki már 4 évesen az ovisokkal lubickolt a sós kékségben, de, hogy mi a küzdelem… Szerencsésnek tartom magamat és szívesen gondolok gyerekkoromra. Négy éves koromban temerini nagyanyám udvarában a legnagyobb élvezettel szorítottam össze a kiskacsák nyakát. Brrr… Hogy templom helyett unokaöcsémmel együtt a barára (lápra) mentünk fürödni és – mert vasárnapi szerelésben belepottyantunk a sárba – Lajos bátya az „örömkéket” jól elpáholta: Istenem! Hogy az éjféli misén én voltam az, aki a parasztasszonyok szoknyáit egymáshoz varrta, nem derült ki. Szóval, kifejezetten „mintagyerek” voltam. Viszont egy dolog sosem volt kérdéses – tanulni akartam. Nyolc évesen anyám elé álltam és megkérdeztem: „Parasztnak lehet-e tanulni az egyetemen?” Visszakérdezett: „Csak nem akarsz paraszt lenni!?” „Az lenne az igazi” – így én. „És miért?” „Mert jókat lehet káromkodni”. Anyám hüledezett, apámnak meg felvillantak a szemei, de egy szót sem szólt. Különben tőle hallottam egy nagy igazságot: „Fiam, ne vitatkozz asszonnyal, úgyis neki lesz igaza!”
Ide tartozik még valami – ahogyan szüleim, anyai ági nagyszüleim (egy házban laktunk) neveltek bennünket. Verést nagyon ritkán kaptam, kishúgom sose, de gondoskodtak arról – üssük meg a bokánkat, ha… Három példa: fanyaloghattunk, ha nem ízlett az ebéd, nem kellett megenni. De vacsorára ugyanazt kaptuk, csak hidegen. Nagyon gyorsan megtanultuk – fanyalogni nem érdemes, „válogatás” egyszer és mindenkorra törölve. A Tiszára csak „kabakkal” (kabak = kiszárított, belül üres tök) a hátamon mehettem. Nehogy befulladjon az a gyerek. Öt éves voltam, mikor nagyapám, megunva az úszni nem tudás dumát, kabak nélkül a Tisza közepén a vízbe dobott. Hozzátette: ússzál. Úsztam. Kishúgom az udvaron a szomszéd macskával játszott. Egyszer csak bőgni kezdett. Nagyanyám megjegyezte: „Aha, megkarmolta a macska” – és nyugodtan tovább kötött. Így visszagondolva: az életre tanítottak.
Hogy az 1948-as év miért hagyott bennem mély nyomot, a 14. kérdésre adott válaszomban, már elmondtam.
Hálásan gondolok gimnáziumi tanáraimra – így, többes számban. A maga módján mindenki külön egyéniség volt. Közös vonásuk – szinte kivétel nélkül mindenki, a lexikális tudás mellett, saját gondolataink megfogalmazására késztetett bennünket. Még „csínytevéseinket” is megfelelő módon tudták kezelni. Itt jegyzem meg, hogy hosszú tanári pályafutásom alatt nem voltak gondjaim a gyerekekkel, még azokkal sem, akikkel eleve riogattak. Mélyen tiszteltem mindenkit, amit meg is követeltem. És megkaptam.
Egyetemista éveimről valamit: Akkoriban – hála a jó égnek – nem volt divat a hétvégi hazajárás. Nyári és téli szünet, május elseje, esetleg Karácsony és a hazamenetelek lajstroma ezzel ki is merült. Önállóan döntöttünk mindenről. Szüleimnek indexemet mindig hajlandó voltam megmutatni, de nem szerettem anyám mellékkérdéseit: Fiam, hogyan telnek a napjaid? Apámnak efféle kérdései nem voltak – ő is Zágrábban tanult. Fűtetlen, albérleti szobában laktunk, ahonnan kora reggel az egyetemi, kellemesen meleg, alagsori tanulóterembe menekültem. Mire a többiek megtöltötték a termet, úgy kilenc körül kezdtek beszállingózni, addigra befejeztem a tudományokkal való fejtágítást és maradéktalanul részt vettem a végeérhetetlen asztalitenisz csatákban, no meg a preferánsz partikban. Mert preferánsz-tudás nélkül nem illett diplomázni. Időre diplomáztam – mai fejjel biztosan húztam volna az időt, hisz olyan szabadon soha többé nem élhettem –, társaim pedig nem értették, hogyan lehet ezt megcsinálni tanulás nélkül. Csak a reggeli „imaórákat” nem vették figyelembe.

Diplomázás után (1964)

Abban az időben – a hatvanas évek elején – az Ady Endre Magyar Kultúrkörben mindennapos volt a délutáni – esti magyar egyetemisták találkozója. Azt sem lehetett kihagyni. Természetesen „tiszteletben tartottuk” a házi tanács által meghatározott tíz órai zárórát. Bezárkóztunk. És mert ma született báránykák voltunk, a házi tanács csendháborítás ürügyén beperelt bennünket. Lett is cirkusz belőle, meg mea culpa, fogadkozás… Maradhattunk, de a cécó úgy félévenként elölről kezdődött. Azután elmaradtak a feljelentések. A hatvanas évek második felében, a vajdasági magyar diákok számára Zágráb elveszítette varázserejét, elsősorban az Újvidéki Tudományegyetem fejlődésének köszönhetően, csappant a számunk. Hatvanban, a gólyaavatáson 64 gólyát, köztük engem is, avattak, 66-ban, mikor elhagytam az azóta is egyik kedvenc városomat, mindössze 22-őt. A napi találkozások helyett maradtak a keservesen összetartott szerdák és a hétvégék.
Következett egy sötétebb periódus életemben – az ivászat. Ezt a periódust sem sajnálom, mert a társadalomból kirekesztettek között tanultam meg igazán becsülni az életet. Szerencsémre, minden gond, megerőltetés nélkül abba tudtam hagyni a sehová nem vezető életmódot. De keveset tudok olyant, aki szintén ki tudott mászni a gödörből.
Hivatalos pályafutásomat Zentán kezdtem, de kurtán–furcsán kirúgtak. Utólagosan megköszöntem „jóakaróimnak” az útilaput. Pakracon sem maradhattam soká, onnan is menesztettek – hosszú a mese. 1970-ben az akkor még Bosanska Gradiškára (ma Gradiška) kerültem, ahol otthonra leltem. Segítőkész, nyitott környezetbe csöppentem. Munkámhoz minden támogatást megkaptam, amit egy kisváros adhatott. Elismert szakember lettem, vezető állásba kerültem és doktorálásom után mint kiemelt „kádert” – ennek a szónak, valószínű nem csak számomra kesernyés az íze – vittek Banja Lukára, az Egyetemi Klinikára.

Laborban

Apropó doktorátus… Azóta sem tudom elfeledni Stevan Milković professzor urat, mentoromat. Egyébként is (remélem) igényes voltam/vagyok, de a valódi igényességre, a saját magam által kidolgozott munkám felülbírálására Ő (így: nagybetűvel) tanított meg.
Banja Lukán, egy nem teljesen véletlen folytán, ismerkedtem meg Irfan Horozovićal és rajta keresztül az ottani írótársadalommal. Befogadtak… erről is a korábbiakban részletesen beszámoltam.

Ajnusa és Irfan Horozović társaságában

Bosznia – kitörölhetetlen az emlékezetemből. Csodálatos környezet (volt?). Emberekkel, égbe nyúló hegyeivel, kacskaringós útjaival, kegyetlen teleivel, egyedülálló hegyi folyóival, tengerszemeivel, valódi multikulturális mivoltával együtt.
Hogy Boszniában milyen szivélyesek az emberek, miért kellett szégyellni magam – a kezdetektől fogva megértettem: a muzulmán más világ – arról is már szóltam.
Engedtessék meg, hogy még egy történetet elmeséljek: az ottani emberek mentalitásáról szólót.
1972. május elseje. Magyarországi rokonaimat kalauzoltam a Pliva folyó eredetéhez. Kb. egy kilométert, az út legvégét, gyalogszerrel kellett/kell megtenni a végcélig, a számtalan vízimalommal ékesített patak mentén. Az egyik malom dolgozott. Nagybátyám megkérdezte, be lehetne-e kukkantani. Bementem, megkérdeztem – örömmel fogadtak bennünket. Nagybátyám, lévén egykori belgrádi diák, nagyon jól elbeszélgetett a vízimolnárral. Ma sem tudom hogyan, de negyed órán belül a rögtönzött terítéken báránysülttel, friss tejjel, túróval, hagymával, kenyérrel és az elmaradhatatlan szilvóriummal vendégelték meg a kilenctagú csapatot. Előtte se, utána se láttam vendéglátóimat. De üzenetük, szívélyességük most is kísért. Ezt a hangulatot éreztem folyamatosan a majdnem húsz éves ottartózkodásom alatt – végig. Igaz, voltak baljós jelek is, melyeket az akkori hatalom a szőnyeg alá tudott söpörni, mint utóbb kiderült, sikertelenül.
Jugoszlávia szétesésével azt az országot veszítettem el, ahol mindenütt egy kicsit otthon voltam, amit ténylegesen szerettem – a világ helyett az országot jártam.
Családi okok miatt hagytam el Boszniát, 1989-ben tértem vissza Zentára, ahol szeretettel fogadtak. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, az idők folyamán a megbecsülést is megszereztem.
Családomról nem szívesen beszélek. Ahogy már írtam: három vakvágányra futott házasság után, életem alkonyán, egy csodálatos asszony oldalán, negyedik házasságomban találtam meg azt, amiről fiatal koromban álmodtam. A mesékben is három vagy hét próbáról beszélnek. Ha a mesevilág a valóságot tükrözi, akkor én azt az utat, töretlen hittel, makacsul kitartva jártam végig. Megérte.

Esküvő után. Tortavágás

Tudományos munkásságom mellett imádtam gyümölcsösömet. Nagyon jól esett, amikor pálinkámat dicsérték. Mert jó pálinkát főzni – mesterség, a szó legnemesebb értelmében. Az egyetemen külön előadás keretében foglalkoztam a pálinkafőzéssel.
Foglalkoztam még bélyeggyűjtéssel. Azon kevesek közé tartozom, akiket a Szerbiai Bélyeggyűjtő Szövetség arany-jelvénnyel tüntetett ki. Hogy miért kellett abbahagynom – ne feszegessük. „Elúszott”, mint ahogy gyümölcsösöm is, meg mindenem.
Egy időben a „Családi kör” című hetilapban, grafológiai tudásomnak köszönhetően, grafológiai rovatot is vezettem. Kell mondanom? – „vatikáni” valutáért. Nagyon népszerű rovattá vált, de azután, hogy a szerkesztőség a grafológiai elemzést fizetéses alapra helyezte, megszűnt. Ezúttal is érvényesült a tétel: legszebb magyar szó a potya.
Műfordítói tevékenységemről az eddigi kérdések/feleletek szóltak.

Titkokat rejtő fiókja előtt, kezében a disszertációja

Végezetül: kitüntetéseimmel (fordítói tevékenységemért egyet sem kaptam) nem aggatom tele a falakat, de büszke vagyok az 1972-ben kapott Népért tett szolgálatok érdeméremre, a Gradiskai Egészségügyi Központ tíz éves fennállása alkalmából kapott aranyjelvényre, melyet a dolgozók titkos szavazással ítéltek a 10 általuk kiválasztottnak, a Corvinus Tudományegyetem Kertészmérnöki Karától kapott kitüntetésre,… A „Who is who” Magyarországi Enciklopédia méltónak tartott munkásságom ismertetésére, valamint a Magyar Tudományos Akadémia is megemlít a Külföldi Magyar Kutatók kiadványában.

Guelmino Géza, az osztálytárs érettségi előtt készült karikatúrája Fehér Illésről

20. kérdés:
Mit szólnak a költőid, akad a búcsúzásra példád? Hogy köszönjük is egyben meg egymásnak az interjúval együtt töltött napokat…?

Búcsúzni lehet baráttól, ha útnak indul, ahogy egykor én is, a menekülni kényszerülttől, haldokló gyerektől, szeretőtől, börtönbüntetésre ítélttől, háborúba vonuló katonától, „elköltözött” baráttól, ilyen vagy olyan módon magától az élettől és éppen minden feledésbe merül?

Ne búcsúzzunk – maradjunk, járjuk együtt a megkezdett utat és éltessük az életet!

Végül egy idevágó hangulatú, általam szerbre fordított vers – eredetiben:

Hajnal Éva: Villanás

minden délutánban van valami szomorúság
ez nem olyan szembetűnő
nem látható azonnal
csak mikor már szétesett
s darabkái lecsorognak az ereszcsatornán
kicsipkézik a kerti tó tükrét
szilánkokat menekítve a fényből
riasztó
hamarosan vége
újra véget ér valami gyönyörű
valami csoda
elmúlik az örökkévalóból egy pillanat
ám amikor végleg átadnád magad a csüggedésnek
olyasmi történik amire nem vagy felkészülve
eljön a pillanat amit legjobban vártál mégsem szeretnéd
nehéz búcsú
egy villanás ami bearanyoz minden létezőt
rögtön elillan
az imént még láttad de pár pillanat múlva eltűnik a horizontról
még marasztalnád húzva az időt
valóban csak egy szempillantás
megállítanád
megőriznéd
lepréselnéd
le is rajzolnád
csak időzne még egy picit
végül ő rajzol körbe téged
magára húzza a hegyeket
hosszú csendekkel takarózik
narancsban izzó örömével még utoljára emlékeztet
milyen gyönyörűség élni

Én meg – remélve, nem voltam túlságosan unalmas – KÖSZÖNÖM a lehetőséget, a bizalmat, az együtt töltött napokat.
Baráti kézfogás után Vörösmartyt idézem: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”


(Vége)

Az interjú eddigi részei itt találhatók meg:

1. „Megmenteni az ismeretleneket“
2. „Saját örömömre teszem“
3. „Szerelmemnek nevezett“
4. Banja Luka azaz Orbászvár
5. „én lenni pap“
6. „Az ajtómban négy szép őrző angyal van.“
7. „Víz alatt énekelni
8. A nem létező műhelyben
9. „a tenger öl, de nem ölet”

*

A mamut- interjú létrejöttében közreműködtek:

Megjelenítette a lapban a szöveget Cseke Gábor. Aki maga is jó ismerője Fehér Illés munkásságának, egyrészt a fordítások egy részét közölte a Káfé Főnixben, másrészt igen alapos tanulmányt írt Fehér Illés munkásságáról. Illéssel készült interjúi itt olvashatóak:
Bevezetés
1. rész 
2. rész 
Egy másik Fehér Illés tevékenységével foglalkozó írás Cseke Gábor honlapján Ezenkívül a rovatban a Káfén mejelent Illéstől:
https://ujkafe.website/?s=Feh%C3%A9r+Ill%C3%A9s+m%C5%B1ford%C3%ADt%C3%A1saib%C3%B3l

https://ujkafe.website/?p=35333
Kérdezett: Gergely Tamás

A szöveget gondozta: Gergely Éva
Fehér Illés portréját fotózta: Fehér Árkosi Gyöngyi
Fehér Illésről karikatúrát készített: Guelmino Géza
Az Ezüst híd/Srebrni most címe: https://feherilles.blogspot.com/
Az antológiában megtalálható költők közül többet már eleve ismerhetnek a Káfé Főnix olvasói:

Slobodan Boco Bajić 
Ismet Bekrić https://ujkafe.website/?p=63699
https://ujkafe.website/?p=65850
Tatjana Bijelić 
Predrag Bjelošević
Slobodan Bošković
Aleksandra Čvorović
Vasvija Dedić-Bačevac
Željko Đurđević 
Ajnuša Horozović
Mesud Islamović
Zdravko Kecman
Petar Pajić
Miodrag Pavlović
Milenko Stojičić
Tanja Stupar-Trifunović
Nikola Vukolić

2020. május 13.

3 hozzászólás érkezett

  1. Fehér Illés:

    Köszönöm, hogy gondolataimat megoszthatom a Káfé Fönix olvasóival.

  2. Nászta Katalin:

    Gratulálok a tényleg minden fontos részletre kiterjedő életút bemutatásáért – az interjúvoltnak és az őt interjúvolónak is.

  3. Gergely Tamás:

    Illést könnyû kérdezni. Lelkiismeretesen válaszol. Mint akinek fontos, hogy elmondja. Na meg jó sztorijai is vannak…Úgy értem, sztorik végtelenje az élete…

Szóljon hozzá!