III. rész

Száztizenhat

Eszternek az jutott eszébe reggel – miközben nagy gonddal fésülködött -, hogy az öngyilkosság minden problémát megold. Rábámult hosszú szőke hajára (önkéntelenül a szálak gyökereit is vizsgálta, nem sötétedtek-e ki) és borzongani kezdett, nem is kellemetlenül, sőt mintha egy kedves férfikéz érintette volna meg. Mély (annyiszor eltitkolt) vallásossága tiltakozott a gondolat ellen, esze viszont azt súgta, hogy akkor többé nem kellene szégyenkeznie önmaga előtt, amit egyszerűen már nem bírt tovább. Hátracsapta a haját: de hiszen közben határtalanul boldog! Micsoda öröm és – igen! – boldogság volt meglátni a Róbert arcán a kéj, a felmagasztalódottság villanását, ami a legnagyobb hommage a nőnek, mert annyi hála is van benne, hogy attól meg lehet őrülni! Letette a fésűt: ő ezt nem szégyelli, gondolta most dacosan (bár tudta, hogy hiába, a szégyen most már belefészkelte magát a lelkébe-szívébe.) Sohasem gondolta volna, hogy egyszer a Róbert arcáról le fogja olvasni az elpusztíthatatlan, kitörölhetetlen, egyetlen valódi szerelmet, amit az Isten megadott az embernek. Leült, egészen elerőtlenedve, úgy kívánta Róbertet. Azt már nem is kérdezte magától (mint annyiszor), hogy miért őt, és mióta… Most úgy érezte, hogy attól a perctől kezdve, amikor meglátta, bár sejtette már, hogy Róbert nem emlékezik első találkozásukra. Felnevetett, jókedvű lett. No, akkor csak várjon még! Rengeteg munkája volt, estig, a már sötétedő utcán jött hazafelé, és folyton-folyton csak a Róbert arcát látta.

---

Száztizenhét

Öltözködtek, amikor József odaszólt Eszternek. – Ma péntek van… – és beledugta az ingébe szőrös karját. Eszter valósággal – József szemében indokolatlanul – felriadt: – Igen, igen – mondta sebesen. József azt juttatta eszébe, hogy valami bőjtöset készítsen az anyjának. Jól is tette, mert a tegnap elfelejtette. – Ma korán jövök haza – mondta, és elfordult, hogy ne lássa a férjét. – Istenem, ha több erőm lenne… – gondolta, de nem fejezte be, mert rácsapott egy másik gondolat, amellyel hetek óta viaskodott: hogy milyen szégyentelenül szemforgató kispolgárok vagyunk! – Akkor kellett volna, igen, akkor, azokban az első pillanatokban… mi kellett volna? Őszintének lenni, nem figurázni! Elszomorodott, kiment a konyhába. – Az Isten verje meg ezt az egész kuplerájt! – fakadt ki, és nem szégyellte magát. Lázasan dolgozni kezdett. Elhatározta, hogy szakít Róberttel, az első alkalommal megmondja neki. A késsel belevágott az ujjába, felszisszent. Ettől meg ismét boldognak érezte magát. – Higgyek a jeleknek? – Máris tudta, hogy hinnie kell.

---

Száztizennyolc

Reggel mégis bevallotta magának, hogy nagyon, de nagyon boldogtalan. Visszaforgatta a fejében életének lelki szakadékait. Igen, sokszor érezte magát éppen így, egy sűrű-sűrű sötétség kellős közepén. Mint akit méltatlanul súlyos büntetésre ítéltek. Csak azért, mert nőnek született. Egy nő sohasem teheti azt, amit akar. Odarohanni… Belebámult a konyhába, de semmit sem látott. Kedves angol teafőzője (az ócskapiacon vette egy volt prefektustól) megégette a kezét. Tudta, hogy most már napokig így lesz: kétségbeesetten fog küzdeni a depressziójával, nehogy valaki észrevegye. Főként a fiúk tekintetétől félt… Mindig észrevették, ha valami baja van. Faggatni nem merték, hál’ Istennek! Ugyanez az Isten Józsefet egyszerű, bőszítő vaksággal verte meg. Beleőrülne, ha most emberek közé kellene mennie, szerencsére szombat van.

---

Száztizenkilenc

Jó, hogy József hamar elvonult az ikrekkel. Nem is nagyon értette, hogy hová indultak. A Kerekhátra? Megkövesedett tengeri csigát keresni? (Ez divat volt.) Nem érdekelte, gépiesen végezte a házi munkáját. (Ezt tulajdonképpen szerette, sokszor volt a mentsvára). Egyetlen mondat motoszkált a fejében, és néha majdnem sírva fakadt. Róbert mondta azokat a szavakat, nem neki, hanem róla, és nem is magyarul, hanem románul, egy kollégájának, az egyetemi díszteremhez vezető lépcső közepén. (Ő lent várta, hogy kinyissák a termet.) Futólag látta a két fiút, amint mosolyogva jöttek lefelé. Gyorsan hátat fordított nekik, mert látta, hogy Róbert őt nézi, hallotta a szavait. – Uite, ce balicuţă drăguţă… (Nézd csak, milyen csini gólya.) Csak róla mondhatta, mert őt nézte. Nem tudta még a Róbert nevét, mert csak éppen látta egyszer, a diáktömegben, az egyetem előtt, a legelső napon, amikor beiratkozni jött a sikeres felvételi vizsga után. Ki rendelte el, hogy észrevegye azt az arcot?… Hitetlenkedve érezte, hogy elmosolyodik! Később is előbb tudta meg a román fiú nevét, mert kerülő úton érdeklődni kezdett Róbert felöl, mintha a barátja érdekelné. Egyszer arra gondolt, hogy meggyónja ezt (József miatt), de olyan csodálatosnak találta a titkát, hogy nem akart róla senkivel sem beszélni.

---

Százhúsz

Általában együtt reggeliztek, de most odaszólt Józsefnek, hogy vigyázzon a tejre, és elvonult a kuckójába. Itt dolgozott és itt „szépítkezett”, ahogy régebben mondogatta (de újabban már nem). Sietett, mert értekezletre kellett mennie. Hány órát dolgozott itt… Voltak más emlékei is: két férfivel is csókolózott a hosszú, keskeny asztal előtt, az egyiknek olyan erős és merész keze volt, hogy már-már kéjt okozott neki. De más nem történt… Vagy… Nem, nem, itt nem (és közben gondosan pirosította az arcát). Csak arra a kézre emlékezett, azt is tudta, hogy miért… Józseffel hosszú ideig nem volt libidója, azt sem tudta, hogy az mi, csak hagyta, hogy ölelje, kényelmesen fújtatva fölötte. A púderes dobozáért nyúlt, gyerünk, gyerünk.

(Vége következik)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ