1987. június 24. (II)

Münchenben jártam látogatóban, ahol a recski, volt politikai rabok összejövetelt rendeztek. B. Z. barátom és egykori recski rabtársam házában laktam, mintegy negyven kilométerre a bajor fővárostól. Egyik este B. Z. bevitt Münchenbe, ahol egy másik volt rabtársunk, E. S. várt ránk vacsorával. A vacsoraasztalnál ültünk; velem szemközt a nagyajtó nyitva állt a szalon felé. Ráláttam a turulmadárra, mely a könyvtár tetején tárta kiterjesztett kar hosszúságú porcelánszárnyait.

Nem állítom, hogy tetszett nékem. Ami tetszett, vagy inkább meghatott, házigazdánk lelkülete volt. Otthoni megaláztatások sorozata és harminc év emigráció után is ennyire ragaszkodik a magyarság egyik jelképéhez, a turulmadárhoz, hogy elhozatta Magyarországról ezt a nagy porcelántárgyat; mert hiszen Bajorországban aligha szerezhette be. Ezért történt, hogy vacsora alatt többször felejtettem szememet a turulmadáron. Nem vettem észre, hogy a házigazda figyelemmel követi pillantásomat.

Amikor lementünk B. Z. kocsijához, a turulmadár látható gonddal fel volt kötve a kocsi tetejére, minthogy a csomagtartóba, vagy a kocsiba terjedelme miatt nem fért be. Miután leoldozásról és visszaadásról szó sem lehetett, megköszöntem és elindultunk.

…Másnap későn ébredtem. Házigazdám és felesége bent voltak Münchenben, ahol Zoltán garázsát vezette, az asszony pedig a Lufthansánál dolgozott. A turulmadár szobám előtt várt a lépcsőfeljárón. Mintha szárnyát csattogtatta volna, amikor kiléptem az ajtón.

Először megpróbáltam maximális nagyságú útibőröndömben elhelyezni; de még átlós helyzetben is legalább tizenöt centire álltak ki szárnyai mindkét oldalon. Elhelyezésére külön kartondobozra lett volna szükségem. Ezért Münchenbe kellett volna bemenni, amire nem volt módom, és repülőgépem másnap reggel indult. De ha kartondoboz akadt volna, szabálytalan nagysága miatt fizetnem kellett volna érte és ehhez nem állt elegendő pénz rendelkezésemre.

Ha kézben viszem a turulmadarat, a stewardessek először Münchenben, másodszor Frankfurtban akadályozzák meg, hogy felszálljak a gépre. De ha netán mégis felengednek, úgy a madár az utasok feje fölött elhelyezett rekeszekbe nem fér. Ölemben kell tartanom, ami csak úgy lehetséges, hogy középső ülést kapok és a turul szárnya mindkét szomszédom combja fölé terpeszkedik, úgyhogy mozdulni se tudnak. Mindez tehát szóba sem jöhet.

Mikor Zoltán és felesége vacsorára hazaértek, előadtam a helyzetet. Azt mondtam: már kinéztem a turul helyét könyvtáruk legtetején. Megkértem őket: helyezzék el ott, mindaddig, míg kedvezőbb körülmények közé kerülök és legközelebbi látogatásom alkalmából magammal vihetem Kanadába. Zoltán azt válaszolta: a nagy madarat valóban nem tudnák másutt elhelyezni, mint könyvtáruk tetején. De E. Sándorék gyakran járnak hozzájuk látogatóba. A madár láttán azt gondolják majd, hogy kedves ajándékukat egyszerűen továbbadtam és mélységesen megbántódnak.

Összenéztünk. Másnap reggeli indulásom következtében nem maradt sok lehetőségünk. Zoltánnal kimentem a kertbe. Ásót ragadtunk és felástuk a félig már fagyott, novemberi földet. Oda rejtettük a turulmadarat.

Előzmények:  1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész / 15. rész / 16. rész / 17. rész / 18. rész / 19. rész / 20. rész / 21. rész / 22. rész / 23. rész / 24. rész / 25. rész / 26. rész / 27. rész / 28. rész / 29. rész /