Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (28)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Vorzsák Anna: Méra naplója
(Csíki Műemlékvédő Egyesület, Csíkszereda, 2010. A naplófeljegyzéseket sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta és a fotókat válogatta: Daczó Katalin és Ferencz Réka. Borító: Weisz Tibor)
A könyv előszavában ott rejtőzik egy kulcsmondat: „Erről a korszakról leginkább visszaemlékezések jelentek meg, naplófeljegyzés valószínűleg kevés maradt. (…) Csíkban, sőt egész Hargita megyében hasonló megjelenésről nincs tudomásunk.” A korszak a civil lakosság második világháborús, 1944 szeptemberi menekülése Csíkból Magyarországra, majd visszatérése Romániába, és beilleszkedése az újonnan kialakuló rendszerbe. A lényeg pedig: a visszaemlékezések nem azonos értékűek a naplóval. Akkor sem, ha a szerző önmaga írja le, és akkor sem, ha valaki oral history-ként rögzíti és azután jelenteti meg. Az eltelt idő, az emlékek felidézésének újabb társadalmi körülményei ugyanis akarva-akaratlan módosítanak az adott valóságon, ahogyan akkor az egyén érzékelte. A nem javított, nem módosított naplók viszont valóban az adott évek lenyomatai, hétköznapi történelem, az eseményeket átélő szemszögéből. A zsögödi Vorzsák Anna (1919-1979) naplója ezért is áll hozzám oly közel, hiszen a háború utolsó esztendejében, menekültcsalád gyermekeként, jómagam is ott születtem a Balaton mellett és mindaz, amiről a szüleim beszéltek, bombázások, az oroszok bevonulása, a lányok elbujtatása padlásokon, boroshordókban, a menekültek és a helyiek viszonya, a hazatérés különböző igazolványok megszerzésével összekötött akadályai, a napokon át tartó vonatos visszaút, az újra megtalált, vagy nem úgy megtalált, ahogyan elhagyott otthon mind-mind ott szerepelnek az akkor huszonöt esztendős lány feljegyzéseiben. Ráadásul pedig ott sorakozik rengeteg zsögödi és csíkszeredai név, akiket itthon én már természetesen gyermekként-kamaszként ismertem meg, földművesek, tisztviselők, ügyvédek, tanárok, városi elöljárók, zenészek, de ott és akkor még nem voltak mások mint katonák, hadifoglyok, tisztek, a mindennapok gondjaival küszködő menekültek. Vagy – amint olykor ma is megtörténik – székely biodíszletek, ha éppen nótázni, táncolni kellett, netán elmerülni az erdélyi romantikában. És még egyetlen magyarázat a dedikációra: a könyvet Vorzsák Anna lányától kaptam, akivel a romániai rendszerváltás utáni évek lelkes hangulatában együtt eremdéeszkedtünk. Persze, én sem azelőtt, sem azután nem voltam igazi főnök, másokkal együtt keresgéltük, hogy merre van az arra, néha megtaláltuk, néha meg nem. De Annamária titkárnősködése biztos támpontot jelentett valamennyiünk számára.
Részletek Vorzsák Anna (Méra) naplójából
[Tapolca, Zala megye]1945. II. 20.
A délelőtt csak eltelt valahogy. Délután telefonon felhív a lelkész főhadnagy úr és közli, hogy a gróf Wass Albertet – az írót – az én kedvemért meghívta és tiszteljem meg őket megjelenésemmel. A Katát is hazahívják fél ötre. Föl is mentem és ott volt a kedves Berci bácsi. „Na, kis Annamária, szóval maga az a kis madár?” – ezzel fogadott. Aztán megtudtam, hogy az egyik kis székely nóta miatt nevezett el. Bort vett elő a lelkész úr és így hamar megjött a hangulat. Na, de most halljuk a kis madárt! És én elénekeltem a „Kicsi madár jaj de fent szállsz” stb. Kipirultam és úgy éreztem magam, mintha színpadon lennék, de ők megnyugtattak, hogy csak baráti körben, de akár a színpadon is elénekelhettem volna, mert annyira tetszett nekük. Aztán több és több erdélyi nóta került elő és mi nótáztunk együtt. „Elindultam szép hazámból…”, ennek megtanultam a legszebb szövegét is a Berci bácsitól. Aztán bejött még két kolozsvári zászlós is és igen jól éreztük magunkat. Szó került a Berci bácsi elhelyezéséről. Három nap múlva már el is megy. Aztán egyszerre eszébe jutott, hogy mi, erdélyiek még egyszer gyűljünk össze addig és rendezzünk egy búcsúestet. Katát (a mű mamát) és engem is meghívtak. És, hogy emeljem ennek a székely estnek a hangulatát, kér Berci bácsi, hogy a székely ruhámat vegyem .föl. Megköszönte nekem Berci bácsi ezt a szép délutánt és a viszontlátás reményében búcsúztunk el. Nagyon boldogan mentem haza. Megismerhettem azt az embert, aki a természet leghőbb szeretője és végtelen okos.
1945. II. 21.
Ismét egy boldog nap. Délben, hazafelé menet találkoztam a kedves Bercivel. Újságolta, hogy a búcsúest máma lesz megtartva. Közben megérkezett a Mió is és így a Kata, Mió – és én, na meg a három erdélyi zászlós. Katáéktól elmentünk a búcsúestre. (Postaépületbe). Még jött egy Edit nevű lány. Aztán egy őrnagy, négy százados, a Berci és egy főhadnagy. Szóval ők tízen. Egy kissé nehezen indult a hangulat, de a kedves Berci, az őrnagy úr mégis megindította egy szomorú nótával. Volt cigány is. Aztán egyszerre zúgták „halljuk a kicsi madárt”… Irultam-pírultam, de mégis elénekeltem. Aztán még egyszer és még sokszor. Templomi csend volt előre, amíg tanulni nem kezdték. Szinte itták a hangot, amit énekeltem. A Kata is nagyon meg volt elégedve. Aztán a Berci kijött az előszobába és kezet csókolva köszönte meg, hogy az estet ennyire megszépítettem és fölemeltem, úgy a székely ruhámmal, mint a szép hangommal és mindannyian kicsi madárnak neveztek. A századosnak az „Esik eső csendesen” is nagyon tetszett. Aztán táncolni kezdtünk. Ez a százados kért is fox-ra. Utána tangó és Bercivel táncoltam. Nagyon boldog voltam. Néztünk önfeledten egymás szemébe és egyszerre mindketten az erdélyi hegyekben jártunk. Éreztem, hogy életemben először testvérlélekre találtam, akivel szavak nélkül is megértjük egymást. Aztán ő beszélni kezdett csendesen – „Tudja milyen a szeme? Mint a pisztrangos hegyi patak. Tiszta, csillogó, kékes-zöld. Hallani a lágy csobogását, érezni a tiszta frissességét. Olyan jó a maga szemébe nézni!” És énekeltünk és boldogok voltunk négy óráig. „Te kis szerény testvérke, ne félj, fogunk mi még a vén Hargitán járkálni!” – mondogatta az édes Berci bácsi. Aztán hazamentünk. Ő elkísért engem. És az utcánkba érve, kért, hogy hunyjam be a szemem és érezzük otthon magunkat. És ő mesélt hozzá csendesen. „így most a Dealu-Brád egyik ösvényén haladunk fölfelé a kis kunyhóig. Az est csendes és titokzatos, semmi sem mozdul, csak nagy ritkán egy-egy eltévedt madár szárnyának suhogása, vagy a fenyők olykor-olykori sóhajtása. Megérkezve – tüzet rakunk. Ropog a friss fenyőág a tűzön és mi elnézve ezt – a csók, a szeretet és a természet lenyűgözése alatt elfelejtjük, hogy ezen a világon vagyunk.” Megkérdeztem: ez az a kunyhó, ahol „Mosule” lakott? „Honnan tudja?”, volt a meglepett válasz. Hisz olvastam, nem is olyan régen ezt a könyvét! „A titokzatos Őzbak”-ot. Aztán nagyon boldog volt. „Édes, édes kicsi madárkám, drága testvérem. Miért kellett nekünk itt és ilyen körülmények között megismerkedni? Miért nem valahol ott, ahol a mi igazi otthonunk van? Milyen más lett volna! Köszönöm a jő Istennek és Neked, hogy Te vagy, létezel! És ne félj kis madárkám, mert minden természetszerető embernek marad lábnyoma az erdőben – és az erdő a leghűségesebb, legtürelmesebb barát, aki visszavárja az őt szeretőket, mert nélkülük idegenekkel nem tud megbékélni.” Aztán újból próbáltam bemenni, de nem bírtam elbúcsúzni Tőle. „Hisz nem tudom, fogom-e még azt a kezet, melyet egykor elengedek.” Vállára hajtottam a fejemet, ő simogatta a Hajamat és suttogott a fülembe, hogy „bízzunk, higgyünk és akarjunk!” És hulltak a könnyeim, de ő is szegény nagyon meghatódott. Nem voltunk boros hangulatba, csak „találkozott egyszer két ember, két különböző ember, aki lélekben nagyon hasonlított egymásra.” Nagyon, de nagyon boldog vagyok. Uram, megköszönöm Néked!
1945. II. 22. csütörtök
… Mert életem legszebb napjai ezek, kizárva a menekülés keserveit. Istenem, de jó volna, ha itt lehetne mellettem mindig, vagy csak láthatnám és néha hallanám szelíd, kedves hangját, amint a természet ezer csodájáról beszél. Úgy érzem, hogy egy sokkal szebb világot ismertetett meg velem. A természetet nagyon szerettem, de most az ő lelkén és szemén keresztül jobban megismertem, hogy jobban megszerethessem. Most gondolatban mindég vele járom a szebbnél, szebb erdőket, pisztrángos patakokba bámulok és így az ő szavaival „Emberi életem arcát eltakarta az élet igazi arca. Hazug valóságaimat elfeledtette az igazi valóság. Olyan körülöttem a világ, mint amilyennek Isten valóban teremtette.
1945.II.23.
Semmi újság. Mi is lehetne? De délben mégis igen kellemes fél óra. Odajött a Berci gróf. Főbíró úrékkal együtt elbeszélgettünk. Boldog vagyok, mint még soha, mert – amíg Őt nézem, mindég gondolatba odahaza vagyok a hegyek között, a természet ölén. Aztán estefelé újból eljött. Jött a lelkész is és Mió. Együtt mentünk fel Katához. A gróf és a lelkész között egy nagyon szellemes vallási vita volt, amit mi, a lányok, csak hallgathattunk. Elkísért – és elment. Olyan nehéz mindég elbúcsúzni tőle. Szeretném, ha úgy látatlanban mindég körülötte lehetnék, hogy mindég lássam azt a csillogást, fényt, amely a szeméből árad és, amely a reményt adja, hogy „hazamegyünk!”
1945.II.24.
Délelőtt itt volt. Olyan jó Rá várni. Délutánra újból jönni fog. Főbíró úrék mentek a szőlősbe és hívtak engem is, de én várom „Őt” és minden másról szívesen lemondok Érte. Meg is jött hat óra felé. Itt beszélgettünk fél hétig. Megnéztük a fényképeimet. Egyet kért belőle (A Kicsi madártól). Aztán elvitte az emlékkönyvemet, hogy írni fog bele elsőnek. Este hétkor fölmentem Katához, ott volt a Gálos százados. Örült, hogy fölmentem. A főhadnagy úr is jött, Mió is, megy nyolckor a Gróf is. Aztán hazajött a Lacika is. Igen jó hangulat volt újból, de azért nem lett belőle sem „nagy bevetés”, sem „kis bevetés”, csak „zavaró bevetés”. (A XX. hadosztály tisztikara szerint.) Dalolgattunk is és a „bazárba” válaszra talált a „kis madár” (a bazár a Katáék ebédlője, a négy zászlós otthona). Fél tízkor mentünk haza. A Gróf velem, s a lelkész Mióval. Nagyon kedves az erdélyi testvérem. Sose voltam ilyen boldog, mint mióta Vele vagyok és őt ismerem. Annyira nehéz Tőle elbúcsúzni, hogy a kapunál „hess, kis madár”-ral hajt be. Nem bírtam elaludni sokáig. Klocikám, Te megértesz, úgy-e? Én nagyon, de nagyon szeretem a Grófot, s vele hazámat…
Pusztai Péter rajza