Ágoston Hugó: Mezítláb a hóban

Persze volt tél is akkoriban. Sőt, alkalmasint akkor kezdett szokásba jönni, hogy Bukarestben a tél nem évszak, hanem természeti csapás.
Emlékeznek még az 1973-as nagy havazásra? Minket, néhány fiatal újságírót terepmunka közben ért a Prahovicában. A Vica a Prahova nevű vendéglő kistestvére volt, kevéssel innen attól, ahol most a Sofitel szálloda drágállik.
Amikor láttuk, hogy nem akar elállni, elindultunk haza, elszánt tollak – és el is jutottunk a következő vendéglátóipari egységig. A látótávolság egyre csökkent, a hóréteg csak magasodott, a szél mind fútt, a higanyszálat végtagjainkban éreztük. Bent viszont, hát bent – jó volt, valóságos családias sziget, a szigeteken fellelhető oly nélkülözhetetlen számos kellékkel: mititej, telemja, maszlina meg paradicsom (március eleje volt, tavaszváró, negyed évszázad telt el, istenem!), forralt bor meg cujka, de mindenekfölött egy izzó csempekályha. Mindig vallottam, hogy a kályhához kell eljutni.
Leültünk, végigfutottunk – tevőlegesen is – a fentebb ismertetett menün. Átnedvesedett cipőmből kiráztam a hólét, s a lábbelit a kályhának támasztottam.
Nem tudom, azon az éjszakán hányan mentek haza mezítláb, illetve hát zokniban, cipő nélkül Bukarestben. Megalapozott nézetem, hogy nem sokan. Egy bukaresti magyar újságírónak, egyedül csak neki adatott meg ez a bravúr. A cipőmet ugyanis ellopták a kályha mellől. Mire feleszméltünk, a havazás elállt, a szigetlakók szétszéledtek. A hó a mellünkig ért. Egy hókotró géppel, traktor vontatta hóekével mentünk haza. (Táviratban: hoeke, ejtsd hőke.)
Azóta sok lopásban, meglopatásban volt részem, de mindenek közül talán ez volt a legkalandosabb.
Hazaérve levelet írtam.

Palackposta

Kedves Robinson! Lelki szemeimmel látom, mennyire elárasztja egész valódat az öröm, amikor levelem kézbe vészed, miután kihalásztad az óceán hullámzó sós vizéből. (Remélem, egyebet is fogtál.)
Úgy adódott, gyakran adódik úgy, hogy semmi dolgom; tenni-venni sem volt kedvem, kinn hullt a havaseső. Előkerült egy palack bor, mit ajándékba kapék Újévre. Szinte észrevétlenül megiszogáltam; na már most, mit kezdjek egy üres üveggel – hát így jutottál eszembe magányomban. Gondoltam, ha már a hajótöröttek e módon küldik szét segélykérő soraikat (ha éppen van náluk ceruza és papír), hát most én üzenek neked palackban.
Csak azt bocsátom előre, hogy tollamat a szív vezérli, nem a lassuló, ködülte agy.
Itt zaj van. Az emberek sokat s hangosan beszélnek. Minden lehető módon igyekeznek ártani maguknak s egymásnak, azt hiszem azért, mert nem szeretik s becsülik önnön lelküket. Az adott szót ritkán tartják be, igaz, a könnyen osztogatott súlyos fenyegetéseket sem. Kevés kivételtől eltekintve nem látják életük értelmét, sokan öngyilkosok lesznek, sokukkal végez a szívbaj, a rák, sokukat üti el önjáró kocsi (úgynevezett autó), sok a koldus és a lelkibeteg.
Azt üzenem hát neked: fojtsd vissza magadban a vágyat, ha még rabságában tart, hogy hazagyere. Jobb neked ott, ahol vagy. Mentsd meg magad. Maradj a szigeten, Robinson. És vigyázz Péntekre.
Hugh, egy magányos szárazföldi patkány (1998. február 26. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001

Az eddigi fejezetek: 

Fekete betűkkel / A Parlamentben – Könyvkaland / Javítják az utcát / Divatbemutató

A kutya vörös / Húsz éve már /  Kórházi képeslapok / Találkoztam Dumnyezóval /

Kis éji zene / A könyvvásáron / Lágytojás, elkésett látomás / Culianu a fővárosban

ClintonBudaresti ecset sajtólibával / Koldus és királyfi / Elössze / Baleset

Fővárosiságom / Három szekus, két szekus, egy szekus, haj! / Szagló művek /

Az állomási taxi paradoxona / FröccsDoppelgängerA nő szívét ki ismeri? /

Tévévita / Voltam a boltban / A bőgés zavara / Baleset-halálok / Képek a múltból /

Kaland begóniával

2017. március 1.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights