Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (29)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Ferencz Zsuzsanna: Kik és Mik ügyei
(Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006, Felelős kiadó: Böszörményi Zoltán, Szerkesztő: Bodor Pál, Borító: Bege Magdolna)
1989 után leggyakrabban a romániai magyar újságírók évi közgyűlésein találkoztunk, hol itt, hol ott az országban. De nem kizárt, hogy máshol és máskor is. Eleinte nem nagyon tudtam, hogy éppen bukaresti rádiósként vagy bukaresti tévésként üldögél mellettem, de arra határozottan emlékszem, hogy amikor utoljára beszélgettünk, akkor valamiféle olyan online portálról beszélt, amely összefogja a magyarokat, hadd csevegjenek egymással. Mármint nem az erdélyiek, nem a magyarországiak, hanem a világ nyugati felében élők. Ferencz Zsuzsanna (1943-2010) minden bizonnyal szellemesen-szórakoztatóan tudta vezetgetni őket a legkülönbözőbb témákban, mert szűkebb és tágabb környezetében, kisebb és nagyobb körökben mindent észrevett a nagypolitikától az apró életmorzsákig. Tudtam, hogy név szerint Jagamas is, egyszer elmondtam neki, hogy a festő Nagy Imre (1893-1976) sokat beszélt nekem a zenetudós Jagamas Jánosról (1913-1997), aki jogázni tanította és elképzeltem magamban, hogyan nézhettek ki egymással szemben Kolozsváron, vagy Zsögödben lótuszülésben: mint a kopasz Picasso a tükörben. A nagybátyja – mondta – ha jól emlékszem. Amikor ideadta a könyvét, ezzel a nem mindennapi dedikációval, akkor csak beleolvastam és félretettem. Most viszont nem tudtam letenni a kezemből, végigolvastam mint a kétszáz történetkét, amelyek mégis valamiféle egységes egészbe állnak össze. Mindenképpen romániai kor- és kórrajzzá, mondjuk 1980 és 2010 között. Bodor Pál bevezetőjében örkényi egyperceseket emleget, de ezek nem azok. Kevésbé filozófikusak, de jóval maróbbak, a szójátékok, a ellentétpárok mindig csattannak, ha pedig párhuzamos szálak ölelkeznek, akkor az abszurd mindig ott lóg a végén. Olykor cinikus, olykor groteszk a szöveg, olykor sisteregnek a szópetárdák, a külső és belső világ meghökkentően felesel egymásnak, de nem Ionescu, nem is Mrozek, nem is Arrabal, hanem inkább Kurt Vonnegut (1922-2007), a német nevű amerikai, aki olyannyira be nem skatulyázható műfajt alakított ki magának. Igen, ha visszagondolok, a kolozsvári Ferencz Zsuzsa is ilyen be nem gyömöszölhető maradt bármiféle irodalmi vagy közéleti kánonba. És mintha előre érezte volna, hogy eljön majd az idő, amikor rövid facebook-bejegyzésekből is állítanak össze könyvet, hiszen a hosszú, cikornyás mondatokat már a kutya sem olvassa. Tudom, hogy dolgozott Lipcsében és házat vásárolt Homoródszentpéteren. A kötéltáncosok egyensúlyoztak valamikor két oszlop között, az utcák fölött Valamiféle ilyen köteleket képzelek el életének színterei között, amelyeken, a megtett út jelzéseiként, kis dróthorgokon ott lógnak Kik történetei, hogy akár lobogtassa őket a szél, akár aszalja a Nap, vagy verje az eső, mégiscsak maradandó kellékei a mutatványnak.
Történetek a Mik és Kik ügyei-ből
Mik egyik nagybátyja Svájcba menekült a második világháború után, P. J. egyik nagynénje pedig Olaszországba.
A nagybácsinak nyáron volt a születésnapja, a nagynéninek télen.
Tekintettel a születésnapokra, Mik a szocializmusban télen kért (de nem kapott) útlevelet, P. J. pedig nyáron. ő se kapott passzust. Viszont Mik sízni szeretett volna, P. J. pedig úszni. Ezért Mik azt mondta P. J.-nek:
– Elcserélném nyári nagybácsimat téli nagynénire.
Elcserélték. Útlevelet továbbra sem kaptak. Sőt, a nagybácsi Olaszországba költözött, a nagynéni viszont Svájcba. A születésnapjuk maradt a régi.
– Talán ez az oka annak – gondolta Mik –, hogy megszűnt az ősz és a tavasz, de a tél meg a nyár sem a régi.
***
Kik mindig megörvendett, ha apróka délibábot, aranyló csillámport, kósza lilás ködöt, méterhoszszú ökörnyálat látott. Tudta, az ő gondolatai voltak ezek, most pedig gazdátlanul őgyelegnek a nagyvilágban. De néha még felkeresik őt.
Saját bőrén megtapasztalta, mennyi sok időt elnyelnek a gondolatok, a képzelgés. Szerette volna visszakapni az elnyelt időt. Gondolta, ha lenyeli a délibábot, csillámport, ködöt, ökörnyálat, akkor visszakapja az éveket.
De csak kannibálnak érezte magát. Vagy egy olyan országnak, amelyet valakik egy hosszabb békét követően megszüntettek.
***
Kik fegyvernek látszó tárggyal fenyegette meg önmagát. (A fegyvernek látszó tárgy egy golyóstoll volt).
– Fel a kezekkel! Ide az összes pénzt! – üvöltötte.
Az elrabolt pénztárcában tízezer dollár begyeskedett.
– Te jó ég, ez nem is az én pénztárcám, hanem a Miké – gondolta –, mindenesetre épp jókor jött, akkor most nem kell arról írnom, hogy nincsen pénzem. Mert van. Mert lett.
– Kedves Kik! – mondotta Mik. – Meddig játszol te még velem? Meddig játszassz te még engem?
– Tudd meg, hogy leginkább magamat játszom, mert még nemigen ismerlek. Semmiképpen sem tudlak megírni. Egyelőre nem tudom, hogy végződsz te, és hol kezdődöm én.
***
Amikor már nem is gondolt rá, Mik ismét megjelent, borzasztóan elöltözve. A sok tiritarka ronggyal úgy mutatott, mint az esőhozó madárijesztők Dél-Romániában. Amelyeknek a neve: Paparuda.
Eltelt tíz perc, míg felismerte.
– Magasságos ég! Te nem felelsz meg magyar regény főhősének! – mondta neki. – Vagy lehet, hogy megfelelsz, de nem nekem, és nem Erdélyben.
Erre Mik több ruhát váltott, volt erdélyi magyar hadsereg, Kik, reformáció, felvilágosodás, Rákóczi fejedelem, Bethlen Gábor fejedelem, Lorántffy Zsuzsanna, Ferencz Zsuzsanna, Kőrösi Csoma Sándor, Petőfi Sándor a segesvári csatatéren, erdélyi barokk, posztmodern, sőt, kolozsvári Állami Magyar Színház is.
Ami viszont Kiket csöppet sem vitte közelebb a kérdés megoldásához.
Pusztai Péter rajza