káfé főnix

"kultúrpolip"

Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (30)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Pomogáts Béla: Erdély hűségében

(Bibliotheca Transsylvanica sorozat, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002. Szerkesztő: Kozma Mária, Műszaki szerkesztő: Both László)

Én magamban klasszikusnak nevezem. Az írásaiban nincs Gadamer és hermeneutika, nincs Barthes és szemiotika, ami nélkül egy mai bölcsész egyetemistát egész egyszerűen kivágnának a vizsgáról, és utána dobnák az irodalomelemzését is. Minden tanulmánya, minden könyve roppant könnyedén olvasható. És hasonlóképpen követhető minden előadása. Ha jónéhány esztendővel ezelőtt léteztek volna a Pomogáts Béla (1934) előadásait, beszédeit is szöveggé átalakító számítógépes programok, akkor a kiadók munkatársainak alig kellett volna vesződniük a begépeléssel, esetleg a szerkesztők tettek volna ki néhány írásjelet, különben minden megjelenhetett volna úgy, amiképpen elmondta, előadta. Meglátásait, értékeléseit a magyarországi irodalomról, a nyugati magyar irodalomról és mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalomról, amelynek több mint fél évszázada hűséges barátja, értője és szakértője. Irjon akár egyetlen íróról-költőről, akár csoportokról vagy jelenségekről, áramlatokról, soha nem szorítkozik csak kimondottan a szépirodalmi erényekre, hanem természetszerűen sodródik át a közéletiségbe, hiszen tudja, hogy az erdélyi magyar irodalom soha nem volt és ma sem önmagáért való. Egyértelmű számára, hogy a magyar irodalom része, de soha nem cáfolta egyenrangúságát, soha nem akarta feloldani sem írónként, sem alkotásokként az egységes egészben, amiként ma nem is kevesen próbálkoznak vele. Az a tény, hogy ez az irodalom Erdélyben született és születik, sajátos közösségi és létfeltételek között, az a tény, hogy az erdélyi magyar író jobban érzi az egymással érintkező kultúrák jelenlétét, világra figyelése pedig a túléléshez nélkülözhetetlen eszköz, az a tény, hogy nem mindenki örömére, de még mindig létezik önálló erdélyi magyar társadalom, amelyben a hajladozás és hajbókolás nem terjed ki mindenkire, az a tény, hogy a sokszínű gondolkodást mindeddig nem sikerült csupán egy irányba becsatornázni, az erdélyi magyar irodalmat meglehetősen önállóvá, sok szempontúvá teszi, még akkor is, ha fogantatása nem kizárólag a földrajzi térséghez kötött. Az erdélyiség ugyanis olyan meghatározó, belső, alkotói világokat is jelent, amelyek ugyanúgy megnyilvánulhatnak Magyarországon, mint bárhol a világon. Nyilvánvalóan a maguk minőségi mércéjével, és nem a hegycsúcsos-fenyőfás-Édes Erdély dilettantizmusával. Manapság, amikor Magyarországról érkező, harmad- vagy negyedrangú állami tisztségviselők mifelénk mindig elmondogatják, hogy dédapai, dédanyai ágon valamelyik felmenőjük föltétlenül erdélyi volt, akkor Pomogáts Bélától még soha nem hallottam, hogy legalább oldalági székelyföldi vagy erdélyi rokonokkal büszkélkedett volna. Soha nem volt és nincs szüksége semmiféle rokonszenv felkeltéshez, az ő Erdélye nem kapcsolódik kinevezésekhez, kiküldetésekhez, jöttem-láttam-mentem látogatásokhoz. Az ő Erdélye – a mi Erdélyünk.

Pomogáts Béla: Ady és Erdély

A huszadik század nálunk kétségkívül Ady Endrével kezdődött, nemcsak a költészetben, amelynek az egyik legnagyobb, valóban „forradalmi” megújítója volt, hanem a nemzeti jövőkép kialakításában és a nemzeti önismeret kritikai értelmezésében is. A huszadik századi Magyarország igényét ő vetette fel máig ható érvényességgel, a huszadik századi Magyarország látomását először ő festette láttató erővel a jövőt fürkésző tekintetek elé. Ady jelölte meg hitelesen helyünket a század Európájában, és rögzítette azokat a gyakorlati feladatokat, amelyek sikeres elvégzése esetén e helyünket be tudtuk volna tölteni. Az Ady utáni magyar gondolkodás egészen más, mint az előtte való. Vele valójában „új időknek” új eszméi hatottak: új ízlés határozta meg a művészeti gondolkodást, új normák szabták meg a közéleti cselekvés céljait és erkölcseit. Ady két nagy történelmi korszak határán a jövőt fürkészi, a nemzeti megújulás lehetőségeit kutatja. Mögötte a régi Magyarország, amely látszatsikerei ellenére futóhomokra épült, és szorongásait talmi csillogással fedve várta a történelem ítéletét. A felszínen a valóban példa nélkül álló gazdasági fellendülés, a tért hódító polgári civilizáció, a mélyben viszont megoldatlanul maradt szociális, nemzetiségi és kulturális kérdések: megannyi rejtett akna, amelyeket azután, ahogy ez lenni szokott, a történelem rendre felrobbantott, és ezzel az ezeréves ország is darabjaira szakadt.
A megújulás érdekében, a történelem csapdáinak elkerülése végett Ady mindegyre Erdély példáját mutatta fel a tájékozódni kívánó elmék előtt. A Figyelőben 1905-ben megjelent Ismeretlen Korvin-kódex margójára című nevezetes vallomásos írásában, miközben Kolozsvár nagy szülöttének, Hunyadi Mátyásnak „napkirályi” emlékét idézi fel, arról beszél, hogy a történelmi Erdély mindig közelebb állott a nyugati civilizáció eszményeihez és szellemi áramlataihoz, mint a szűkebb értelemben vett Magyarország, sőt a maga szabadelvűségében és vallási-politikai türelmességében nemegyszer megelőzte a nyugati világot. (…)
Ady Erdélyt állítja követendő példának a századforduló nehezen tájékozódó, identitászavarral küszködő magyar közélete elé, és ebben a példaállításban alighanem kettős szándék és tanulság rejlik: egyrészt meg akarja védeni, a magyarság számára meg akarja tartani Erdélyt, amelyről a kiegyezéses korszak kormányainak többsége megfeledkezni látszott, amelyet legalábbis gazdaságilag és kulturálisan nem támogatott, és minden hathatósabb intézkedés nélkül eltűrte, hogy az erdélyxi föld tekintélyes része idegen kézre kerüljön, és az erdélyi magyar, nevezetesen székely népfelesleg, elhagyva szülőföldjét, idegenben keressen boldogulást. A századvég és a századelő kormányai, hihetetlen történelmi rövidlátással, megfeledkeztek a magyar Erdély érdekeiről, nem tettek kísérletet a nemzetiségi kiengesztelődés politikájával, mindössze „sajtórendészeti” kérdésnek tekintették a nagy román irredenta törekvéseket, nem kezdeményeztek önálló erdélyi gazdaságépítő és telepítési politikát, és többszörös sürgetés ellenére sem hoztak olyan politikai intézkedéseket, amelyek támogatták volna az erdélyi magyarságot, és tudatosították volna a magyar impériumra leselkedő veszélyt. Jóllehet kerek fél évszázad állott volna rendelkezésükre 1867 és 1918 között, hogy stratégiai megoldást találjanak Erdély nagy történelmi kérdéseire, és valamilyen „svájci” jellegű megoldás révén, amelyet különben Ady barátja és eszmetársa, Jászi Oszkár is javasolt, próbálják rendezni az erdélyi románok és németek jogos követeléseit.
Erdély mint történelmi és kulturális régió szinte eltűnt a századelő Budapesten központosított Magyarországán: az 1867 után helyreállított unió jóformán felszámolta az országrész régi hagyományait és viszonylagos különállását (amelynek fenntartása a svájci jellegű közigazgatási rendezés megalapozása lehetett volna). Ady erősen helytelenítette ezt az állapotot; mint 1908. szeptember 27-én Nagyváradon a Holnap című antológia bemutatkozó ünnepségén tartott előadásában kifejtette, az erdélyi hagyományok elsorvadása az egész magyarság kárára történt…

"kultúrpolip"

Pomogáts Béla: Erdély hűségében

Pomogáts Béla: Ady és Erdély

Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában

Szóljon hozzá!

Rovatok

Archívum

Keresés

"Kiemelt"

Barátaink

Blogtár

Hasznos

MEK-újdonságok

Periszkóp