Ágoston Hugó: Újabb kórházi képeslapok

Tavaly márciusban gyomorvérzéssel beszállítottak a fővárosi sürgősségi kórházba. Akkor megúsztam a műtétet, igaz, szinte elvéreztem utána a Bukarest-Budapest gyorsvonaton. Idén márciusban – kereken egy évvel az előző baleset után – valami hirtelen ihlettől vezérelve ismét kilyukadt a gyomrom. Gondolom, azt gondolta, megnézzük egy kicsit, mi újság az ország legnagyobb gyógyüzemében (mindemellett határozottan cáfolom, hogy a Képeslapok utóbbi ritkább megjelenésének a témahiány lett volna az oka). Egy este tehát betaxiztam a sürgősségire. Minden olyan intenzív volt – kiderült, hogy a vérzésem is. Az orvos, aki a kórházi felvételemet lebonyolította (lesz még szó róla), első látásra megmondta: operáció. „Ős testvér, vén sváb, nem látod, vágni kell?” – hallottam az atyai belső hangot is. Így hát, noha senki sem kérte a véleményemet, beleegyeztem a műtétbe.
Ezek az előzmények. Az alábbi feljegyzéseket lábadozóban, mindenféle testi tünetek közepette írom, otthoni magányomban, két héttel az operáció után. Tehát rövid távú emlékezetemre hagyatkozva, és meglehetős bizonytalanságban egészségi állapotom – sorsom! – további alakulását illetően.

A sürgősségi kórház. Nagyüzem. Van csendesebb pillanat is, de általában mintha futószalagon érkeznének a súlyosabbnál súlyosabb esetek. Szerencsém van: ugyanabba a kórterembe kerülök, mint tavaly. Sőt, nem hiszik el, még az ágy is ugyanaz, vagy legalábbis ugyanazon a helyen áll. A legszembetűnőbb változás, hogy a falak simák, fejmagasságig csempe, a csövek frissen mázolva. És a két falon, egymással szemben: egy-egy ikon, ortodox szentkép. (Köll az – gondolom.) Az ápolónők, nővérek, asszisztensnők teljesen kicserélődtek, az újak is kedvesek (lesz még róluk szó) – de hol van Maria, hol van Zseni? Valahol egy másik emeleten, egy másik szárnyban, egy másik kórházban adják az injekciót, veszik a vért, csapolják a különböző szervek váladékait, kötözik a sebeket, öltöztetik át a betegeket.
Nem emlékszem tavalyról a katonai őrizetre. Most a folyosó elején állandóan ott strázsál egy rendőr és egy csendőr, ugyanúgy váltják egymást, mint a kórház személyzete: egy ügyelet harminchat óránként tizenkét órát tart, héttől hétig, nappal vagy éjszaka. Nem tudom, van-e még így valahol a világon, de tény, hogy a sürgősségi kórházban a beutaltak között sok az olyan, akinek a hatóságokkal is meggyűlt a baja. Mesélik, hogy egy éjszaka egyszerre hoztak be két bandát, amelyek összevissza kaszabolták egymást kardokkal. Annak magam is tanúja voltam, amikor betoltak egy sokkos állapotban levő férfit; rövidesen megjelent két jól öltözött fiatalember (nyomozó?): lefényképezték, elkérték a lakcímét, futtában megfenyegették, s elrohantak. Utána alvilágian komor és mindennel felszerelt látogatók áradata vette körül a beteget: garbós-bőrkabátos, brillantinozott hajú nehéz fiúk mobiltelefonokkal, magas talpú cipős, vékony lábú, divatáruházból öltöző, festett hajú lányok műkörmökkel; alig beszéltek hozzá, szemmel láthatóan inkább az volt a céljuk, hogy elszigeteljék, mintsem, hogy fájdalmát enyhítsék.
Az egyik fiatal rendőr műtét utáni éjszakai sétáim egyikén megszólított: nem ismerjük mi egymást? Dehogynem, mondtam, van egy lánytestvéred, emlékszem, kiskorotokban kézen fogva mentetek reggelente az iskolába. Kiderült, hogy szomszédok vagyunk. A fiatalemberrel többször elbeszélgettünk, amikor szolgálatban volt. Aztán egyszer észrevettem, hogy nagyon-nagyon néz rám: amikor az egyik látogatómmal – kissé harsányan, mert ő most olyan – a folyosón magyarul beszélgettünk. Létezik, hogy a kórházi rend ifjú őre addig nem jött volna rá, hogy magyar vagyok? És most, hogy rájött, nem tudta leplezni zavarát? De miért volt zavarban? Kissé haragszom magamra, amiért ilyen kérdések foglalkoztatnak.
Sok mindent el kellene még mondani a bukaresti sürgősségi kórházról. Nagyképűen talán először is azt, hogy nem lehet jobb, mint a társadalom, amelynek része és amelyet kiszolgál. Úgy vélem, annál azért jobb. Elsősorban természetesen a magasan képzett orvosai révén. Több szempontból észlelhető javulás. Ami azonban nem változott, az a minden rendű és rangú „látogatók” özöne. Szinte akadálytalanul járnak ki-be (fertőzésveszély!), volt nap, amikor a folyosó előtti térben harmincan-negyvenen voltak, étkeztek, cigarettáztak, sokan a lépcsőkön ülve vagy guggolva, amolyan piknikhangulatban; közvetlenül a bejárat mellett hat-nyolc rikítóan színes szoknyás cigány nő veszekedett egymással fontoskodva.
Egy sürgősségi kórház nem válogatja meg a betegeit – azokat, akik folyosóira, kórtermeibe belépnek, megválogathatná. Ahogy a nagy hírű sebész, a viziteket is levezető igazgató-főorvos elmondta, szükség lenne a kórházban egy külön irodára, közönségszolgálatra. Lehet, hogy a frissen felavatott új szárnyban rövidesen felállítanak egy ilyen irodát.
Végül néhány szót a hálapénzről, annál is inkább, mivel – az egészségügyi dolgozók sztrájkja után – ez a kérdés élesen vetődött fel, a mi sajtónkban is. Nem fogom megmondani, nekem „mennyibe került” a műtétem. Úriember ilyesmiről nyilvánosan nem beszél. Azt kijelenthetem, hogy senki sem állt elém kinyújtott kézzel; s hogy volt, aki visszautasította még a célzást is. Nem hiszem, hogy egy orvos vagy egy asszisztensnő attól tenné függővé törődését, gyógyító beavatkozásának minőségét, hogy a páciens – előre vagy utólag – ad-e hálapénzt vagy sem.
Amúgy természetesen nem lehet általánosítani, a helyzet, az arányok, a szokások mindenütt másak. Az érdemtelenül vagy törvénytelen módon szerzett előnyökhöz való viszonyulás hosszan kialakult, társadalmi úzus, felfogásbeli beidegződések része. „Elítélni” éppen lehet, változtatni rajta – nemigen, s ha mégis, akkor nagyon lassan. Tudom, hogy ezek közhelyek, de még mindig jobbak, mint a végig nem gondolt, izgága nagyotmondásból eredő, általánosító ítéletek. Sajnálom, hogy képtelen vagyok „társadalomban” gondolkozni, hiányzik belőlem nemcsak a világmegváltó elhivatottság-érzés, de a „dolgok rendbetételének” hajlama is.

A jó kisfiú meséje. Volt egyszer egy jóérzésű kisfiú. Tele volt farkcsóváló jóindulattal, imádta az egész emberiséget. Képtelen volt haragot tartani. Bármilyen csoportba, közösségbe került, végtelen hálát érzett, hogy befogadták. Hűséges természetű volt. Persze nem sokra vitte, mert nemhogy követelni, de még ellentmondani sem tudott. Kényszerképzete, legnagyobb fájdalma és aggodalma az volt, hogy félreismerik, félreértik, félremagyarázzák. Amikor felnőtt, akkor is állandóan őrlődött, s mindenért, ami körülötte rosszul történt, magában kereste a hibát. Fél évszázados korában összeszedett vagyona ugyanannyi volt, mint negyed évszázados korában, vagyis semmi (plusz a könyvek, mínusz a jó memória). Amíg egészséges volt, szinte bűntudatot érzett – szerencsére élete úgy alakult, hogy ezzel felhagyhatott. Noha társaságkedvelő, empátiás embernek ismerték, sorsa súlyos magánnyal sújtotta; egyhangúan és mégis rendszertelenül élt.
Ennek a kisfiúnak az élete (az, hogy mit kezdett az életével) nehezen értékelhető. Nincs jelentése, nincs üzenete, nem vonható le belőle semmilyen tapasztalat. Ennélfogva nyilvánvalóan az is teljesen mellékes, hogyan ér véget a mese.

Lányok, fájdalom. Mint tavaly is, nővérek, ápolónők vesznek körül. Egyikük Alina (neve, ha igének nézem, azt jelenti: enyhíteni, csillapítani, csitítani), ő „vesz át”, amikor este jelentkezem; a másik Tatiana, kilenc nap múltán reggel ő bocsát utamra. Kettejüket várom leginkább. Huszonévesek, szőkék, kékszeműek. Talán a nevük is teszi, hogy tudatosul bennem, ami bizonytalan érzésként kezdettől eltöltött: egy orosz regény hangulatában vagyok. A beszéd lágyítása, a sok „anyácskám”, „apóka”, „kedveském”, „galambocskám”, a már említett ikonok a falon. Ha Anyegin lennék, várnám Tatjána levelét. Aztán, hogy erre a mély gondolatra rájövök, még oroszosabbá válik minden, a hűs tavaszi reggeli levegő, mellettem a ványadt bácsi suttogó rekedtes hangjával (nyelőcsövét műtötték), maguk a lányok, akik mindent ráhagynak a betegekre, aztán teszik vaskövetkezetesen a dolgukat.
Egyetlen egyben nem értünk egyet: az orromon és a nyelőcsövemen lenyomott műanyagcsövet, amely a gyomorsav elvezetésére szolgál, vékony műanyagszállal hozzátűzik az orrsövényhez. Minden mozdulatra élesen fáj, megalázó. Mondom a lányoknak, hogy a medvék és az ökrök orrába szoktak így karikát fűzni – mire való? Megmagyarázzák, hogy a betegek egy része kiveszi a szondát, és ezzel bajba hozza magát. Így issza meg az ember más betegek fegyelmezetlenségének a levét.
Tatiana megpróbál villanyégőt szerezni, hoz is egyet valahonnan, de az ágyam fölött a lámpában rossz a foglalat, cinkos akciónk nem teljesül be. Az örök jókedvű lány egy hajnalon kissé szórakozottabbnak tetszik. „Fáradt, Tatjána?” – kérdem félénken. Dacosan válaszol: „Hát milyen legyen egy fiatal lány reggel?” A nimfának igaza van.

Egy érdekes szomszéd. Amikor a műtét után, már a kórteremben, szeretetteljes pofonokkal magamhoz térítenek, első öntudatlan szavaim magyarul hangzanak. „Nem vagyok, nem vagyok” – ezt kiabáltam, tudom meg a szemközti ágyban fekvő betegtől. Két román történelmi személyiség nevét viseli, szatmárnémeti, és – kíséretében lévő feleségével együtt – ért magyarul. Betegsége, állapota az enyémnél jóval súlyosabb. Bevallja, hogy 90 után közvetlenül valutaüzérkedéssel foglalkozott, bejárta Magyarországot Miskolcig és Sopronig. Aztán egy kies moldvai városkába költöztek, ahol rádiót és (ha jól értettem) kábeltelevíziót alapított. Most alkalmasint ő a helyi médiacézár.
Néha a derék ápolónők egyszerre pisiltetnek kettőnket, vagy csinálnak nekünk beöntést. „Gyámoltalan, mint a szükségét végző vadállat”, mondja a költő. Ezzel szemben azt figyelem meg, hogy az ember tekintete dolgavégzés közben ugyanúgy révül a semmibe, mint egészségesen.

Aki a gyomromat kivette. Karinthy Frigyes Utazása óta sokunk úgy képzeli el a sebészorvost, amilyen Olivecrona professzor volt: magas, őszhajú, idős úriember. Nos, az én orvosom, az a sebész, aki engem műtött: harmincéves, ennél is fiatalosabb arcú, kisportolt alakú derűs fiatalember. Fiam lehetne, mondanám, ha lassan nem fajult volna oda a helyzet, hogy jóformán mindenki a fiam lehetne. Mivel kettőnk kalandja még nem ért véget, babonából nem merem dicsérni. Szorítkozzunk a tényekre – ahogy újságíróhoz illik. (Persze tény az is, hogy miközben e sorokat írom, a hasüregemben mindenféle feszültségek vannak, kis fájdalomnyilak cikáznak ide-oda; és tény az is, hogy unom magamat és nyavalyáimat.)
„Újságíró? Értem.” – mondja a doktor úr, és ebben benne van az egész anamnézisem. A műtét után (közepesen nehéz volt, komplikációk nélkül, valamivel több, mint két órát tartott) minden reggel ő kötöz át, hasamat simogatva, enyhén nyomkodva. Közben beszélgetünk. Elmondja, Zürichben továbbképzésen vett részt, egyebet sem tanultak, mint gyomor- meg hasfalösszevarró technikát.
Politikáról természetesen egy szó sem hangzik el. Noha nem hiszem, hogy akár magyarral, akár újságíróval gyakran lett volna dolga, mindkét identitásom szemmel láthatóan közömbösen hagyja. Ezt az embert csak a hasam érdekli.
Aztán rájövök, hogy valami más is. Egy reggel megpillantja ágyamon Samuel P. Huntington könyvét, a Clash of Civilizations-t (természetesen románul, azelőtt néhány nappal vettem meg). „Hisz abban, amit a szerző ír?” – kérdezi doktorom. Kiderül, hogy ő nem hisz Huntington elméletében (nincs egyedül), ezzel szemben hobbija a hadművészet, a régi kínaiaktól Machiavelliig mindent elolvasott. Erről elbeszélgetünk. Nem állom meg, elmondok neki egy történetet Pratkanis és Aronson A rábeszélőgép című könyvéből. Wu herceg le akarta rohanni Hu országát. Felkérte egyik tanácsadóját, hogy ezt nyilvánosan jelentse be. Amint a tanácsadó harcias beszédeit megtartotta, a herceg lefejeztette, hogy jó szándékáról ily módon is biztosítsa Hu-t, meg hogy gyanúját elterelje. Hu erre szétoszlatta hadserege nagy részét. Wu herceg ekkor elfoglalta az országot, és Hu-t rabul ejtette.
„Gondolkozni fogok rajta, hogy miért mondta el nekem ezt a történetet”, mondta gyomrom megkéselője, és arcán tétova mosollyal elvonult.

A kormányfő egy éve. Amikor tavaly a sürgősségin feküdtem 1997 márciusában, leírtam, milyen nagy hatást tett rám a budapesti látogatásáról hazatérő Victor Ciorbea nyilatkozata. Hogy drukkoltam a nyugodt beszédű mócnak! Most, egy évvel később, drága kolléganőm hozza az újságot, és szomorúan mondja: lemondott Ciorbea. Hát belehajszolták! Várható volt, mégis szíven üt a hír. Nem való volt ebbe a Caragiale-i világba. Hogy egyebet ne mondjunk (tudom, hogy furcsa), szavatartó volt. Tartok tőle, hogy a „mindenkivel jóban levő” kinevezett új miniszterelnök nem erősen fogja a szívén viselni a magyarok ügyét. Persze az sem lenne nagy baj, ha – az ország magasabb távlati érdekeit szem előtt tartva – csellel, smekker módon vinné keresztül, csak hát nem hiszem.

Utóhang. Már itthonról, a lakásomról, „tizenkét naposan”, büszkén buszozom be a kórházba: kivétetni az utolsó szálakat. „Ismeri az új miniszterünket?” – kérdezi az egyik nővér. Hogy mármint az egészségügy-minisztert.
Hogy ismerem-e? Hát egy évvel ezelőtt nem ő érdeklődött a hogylétem felől? És nem ő mondta el nekem a gyomorfekély három stádiumát? (Az első: ideiglenesen begyógyítják a sebet. A második: ha az ember nem vigyázott, s kiújul, kiveszik. A harmadik: ha az ember ekkor sem vigyázott, lábbal előre kitolják.)
Bárányi Ferenc képviselő úr, akivel A Hét révén és közös barátaink révén sok mindenben egy húron pendülünk, 1995 szeptemberében, sörözés közben a következőket írta dedikációként Mindenki háziorvosa című igen kiváló könyve második kiadásának nekem ajándékozott példányába: „Boldog és büszke vagyok, hogy Ágoston Hugónak dedikálhatok. Ma szavaztunk a Parlamentben. Barátsággal: Dr. Bárányi Feri.” (A szavazás annak szólt, hogy az RMDSZ szerény személyemet javasolta az Országos Audiovizuális Tanácsba. Ebből, mint tudjuk, nem lett semmi.)
Most azon derülök, milyen rossz reklám lenne, ha pont akkor krepálnék meg, amikor Romániának magyar egészségügyi minisztere van. Nem lenne szép tőlem, sem vele, sem az RMDSZ-szel szemben. Még akkor sem, ha egyáltalán nem irigylem. (1998. április 16. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001

Az eddigi fejezetek: 

Fekete betűkkel / A Parlamentben – Könyvkaland / Javítják az utcát / Divatbemutató

A kutya vörös / Húsz éve már /  Kórházi képeslapok / Találkoztam Dumnyezóval /

Kis éji zene / A könyvvásáron / Lágytojás, elkésett látomás / Culianu a fővárosban

ClintonBudaresti ecset sajtólibával / Koldus és királyfi / Elössze / Baleset

Fővárosiságom / Három szekus, két szekus, egy szekus, haj! / Szagló művek /

Az állomási taxi paradoxona / FröccsDoppelgängerA nő szívét ki ismeri? /

Tévévita / Voltam a boltban / A bőgés zavara / Baleset-halálok / Képek a múltból /

Kaland begóniával / Mezítláb a hóban / Létértelmi űr

2017. március 3.

Szóljon hozzá!