káfé főnix

"kultúrpolip"

Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (31)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Nicolae Bucur: Ademenirea Timpului (Az Idő csábítása)

(Eurocarpatica Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002. Szerkesztő: Dan Rebreanu, Műszaki szerkesztő: Csillag István, Fedőlap: Constantin Grigoruţă)

1988. július 27-re virradó éjszaka, a romániai diktatúra utolsó előtti évében, tucatnyi román állampolgár a Brassó melletti vidombáki repülőtérről egy haszonmunkákat végző repülőgéppel szeretett volna Ausztriába jutni. A kísérlet nem sikerült, a pilóta édesapja, Nicolae Filimon, a csíkszeredai Hargita napilappal egyazon épületben szerkesztett és egyazon nyomdában nyomtatott Informaţia Harghitei régi motorosa viszont repült, úgy rúgták ki állásából, hogy a lába sem érte a földet. A rendszerváltás után eltelt több mint tíz esztendő és megírta bebörtönzött fiának igaz történetét. A könyvet Nicolae Bucur (1938) mutatta be Csíkszeredában és visszaemlékező kötetében idézi ennek szövegét.
De nem ez az egyetlen emlék, amely a Bucur-könyvben engem is időfaggatásra késztet. Hosszasan ír Gheorghe Afloarei (1909-1997) román tanáromról, aki miatt a középiskolában sokat álltam a sarokban: a Sadoveanu kinézésű, klasszikus pedagógiai elveket követő férfiú az első volt, aki román órán nem szólalt meg magyarul és amikor megérkezett a katedrához, mindig kérte a „toc şi călimar”-t. Az első szót még úgy-ahogy megértettük, de a másodikat már nem, akkor ugyanis már régóta mindenki töltőtollal írt, csak neki kellett tintatartó, és ráadásul két színű. Csak most tudtam meg, hogy kimondottan nagy Eminescu-rajongó volt, az egész országban lefényképezte a költő szobrait, több mint hetvenet talált, de halála után számos más, kiadatlan, irodalomtörténeti kéziratával is találkoztak madéfalvi lakhelyét felváltó csíkszeredai lakásán. A Pro Urbe-díjas Nicolae Bucur írásai jelentős mértékben hozzájárultak Nagy Imre, Sövér Elek és más székelyföldi képzőművészek romániai megismertetéséhez. A Sapientia román nyelvet oktató, óraadó tanáraként rendszeresen elviszi diákjait képzőművészeti kiállításokra, más művészeti rendezvényekre. Mindezekkel kapcsolatban pedig sokat ír, sokat közöl, ezek a rövidebb-hosszabb tanulmányok is helyet kapnak visszaemlékezés-kötetében. Hasonlóképpen otthonos a néprajzban, magyar–román összehasonlító tanulmányaiért gyakran hívják meg konferenciákra, mint ahogyan foglalkozott a magyar irodalom románság-, illetve a román irodalom magyarság képének az összehasonlításával. Nicu – így szólítják a barátai, közöttük évtizedes teniszpartnerek, akikkel most is elmegy egy-egy párosra. Nincs kétségem, ha az élettel kerül tie-break-re, ő nyer, hiszen édesapja is túlélte a százat.

Nicolae Bucur: Ne feledjétek Labişt! (részletek)

Időt szakítottam rá, hogy végigolvassam. Látni őt nem volt alkalmam. Rövid élete volt. Csatlakoznom a Nichita Stănescu megfogalmazta olyasfajta mentséghez, mi szerint „A költőnek fiatalon kell meghalnia, különben elvesznek a róla szóló emlékek”, szörnyen nehezemre esik.
Decemberben született és decemberben halt meg (1935. december 2–1956. december 22.). 21 esztendősen tragikus villamosbaleset áldozata lesz. Életének közöttünk eltöltött napjainak száma kevés: 7690. Eminescu 14 350 napon át láthatta a világot. Arghezi pedig 31 850 napnyit részesült az egyetemes naptárból… Késői köszönet Gheorghe Tomozei költőnek, aki kíváncsian hajolt MINDHÁRMUK élete fölé.
Elemi és középiskolai tanulóéveim idején beszéltek, tanultunk Labişról, Az őz halála c. verse különleges s nem is akármilyen lecke volt. Sok tanuló kedvelte meg ezt a csodálatos és megindító költeményt. Az évek során megjelent munkái, kéziratai nyomán sok legendával elegyes képet kapunk a fiatal költőről. Minél távolabb jutunk az időben, egyre jobban szomjazunk az emberről és a műről szóló igazságokra. Ma már az iskolában Labişról egyáltalán nem ejtenek szót, egyes pályatársai is megfeledkeztek róla. Gheorge Tomozei 1972-ben a Cartea Românească kiadónál nagyszerű emlékeztetőt jelentetett meg, a címe: Egy költő halála (Moartea unui poet). „A könyvnek nincs egyéb érdeme, mint hogy az olvasónak képeket mutat be Nicolae Labiş életének filmjéből” – írja a szerző. A munkában részt vettek a költő szülei, Profira és Eugen Labiş, mindketten tanítók, valamint 84 társszerző, irodalmi személyiségek és mások. A cél az volt, hogy Labiş, barátja és bajtársa, Gheorghe Tomozei összeállíthassa ezt az őszinte és szomorú, máig felbecsülhetetlen mozaikot. Nemrégiben Tomozei is a Labiş nyomdokaiba lépett, újabb gyöngéd, lírai lélektől fosztva meg a „szép emlékeket”…
Miért élt Eminescu csupán 39 évet? Előfordulhatott volna, hogy Labiş nem hal meg 21 esztendősen! Mindketten jóval többet kellett volna hogy éljenek. Különböző időkben találtak rá olyan költői leleményekre, melyekre a költészet mesterei számtalanszor, ám eredménytelenül áhítoztak.
Ma viszont fogjuk magunkat és feltúrjuk az életrajzukat, az emléküket, hogy némi érveléssel saját haláluk miatt hibáztassuk őket. Úgy illett volna, hogy védjük, óvjuk, segítsük őket, meghaladni nehéz perceiket. Kire hárult mindez? És miként? Vajon választ kapunk e mindezekre valaha is? Az irodalom nagyjaira gondolok, Sadoveanura és Arghezire, akik nagyon kedvelték Labişt és őszintén hittek benne, tanítványuknak tartották. A különösen igényes G. Călinescu gratulált neki: „Tökéletesen kifejlődött költő…”
Ma szóba hozni Labişt valósággal meglepetésszámba megy. Úgyhogy amit itt most véghez viszünk, az halvány reménye annak, hogy az értékek könnyűszerrel visszatérnek, a szépség kedvelőinek és a valódi költészet rajongóinak tudatában.
Boldog lettem volna, ha van egy hangkazettám, amelyről Labiş hangját hallhatnám. Úgy, ahogy óráimon teszem, amikor például Nichita Stănescuról beszélek. Ez a Labiş esetében teljességgel lehetetlen, mert nem létezik egyetlen centiméternyi magnetofonszalag sem, amelyen hangjának láthatatlan hullámhosszait őriznék. A költőt ritkábban fényképezték, inkább csak játék közben örökítették meg, de készült néhány felvétel is. A rádió akkori szerkesztői úgy tűnik, nem tartották érdemesnek, hogy megőrizzék az „aranyszalagtár” részére, és letörölték a szalagjait, némi anyagtakarékosság reményében… Csakis szarkasztikus lehet az ember, amikor ily szomorú emlékek között tallózik, mert a költő sorsához hasonló helyzettel mások esetében is találkozhatunk. Nincs miért csodálkoznunk rajta, hiszen a bukaresti Egyetemi Könyvtárban 1989-ben kitört tűzvészben fontos Eminescu- és Cioran-kéziratok is odavesztek…
…Hinni szeretném, hogy sok jóhiszeű ember tudatában Labiş csillaga még sokáig fog ragyogni költészetünk egén. Ennek bizonyítéka egy balánbányai iskola tanárainak és diákjainak példája, akik felkértek rá, hogy emlékezzek meg körükben a költőről…
…Ismeretes egy epizód a költő igen rövid életéből, amely őt a hargitai tájakhoz kapcsolja. Maroshévizen, 1954 tavaszán, a gyergyóremetei Portik Imrével együtt, akihez 1952 óta fűzte szoros iskolai barátság, különböző nemzetiségű fiatal pár lakodalmán vettek részt. Labiş tisztelete e vidék embereinek együttélése és barátsága előtt Lakodalmi szónoklat (Oraţie de nuntă) c. versében nyilvánult meg (amely első ízben a Gazeta Literară 1954/26. számában jelent meg).

"kultúrpolip"

Nicolae Bucur: Ademenirea Timpului (Az Idő csábítása)

Nicolae Bucur: Ne feledjétek Labişt! (részletek)

Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában

Szóljon hozzá!

Rovatok

Archívum

Keresés

"Kiemelt"

Barátaink

Blogtár

Hasznos

MEK-újdonságok

Periszkóp