Hatodízben rendezték meg a román fővárosban a nemzetközi könyvvásárt június elején. Négy nap, ezek egyikén – stílszerűen, ugye – kiosztották az Írószövetség 1997-es díjait. Volt már alkalmam megjegyezni (a hatból ugyan kettőt nem láttam, biztosan nem voltam Bukarestben): egy ilyen rendezvényről csakis mozaikkockákban lehet képet alkotni, az embernek csak benyomásai lehetnek.
Az első dolog, ami eszembe jut – derülök is rajta -, hogy a könyvvásárnak nevet adó szójátékkal (Bookarest) fővárosunk neve inkább van magyarul, mint románul írva. (Vajon jelent-e valamit a Boodapest?)
A második dolog, amitől nem lehet elvonatkoztatni: dög meleg van. A Nemzeti Színháznak is helyet adó épületben pedig – legalábbis azon a három emeleten, amelyet a könyvek elözönlöttek – nincs légszabályozás.
De vannak filmkamerák és jupiterlámpák. Aki a román kulturális és politikai élet személyiségeit látni-hallani akarja, annak nem a tévét kell néznie, hanem el kell mennie a könyvvásárra. Igaz, a miniszterelnökről nem tudom, hogy járt volna itt (a világbajnokságra utazó focistákat felkereste, elbúcsúztatta), de lehet, hogy igen, mert azt viszont láttam a tévében, hogy a világgazdaságról írt könyvét dedikálta. De hát a főszereplő a Bookaresten mégiscsak a könyv… No meg, persze, bizonyos szempontból, nyilvánvalóan, esetleg, inkább: a CONNEX GSM cég, a vásár fő szponzora, híres zöld X-es reklámposztereivel, amelyek előtt állva, ülve dedikálva a román kulturális és politikai élet személyiségei (akarva) akaratlanul is hírverőkké válnak. Pirulva vallom be, hogy nekem is van egy ilyen rendszerben működő Bosch készülékem, „sznobilom”, de a látogatásom idejére kikapcsoltam.

Hangulatképek

Az idén a vásár különmeghívottja – talán válaszként a lipcsei meghívásra – Németország volt. A megnyitón Ion Caramitru művelődésügyi miniszter a Romániából elszármazott német írók szerepéről beszélt. Mindazonáltal a német kiadók jelenléte nem mondható reprezentatívnak.
Mint eddig is, jó hangulatot teremtett a vásári kikiáltó. Eredeti figura, kicsit múlt századi allűrökkel (habár most a „punk” és az „infanteriszt” keverékére vette), harsány és szellemes. Néha figyelmeztet egy-egy látogatót, hogy a könyveket nézze, ne a pult mögött bájcsevegő csajokat, néha belefúj érces hangú rezébe (Trombitás Frédi), és utána azt kiabálja: „Figyelem, figyelem, öt könyvnél kevesebbet lopni nem illik”.
A Humanitas Könyvkiadó olyan ezen a zsúfolt rendezvényen, mint egy sétapálcás, elegáns úr, aki véletlenül egy zsibvásárra tévedt. Igényes, választékos – és drága. Standja mellett Mircea Cărtărescu, a divatos író, akit sokan a román próza megújítójának tartanak (tudni róla, hogy Pesten Csiki Laci fordítja-lefordította egy – vagy két – regényét), háborítatlanul olvassa a Dilemát. Láttam az Academia Caţavencuban, hogy Cărtărescu tizenegy évvel ezelőtt adta be kérelmét egy telefonkészülékre, s még mindig nincs a lakásán telefonja. Erre az embernek csak olyan süket megjegyzések jutnak eszébe, hogy „írósors”, meg hogy „így becsüli meg ez a nép a nagyjait”, esetleg hogy „bezzeg, ha focista lenne”. Tény, hogy írónknak jó idegei vannak.
A könyvvásár idején négy oldalon megjelentetik a Bookarest című “napilapot”. Ennek utolsó előtti, szombati, június 6-i számában Alex. Ştefănescu irodalomkritikus kijelenti: „Előnyben részesítettem Cristian Tudor Popescut Henri Bergsonnal szemben.” Azok után, amiket A.Ş. a magyar nyelvű oktatás felesleges voltáról írt (a România literară hasábjain!), nem is csodálkozom.
A trópusi melegben teljes eklekticizmus uralg: embereké, standoké, könyveké, hangoké. A szem és a fáradó test megpihenhet egy-egy díszesebb elárusítóhely előtt. Mindent a szemnek, persze, de csak a szemnek? Eszembe jut a bibliai mondás értelmezése: a „fogat fogért, szemet szemért” mondandója az is, hogy fogért csak fogat, szemért csak szemet – ne többet. Amúgy egyetértek (savanyúszőlő-alapon) Szerb Antallal, hogy a nagyon szép könyv megfélemlíti és zavarba hozza az embert, mint a nagyon szép nő, s ahogy a nagyon szép nők nehezen mennek férjhez, úgy a nagyon szép könyvek nehezen találnak olvasót. Azért érzek némi büszkeséget, hogy le mertem venni a polcról egy félmillió lejes kötetet (angol nyelvű management kézikönyv).
Néhány olyan mai, a kiállításon is megjelent szerző, akinek a könyvét feltétlenül meg kellett volna vennem: Mircea Cărtărescu, Sorin Antohi, Dorin Tudoran, Mircea Nedelciu, Lucian Boia, Luca Piţu, Alexandru Paleologu, Dumitru Ţepeneag – és sokan mások.
És amit nem lehetett meg nem vásárolni: Umberto Eco. A híres olasz egyik etikai tárgyú írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy az „értelmiség nem veheti fel a harcot a vad intoleranciával, hiszen a tiszta, tudat nélküli bestialitással szemben a gondolat fegyvertelen. A doktrináris türelmetlenség ellen harcolni viszont már késő, hisz amikor az intolerancia elvi alapokra kerül, nem lehet ellene szegülni, s akik mégis megpróbálják, azok a legelső áldozatai”.
Meglátok egy kiragasztott röplapot, azt hirdeti, díjazni fogják a leghasznosabb könyvet. Hirtelen arra gondolok, ez csak egy ételreceptes vagy egy számítógépes, esetleg üzleti ügyekben eligazító könyv lehet. Aztán jobban megnézem: nem fogják elhinni, a leghasznosabb könyvre a versenyt a legnagyobb egyházi, felekezeti – természetesen ortodox – alapítvány, az Anastasia Könyvkiadó írta ki. Hát persze, hogy persze! – jutott eszembe -, hiszen tavaly a kitüntető címet a versenyen egy (természetesen ortodox) imádságos könyv nyerte el. Gyengém, hogy ha véleményemet kérik, én azt visszautasítani nem tudom. S ha már szellemi-lelki haszonról van szó, hát véleményem szerint 1997-ben román nyelven a leghasznosabb könyv az Univers Könyvkiadónál jelent meg: Jostein Gaarder: Lumea Sofiei (Sofies verden, 1991); vagyis Szofi világa lenne magyarul, ám – mivel a „filozófiatörténet regényéről” van szó -, még csak a „Szofia” sem lenne jó, s persze a „Zsófia” sem. A regényes történet egy tizenkét éves kislány körül szövődik, aki megismerkedik a filozófia történetének nagy kérdéseivel. Igazi sikerkönyv, 1996 végéig tizenkétmillió példányban jelent meg negyvenkét nyelven. Érdemes lenne magyarra is lefordítani, ha ez még nem történt meg. (Megtörtént – a szerk. megj.)

Gyermek és áldozat

Megveszem Pascal Bruckner Tentaţia inocenţei (La Tentation de l’Innocence, Az ártatlanság kísértése) című könyvét, az egyik legtermékenyebb kiadó, a Nemira ez évi kiadásában; franciául 1995-ben jelent meg, és el is nyerte azonnal a Médicis-díjat. Amolyan filozófiai esszé. A szerző a mai francia gondolkodás egyik „fenegyereke”. Fienkelkraut-val együtt, minden munkája megjelenésekor azonmód a figyelem középpontjába kerül.
Pascal Brucknertől eddig a Melancolia democraţiei (La Mélancolie démocratique, Seuil, 1994) című, románul 1996-ban megjelent könyvét olvastam – filozófiának kissé posztmodern, politológiának kissé zsurnalisztikus, de mindenképpen elragadó esszé az is. Minthogy a dús törzsszövegben tovább ágaztatni már nem tudná, a szerző külön keretben közöl adatolt ismertetéseket, frappáns ötletekre építő croquis-kat, ami grafikailag nem mindig szerencsés, ámde fokozza az olvasás aktusának gyönyörét.
Ezt teszi legújabb könyvében is. Az ártatlanság kísértését annak a kórtünetnek szenteli, amelyet legtalálóbban Új Infantilizmusnak lehetne nevezni. Vajon a gyermek (lenne) az ember jövője? – kérdezi Pascal Bruckner (beszédesek könyvének más fejezetcímei is: Nehéz felnőttnek lenni, A giccs csábítása, Pornokrácia, Az üldöztetés vágya, Az ingatag testvériesség törvénye, A genocídium mint retorikai forma, Narcisztikus lárma, A szerencsétlenségek káosza, A szükséges csalódás stb.), s mintegy erre a kérdésre válaszolva megállapítja: „A modernitás két kórban szenved: infantilizmusban és viktimizációban, ezeket nagy fondorlatosan úgy elegyíti, hogy teljesítse az isteni parancs karikatúráját: ne mondj le semmiről! A két embertípus, amelyet ezek a kórok megérintenek – az örök éretlen és a magát mártírnak kikiáltó – egymással verseng a kortárs kapitalista társadalom jótéteményeiért, kisajátítva az igazi vértanúk és áldozatok szenvedéseit.” A szerbekről pedig: „Végképp elveszítették a vértanúság dicsfényét, melyet régi történelmüknek köszönhettek. Milosevics Szerbiája beteljesítette Hitler végső győzelmét.”
De vajon teljesen vigasztalan a kép? Könyvének utolsó fejezetében Bruckner a következőket írja: „Persze a játszma nincs lejátszva, semmi sem bizonyítja, hogy országainkban az éretlenség és a siránkozás elkerülhetetlenül mindenkit hatalmába kerít. Míg a régi kommunista tömbben a felelőtlenség strukturális volt (az állampolgár teljesen alá kellett hogy vesse magát a fölötte gyámkodó államnak), a mi társadalmunk elvileg alkalmas az önkorrekcióra. A gyermekdedség és a sopánkodás azonban nem esetleges, múló jelenség, hanem úgyszólván strukturális kihívás: ahogy a demokráciát is mindvégig kísérti – mintegy megkettőződéseként – a totalitarizmus, úgy a felelősség társadalma is kihívja a saját ellentétét mint nehezen elhárítható fenyegetést.”

Előtanulmányok és tantaloszi kínok

A fentieket leírva megtorpantam kiállítási naplóm írásában. Elgondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen szélhámosságot követtem el: könnyen meglehet, becsaptam olvasóimat, elhitettem velük, hogy elejétől a végéig elolvastam Pascal Bruckner könyvét, holott csak belenéztem, a fülszövegét is segítségül híva szemelgettem belőle. Hát így készül a „kedvcsináló” könyvrecenzió?
Ezt azért is szóvá kell tennem, mert – gondolom, nem egyedül és nem is először – felfigyeltem egy paradoxonra: régebb, a pártállami időkben kevesebb volt a könyv, és több volt művelődési lapjainkban a könyvismertető; most több a jó könyv, de kevesebb a rangos könyvszemle. A magyarázat: ha nincs idő olvasni, még kevesebb idő van „célzottan” – eltöprengve, jegyzetelve, hozzádokumentá lódva – olvasni. Egy két-három oldalas könyvrecenzió megírásához annyi felkészülés, előtanulmány és mindközönségesen seggelés szükséges, hogy az ennek a nehéz szellemi munkának az órabérét számottevően lecsökkenti. Az amúgy is rendkívül alacsony honoráriumok miatt leginkább csak a mazochisták, a fakírok vagy a grafománok írnak ma könyvismertetőt, esetleg penzumból szegény lapszerkesztők, kivételként pedig azok a nagyvonalú, nemes gondolkodású szerzők, akik megengedhetik maguknak ezt a luxust. A szellemi termékek szabadpiacán – noha „kereslet” volna rá – a könyvrecenzió nem tartozik a dömpingáruk közé.
Igaz is, ha már (könyv)piacon vagyunk… Egy ilyen termékbemutató után, amely a könyvet (vásári) áruvá emeli (fokozza le), vajon nem számít-e burkolt reklámnak – és mint ilyen, vajon nem tilos-e tulajdonképpen – bizonyos könyveket megdicsérni?
Természetesen tréfálok. A vásárló, az igazi vásárló, minden hírveréssel együtt, viszonylag kevés. Az embereknek nincs pénzük. A könyv drága, amiben az egyetlen jó csak az, hogy örömtelenül úgy érezhetjük, többet spórolunk, ha megtartóztatjuk magunkat. Egy spárgás szemüveget viselő, borostás arcú öreg (valahogy rá van írva, hogy nem őzgerincet ebédelt szarvasgombával, és ha igaz, hogy az öltözék mindig jelképez valamit, akkor az övé egyszerűen azt szimbolizálja, hogy más ruhája nincs neki) megalázott kutyaként néz körül, kezében egy díszes könyvvel. Azt hiszem, ő jelképezi legjobban a mai román olvasót, könyvbarátot. A látogatók többségének arcán látszik a belső vívódás: a könyv arra is jó, hogy eszébe juttassa az embernek, mi mindenre nem jut pénze, ha megveszi.
Magam is érzem, kétszeresen is, a frusztrációt, a tantaloszi kínt. Egyszer, amikor le kell mondanom néhány ígéretes darabról, másodszor (hosszan, kínzóan, nyugtalanítóan), amikor otthon rá-rápillantok könyvszekrényemnek arra a fertályára, ahol a mégis megvásárolt, újabban szerzett vagy ajándékba kapott könyvek tornyosulnak, és bűntudatosan be kell ismernem, hogy talán már sose lesz időm el is olvasni őket.

Szabadkőművesek, homokosok

Ha már a Nemiránál tartunk, amely a kiadók közül talán leginkább vigyáz arra, hogy a komoly könyvek és a sikerkönyvek között a megjelentetésben egyensúlyt tartson, említsem meg, hogy Ioan Petru Culianu életművének két újabb kötetével jelentkezik: Experienţe ale extazului és Hesperus (utóbbi tudományos-fantasztikus regény, Mircea Eliade előszavával), továbbá két igazán hasznos kézikönyv megjelentetését is ígéri: az egyik egy Gay-szótár, vagyis híres homoszexuálisok életrajzainak gyűjteménye, a másik jeles szabadkőműveseké. Captatio benevolantiae gyanánt a kiadó prospektusa néhány illusztris homokos nevét is felsorakoztatja: Michelangelo, Byron, Balzac, Wilde, Gide, Rimbaud, Proust, Kavafis stb., valamint néhány notórius szabadkőművesét: Bacon, Michelangelo, Dante, Descartes, Havel, Sadoveanu… És még sokan mások – olvassuk a Nemira reklámszövegében.

Nem váratlan akadály

Vásári feljegyzéseim írását alaposan megnehezítette, hogy kedden este a tévében Pablo, Musza, Ho és Romeo, a négy felfújt hólyag, mily lassan vánszorgott Párizs utcáin az Egyetértés tere felé. Az ügy még súlyosabbá vált szerdára: megkezdődött az évszázad utolsó labdarúgó világbajnoksága. (Sokan évezredünk utolsó vébéjének nevezik, mintha ezer vagy legalább ötszáz éve lenne foci; jó, hogy nem azt mondják, a pleisztocén óta eltelt időszak utolsó vébéje.) Két nagyon jó meccset láttunk. Ki törődik már/még/most a könyvekkel! De ha úgyis szó van róluk, akkor bevallom, hogy fociban is – még mindig – a kicsi nyugat-európai országoknak drukkolok, azoknak, amelyek Erasmust, Maeterlincket, Andersent, Musilt adták a világnak.
Most, könyvek ürügyén, a futballról ennyit. Nem többet tehát, mint amennyit a labdarúgás ürügyén a könyvekről fogok írni. (1998. június 18. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001

Az eddigi fejezetek: 

Fekete betűkkel / A Parlamentben – Könyvkaland / Javítják az utcát / Divatbemutató

A kutya vörös / Húsz éve már /  Kórházi képeslapok / Találkoztam Dumnyezóval /

Kis éji zene / A könyvvásáron / Lágytojás, elkésett látomás / Culianu a fővárosban / 

Clinton / Budaresti ecset sajtólibával / Koldus és királyfi / Elössze / Baleset / 

Fővárosiságom / Három szekus, két szekus, egy szekus, haj! / Szagló művek /

Az állomási taxi paradoxona / Fröccs / Doppelgänger / A nő szívét ki ismeri? /

Tévévita / Voltam a boltban / A bőgés zavara / Baleset-halálok / Képek a múltból /

Kaland begóniával / Mezítláb a hóban / Létértelmi űr / Újabb kórházi képeslapok / 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ