1987. július 9.

Ma délután egy óra hosszan különös, hátborzongató, ismeretlen remek zenét hallgattam a rádióban. Csodásnak találtam – de én nem tudom a zenét megítélni. A végén bemondó világosított fel, hogy héján udvari muzsikát hallgattam a XI. századi Kyotóból. Vancouver Islandről azt állítják a geográfusok, hogy sok millió év előtt Japán keleti partjáról szakadt le. Ha a Csendes-óceán egész szélessége terül is most közénk, a két táj atmoszférájában, hangulatában még mindig sok a közös és ahogy eltűnődtem, ez a váratlan zene egész otthonosnak kezdett hangzani.

A japán költészet és építészet varázsa alól, azt hiszem, csak az esztétikailag teljesen érzéketlen ember tudja kivonni magát. De ilyen magasra sem kell menni: elég ha egy japán gyártmányú közönséges csészét vagy vizespoharat összehasonlítok az európai–amerikai gyárak szokványos, vagy jobb termékeivel; és még az utóbbi láttán is pirulnom kell a szégyentől. De ugyanakkor van valami visszataszító abban a talajban, ahol e sok szépség terem. Japán erőszakkal telített társadalmi háttere, a japán nép hisztériája, mely, ha nem is látható mindig, de ott morajlik, mint a kitörni vágyó vulkán a föld alatt azzal a lappangó, letagadott és jól elkendőzött őrülettel együtt, melyet remekül elrendezett virágcsokrok, hajbókok és egy ezer éve kidolgozott és üres udvariasság mögé rejtenek.

Nem a második világháborúban tanúsított, az ellenséggel szemben gyakorolt kegyetlenségükre gondolok, még nem is arra, hogy a hadifoglyokon bajonett-praxist hajtottak végre, míg semmi sem maradt a hasukból. Vagy kis fegyelmi vétségért nyakig a földbe ásták a fogolyt és kivezényelték társait és végignézették velük, amíg meghalt. Jóval borzalmasabbnak éreztem, amit tulajdon katonáikkal tettek, akik tífuszt vagy sárgalázat kaptak. Azt mondták nékik: attól betegek, mert szabotáló, hazafiatlan szellem lakik bennük és kidobták őket az őserdőbe. Vagy a kámikáze pilóta, aki lepattant gépével az amerikai hadihajó fedélzetéről és ívben repült felfelé, aztán le, hogy fölrobbanjon, amikor vizet ér. Egyenesen ült, kidomborította mellét, arca rizsporos volt és boldogan vigyorgott. A halál szerelmese; a japán halál szerelmese.

Csak a japánok ilyenek? – kérdezem. Olvastam a francia középkori törvényről, amely megengedte a nemesúrnak, hogy téli vadászat után kiválasszon kettőt jobbágyai közül és azok felvágott hasában melengesse két gémberedett lábát. Vajjon sokan éltek ezzel a joggal? És a mészárlások 1793 szeptemberében, amikor a párizsi nép Robespierre uszítására megrohanta a főváros börtöneit és agyonverte az amúgy is halálra ítélendő, ártatlan rabokat? És a vilniuszi náci kaszárnya a második világháborúban a zsidókkal udvarán, és az önkéntes városlakók, kik a Gestapo hívására boldogan jöttek, hogy a kezükbe adott vasdorongokkal agyonverjék a zsidó férfiakat, asszonyokat és kisgyerekeket? Jobb lenne, ha nem töprengenék ezen, mert végtelen út elejére tévedtem. De az elragadtatás, melyet egykor Japán iránt éreztem, régen elmúlt.

Előzmények:  1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész / 15. rész / 16. rész / 17. rész / 18. rész / 19. rész / 20. rész / 21. rész / 22. rész / 23. rész / 24. rész / 25. rész / 26. rész / 27. rész / 28. rész / 29. rész / 30. rész / 31. rész / 32. rész /33. rész / 34. rész / 35. rész / 36. rész / 37. rész / 38. rész /